Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
1990. február 24., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖZELKÉPEK A tanár (dr. Bánhegyi Jób) Ilona húgát és családját 49-ben kilakoltatták a falusiak által kastélynak nevezett hatszobás kúriából, ahol édesapja halála után a nyári és a karácsonyi vakációkban Jób bácsi is kellemes otthonra talált. 45 júniusában A. elhurcolt apjának feldúlt műtermét rendezte be újra. A széthányt rajzokat, vásznakat, könyveket a helyére rakta, az állványokat úgy helyezte el a hatalmas ablak előtt, ahogy a bevonulás előtt álltak, a festékek, ecsetