Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
6 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 3., szombat ÁLLÁSPONTOK Tények vidékről „GERILLAHARC” FÖLD ALATT S FÖLD FELETT Ásványok (vagy) ármányok? A háború kitört, vér nem folyt. Ez a harc nem olyan. Ez csendes gerillaháború, amely egy föld alatti pince tulajdonjoga miatt robbant ki, ahol jelenleg az ásványmúzeum található, Siófokon, a Kálmán Imre sétány 10. számú ház alatt. Lakat a kapun — 1986-ban először három évre kaptam meg a tanácstól a rendkívül elhanyagolt, penészes, dohos pincehelyiséget, amelyet magam újítottam fel, tettem rendbe — mondja Kövecses Varga Lajos. — Később szerettem volna megvenni, hogy már a sajátomként csinosíthassam tovább. Akkor szóltak közbe a lakók: nem járultak hozzá, hogy megvegyem. Az állítják, hogy az övék, nem pedig a tanácsé. A pincét 600 ezer forintra értékelték a szakértők, a lakásokat pedig 1980-ban mintegy 80 ezerért vehették meg a lakók. Én úgy tudom, hogy akkor a tanács visszatartotta a pincerészt, hiszen itt korábban búvárklub üzemelt, sőt egy ideig a földhivatal irattáraként is használták. Decemberben a kapura föltettek egy lakatot, s így nem tudtam bemenni a múzeumba. Ezért a tanácson birtokháborításért följelentettem a lakókat. Előtte azonban ők fordultak ügyvédhez, s 1989. november 27-i keltezéssel levelet kaptam a kaposvári dr. Fóris Kálmántól. A levélben többek között ez állt: „Maros Sándor és tulajdonostársai képviseletében az alábbiak betartására hívom fel Önt: Ügyfeleim a siófoki földhivatal határozata, valamint a tulajdoni lapok mindenkivel szemben közhiteles tanúsága szerint a siófoki 6162. sz. túl. külön lapon felvett társasházi lakás tulajdonosai és a társasház közös részeinek pedig közös tulajdonosai. Erre az ingatlanra ■ az elkészített alapító okirat és a tulajdonjog-bejegyzések alapján senkinek semmilyen használati joga a tulajdonostársakon kívül nem lehet. Ügyfeleink mind ez ideig Önnel szemben semmilyen igényt nem támasztottak, a jövőben pedig majd az ön bérbeadójával visszamenő- legesen is ezt a jogi tévedésüket tisztázni fogják. Ügyfeleim megbízásából közlöm Önnel, hogy az ügyfeleim tulajdonát képező és az Ön által bérelt helyiségek bérleti jogviszonya 1989. december 31-én megszűnt. Ügyfeleim nem kívánják, hogy Ön kiköltözzön és kiürítse az Ön által- használt ingatlanrészt, azonban kizárólag ügyfeleimmel, elsősorban képviselőjükkel, Maros Sándorral történt megbeszélés után köthetnek 1990. január 1. napjával új bérleti szerződést." Engem természetesen meglepett ez a felszólítás, mivel korábban, 1987. november 20-án a városi tanács elnökétől, dr. Gáti Istvántól a következő levelet kaptam: „Az illetékes szak- igazgatási szerv véleményének meghallgatása után tájékoztatom, hogy a bérleményét képező Siófok, Kálmán I. u. 10. szám alatti állami tulajdonban lévő pince- helyiség önállóan értékesíthető, tekintettel arra, hogy a helyiséget közgyűjtemény elhelyezésére használja, és jelentős összeget fordított a helyiség erre a célra való alkalmassá tételére. Az értékesítés előkészítése és lebonyolítása érdekében a fentiekről értesítettük az ingatlan kezelőjét, a városi tanács költség- vetési üzemét." Hiányos okirat Dr. Filiszár Tibor, a városi tanács vb-titkára az üggyel kapcsolatban 1989. június 23-án kelt levelében megállapította: „1980-ban, a tár- sasház-alapító okirat készítésekor (noha azt a költségvetési üzem akkori jogtanácsosa készítette) lényeges mulasztás történt, ugyanis nem rögzítették az okiratban, hogy a most kiállítóteremként funkcionáló pincehelyiségek (amelyek egyébként soha nem is voltak az ott lakók használatában) a Magyar Állam tulajdonában és a költségvetési üzem kezelésében maradnak. E tévedés utólagos korrigálására csak úgy látok lehetőséget, ha az alapító okirat módosítására kerül sor, amelyben rögzíteni kell, hogy az épületben lévő nem lakás céljára szolgáló helyiség a Magyar Állam külön tulajdona, s természetesen ennek megfelelő eszmei hányadrész a közős tulajdonban lévő telekből, épületrészből is megilleti az államot.'' Ezek után készült el az a bizonyos módosító okirat, amelyet a lakók nem voltak hajlandók aláírni. Dr. Pongor Tamás, a tanács hatósági osztályának vezetője így vélekedik: — A siófoki ásványmúzeum tudtommal Közép-Eu- rópa egyik legnagyobb magángyűjteményével ismertetheti meg a látogatókat. Úgy vélem, nem engedhetjük meg, hogy ez megszűnjön, s valamennyiünk célja csak az lehet, hogy ez a kulturális érték a városnak megmaradjon. Kövecses Varga Lajos, a gyűjtemény tulajdonosa saját költségén tette rendbe a pincét, akkor senki sem tiltakozott. A papírokkal tényleg nincs minden teljesen rendben. Az ingatlannyilvántartásban a pince nem szerepel, az alapító okirat sem rendelkezik róla egyértelműen. Mi úgy véljük, hogy ma is állami tulajdonban van, s ezért is akartuk utólag tisztázni a helyzetet. 1989. december 15-én a lakók — állítólag ügyvédi tanácsra — lelakatolták a bejáratot. December 27-én tárgyalást tartottunk, de a lakók közül senki sem jelent meg (Maros Sándor szerint az értesítést ő aznap este kapta kézhez. —A szerző.) Néhány nap múlva jött be a tanácsra Maros Sándor azzal, hogy leverte valaki a lakatjukat. Birtokháborítással vádolta Kövecses a lakókat, a lakók Kövecsest. Mi úgy véljük. Kövecsesnek van igaza, mivel az előző szerződése 1989. december 31-ig volt érvényben, s ezt azóta 1990. december 31-ig meg is hosz- szabbítottuk. Tehát a lakatfelrakás időpontjában ő jogszerűen bérlője volt a területnek. A tanács csak a birtoklás kérdése alapján dönthet. A tulajdon tisztázása már bírósági hatáskörbe tartozik. Határozatunk ellen fölleb- bezni nem lehet, de a lakók a bírósághoz fordulhatnak, ha nem értenek egyet döntésünkkel. „Mi a tulajdonunkat védjük!" Maros Sándor, a lakóközösség képviselője az öt család érdekeit hangsúlyozza: — Meggyőződésünk, hogy az ásványmúzeum céljait szolgáló pincerész a mi tulajdonunk, hiszen a házunk alatt található, s ezt tükrözik a földhivatalban beszerzett iratok is. Mi csak a tulajdonunkat szeretnénk védeni. A tanács 1981-ben adta el az öt családnak a lakásokat és a hozzájuk tartozó pincét. Én 1987-ben vettem itt egy lakrészt. A régi lakók már akkor emlegették, hogy az ásványmúzeumi rész is a mienk, s ennek jó lenne utánajárni. Elmentem a költségvetési üzemhez; ott közölték velem, hogy az a rész állami tulajdonban maradt. Ebbe belenyugodtam. 1989 őszén azonban levelet kaptunk a költségvetési üzemtől, hogy a lakóközösség írjon alá egy papírt, miszerint lemondunk a pincéről, amelyet új helyrajzi számmal jelölnek. Megtudtuk, hogy minderre azért lenne szükség, mert Kövecses Varga Lajos meg szeretné venni a pincerészt. Felkerestük a földhivatalt, s a tulajdoni lapból kiderült, hogy a 260 négyszögöles telek egy egységet képez, a közös részek pedig az öt tulajdonos között a lakások nagyságának arányában vannak megosztva. Ebben pedig a pince is szerepel! Felteszem a kérdést: ezekután miért mondanánk le arról, ami a miénk, s amit eddig jogtalanul más használt?! Felkerestük Kövecses Varga Lajost, hogy megbeszéljük a továbbiakat, de ő nem volt hajlandó tárgyalni velünk. A kaput is tulajdonképpen azért laka- toltuk le, hogy Kövecses próbálja meg tisztázni végre a tanáccsal kötött szerződése jogosságát. A tanács Kövecses mellett áll, hiszen annak idején épp a hivatal mulasztása miatt nem rögzítették egyértelműen a pince tulajdonviszonyát. Mi hiszünk a saját igazunkban, s nem marad más hátra, mint hogy a bíróság döntsön arról, ki a pince jogos tulajdonosa. Azt azonban szeretném hangsúlyozni: a lakók nem az ásványmúzeum ellen, csupán a tulajdonviszony tisztázá- sáért harcolnak. Állásfoglalásra az újságíró nem vállalkozhat. E sorok írója méltán aggódik. Mégpedig azért, hátha a harcban végül a múzeum pusztul majd el. Amelyet — az elmondottak szerint — minden érdekelt szeretne megvédeni. Gyarmati László Végy egy bűnbakot... Felbőszült, meggondolatlan, ismereteket nélkülöző támadások középpontjába került az agrárértelmiség. Mintha tőlük függne csak, hogy az új változások végbemennek-e falun. Vagy netán az ingerlő, hogy még aránylag egységes ez a réteg, mellét verve nem tagadja mindenestül a múltban végzett munkáját, nem sorakozott fel az új 52 párt valamelyikében és egymást marja?! De valakinek dolgozni kell, hogy legyen kenyér holnap is az asztalunkon! A mezőgazdaságban is vannak változást akarók, még a sztálinistának tartott tsz-elnö- kök között is nagyon sok szakmailag jól képzett, vállalkozó szellemű (öreg és fiatal) vezető van a szövetkezetekben. Illik tudni, hogy többségük szakmailag bizonyított, jó munkája révén és választás útján került jelenlegi beosztásába. Természetesen van közöttük pártkáder is, de ők is megmérettettek. Az agrárértelmiséget nem támadni kell, hanem ösztönözni a legjobban megfelelő modellváltásra. Nem beavatkozással, hanem megfelelő törvényességi keretekkel. A szövetkezetben ki kell alakulni egy olyan testületnek, mely a jelenlegi vezetőség helyett képes felülbírálni, megítélni a jól képzett első számú vezető döntéseit. A tudásra szükség van és szükség lesz a falun — érvényes ez a paraszti munkára is. Kell a képzett szakember a mezőgazdaságban — a megjelent cikk ne ébresszen kételyeket a tanulni vágyókban, a tanárokban. Változtatni a képzésben kell, de a szakmai részekben alig-alig. A mezőgazdasági értelmiség ugyanis az ország egyik legjobban megtérülő, olcsó tőkéje. És óriási tőke a jövőnek! Az országban az agrár felsőoktatás azon kevesek közé tartozik, mely többnyire lépést tartott a világ szakmai fejlődésével, néhol élen jár a gyakorlattal. Hogy ez az értelmiség egy közösségnek vagy magának hasznosítja a tudását, most nem mellékes, de a gazdaságilag, társadalmilag megerősödött országunkban részletkérdés lehet majd. Bízom benne, így lesz. Kikkel, milyen irányba? A megnyilatkozások dilemma elé állítják az agrárértelmiség gyakorlatban dolgozó rétegét. Vajon a változtatást hajszolok gondolnak-e arra, hogy ha megtörténnek a sokat óhajtott változások, esetleg nem lesz elég kenyér a mai Magyarországon? Gondolnak-e arra, hogy a faluk többségében maradt „földhöz”, faluhoz ragadt, csebenhagyott réteget kik karolják fel? Es vajon be tudja-e fogadni a mai, iparosodott város a falun felszabaduló, vállalkozásra anyagilag, képzettségiig, szellemileg felkészítetlen réteget? Akik pedig falun maradnak, családi farmjukról Képesek lesznek-e őket is ellátni élelemmel? Szabad-e az ország mostani gazdasági helyzetében ilyen kísérletezésekbe bocsátkozni? Megítélésem szerint: NEM! Enni a forradalomban, a változások idején is kell, az átalakulás során nem hagyható figyelmen kívül afalu. Es azt sem szabad elfelejteni, hogy a mezőgazdaság követelései nem a nagyüzemből indultak. Az árviszonyok váltak tarthatatlanná. Erre kiváló példa a sertéshús. Mert ha nem emelik a fel- vásárlási árat 65—68 forintról 72—75 forintra, a kistermelői sertésállomány egy éven belül a felére csökken. Ez pedig újabb sertéshúsár-emeléssel jár! Bizonyára nem kell erősítenem, hogy a falun eltűnő szellemi, morális értékek hiányáért nem a falusi agrárértelmiség a felelős! Mert bármilyen is volt a kommunista diktatúra, a becsületesség, a tisztesség leginkább vidéken maradt meg, társulva a szellemiség tisztaságával. A szakmai szeretet kiölése sem írható a nagyüzem rovására. Tény, hogy a társadalom a faluról minden mozdíthatót elvont. Elcsábította a fiatalokat a műszaki haladás, a civilizáció megannyi bizarr ötlete, nem maradt, akibe át lehetett volna plántálni a földszeretetet. És mégis megy a szekér! Erre a szekérre az út mellett állók fel- kéredzkedhetnek, az utánafu- tók kiabálhatnak, a mellette „hangos” autón elrobogok a lovakat megijeszthetik — de az erős kocsis megfékezheti a megbokrosodott jószágokat. Ha nem, árokba borulnak. De ez kinek jó?! Kinek jó az összetört kocsi, a sánta ló, a sérült kocsis. Piac itt, piac ott Egyik napról a másikra nem állíthatjuk válaszút elé a vidéken élőt. Tudni kell, hogy az ország sok részén — de nálunk biztosan — a kistermelő, a maszek, a földművelő, a vállalkozó vagy a divatos farmer nem jutott volna előre, vagy nagyon sokuk nem lenne életképes a nagyüzem nélkül. Miért? A gép, alkatrész, értékesítés, a szolgáltatások, a vetőmag, az új technológia és a szakember mind a nagyüzemben van. (Lesz majd máshol is!) Volt honnét ellesni, s ha nem sikerült a vállalkozás, a társadalom, a piac nem érezte meg, mert volt honnét pótolni a kiesést. Nem véletlen, hogy a többi kelet-európai országhoz képest itt volt a legjobb az ellátás; hogy a mező- gazdaság itt exportált annyit; hogy jutott belőle az ipar ésszerűtlen pazarlására, a bürokrácia fenntartására és az eltorzult, gigantikus rendszerkiszolgáló szellemi műhelyek működtetésére. S nemcsak ezt tette a nagyüzem (tsz, á. g„ erdőgazdaság). Az ország nagyon sok falusi társadalma elképzelhetetlen a tsz támogatása nélkül (óvoda, iskola, sportkör, tánckor, közlekedés, stb.). A jelenlegi üzemek sokat tettek és tesznek is a tagjaiktól elvont jövedelemből a falun élő valamennyi polgárért. (Az össztársadalmi kasszába befizetett üzemi és kistermelői adóról most nem beszélek.) Óva intek a külföldi példák gyakori használatától, néhogy ismét a másolás hibájába essünk! Abban viszont egyetértek, hogy legyen valós piacgazdaság. De ehhez természetesen többek között az is szükséges, hogy a mezőgazdasági termékek nyereségrátája érje el a bankkamat legalább kétharmadát. Akkor lesz áru, az árunak tisztes ára (benne a földár, ipari anyagár), akkor lesz jelentkező a földért, lesz farmer. Ki fizessen? Meggyőződésem, hogy a mezőgazdaságban a szakgárda legitimálásának megkérdőjelezésén túl a legkritikusabb kérdés a földügy. Ez nemcsak a tsz-t érinti. Kell, hogy érintse az Hozzászólásomat ajánlom Kopátsy Sándor és dr. Csullag József úrnak. Rózsa László oki. kertészmérnök, növ.véd. üzemmérnök állami gazdaságot, az erdőgazdaságot, a nagy kisajátítást végző iparvállalatokat, a városokat, az útkisajátítást végző Közlekedési Minisztériumot, a víz- és csatornaépítést felügyelő vízgazdálkodási tárcát. Hogy ebben a dzsungelben el ne vesszünk, szükségesnek tartom egy független földrehabilitációs bizottság létrehozását. így a föld speciális jellegéből adódóan a magát sértettnek érző erkölcsi, anyagi rehabilitációért a társadalomhoz fordulhat. A lényeg: ki fizessen, és mennyit?! Úgy gondolom, a társadalom és az érintett egység együtt fizessen egy jelképes összeget — ahogy ebben a nemzeti agrár-kerekasztalnál az Agrárszövetség is állást foglalt. Kell legyen a földnek ára! Lehessen adni, venni (tsz-tag- nak is)! A föld árát (ha nem engedünk teret a spekulációnak) a piacon megjelenő mezőgazda- sági termék jövedelmezősége fogja meghatározni, s az ár minél magasabb, annál nagyobb rangja, becsülete lesz a föld tulajdonlásának. A kikérendő földeket pedig egy földkiosztó bizottságnak kell meghatározni. Összetételéről, működésének hatásköréről üzemünkben előzetes döntés született. Fontos, hogy a bérmunkásjellegű tsz- tagság hozzászokjon a vállalkozáshoz, és ehhez kedvező feltételeket biztosítsunk. Sajnos, nem „dühöng” a vállalkozó kedv! Nálunk négyszögölenként 10 filléres, jelképes árért korlátlanul bérelhető föld paradicsom-, dohány-, burgonyatermesztésre, állattartásra, önköltséges művelési kötelezettséggel. Mégsem vonzó a lehetőség. Csak azért nem megy, mert nem tulajdonos a tag? Nem hiszem! A föld tulajdonlása még nem old meg mindent; kell hozzá tőke, tudás, technika, piac, megnyugodott politikai, gazdasági állapot, biztonságérzet a mezőgazdasági befektetésekkel kapcsolatban. A kihaló tsz-tagok örököseit várjuk. Jöjjenek! Szükség van a vállalkozó szellemű megújulásra, kreatívabb munkaerőre. Hozzanak új színt a falura azoknak, akik 40 évig ápolták, termelték, fenntartották a földet! Jövő — kapkodás nélkül Ma és most a távlati célok mellett a közeljövő a leglényegesebb számunkra. Van tennivalónk bőven (költség, ár, bér, élelmiszeripar, adózás stb.). A közeljövőt alapvetően már a választások kimenetele, a választások belső és külső fogadtatása, a gazdaságba irányuló pénzügyi támogatások iránya, nagyságrendje fogja meghatározni. Ne akarjunk helyből magas- ugró-világcsúcsot ugrani! T udni kell, hogy egy csapásra nem érhetjük utol pénz és szemlélet- változás nélkül azokat, akik ezt emberöltőkön át csinálták. Türelemre van szükség, politikai kulturáltságra. A népgazdasági kasszába jelenleg is befizető ágazatot ne tegyük a politikai pártok önös, mindenhatónak hitt véleményeinek csataterévé! Sokba kerülhet! A demokráciához viszont hozzátartozik, hogy helyzetükről, sorsukról azok döntsenek, akiket érint. Emellett persze tűnődni szabad, lehet. Aki a mezőgazdaságban van, az dolgozik. Rózsa László (Homokszentgyörgy)
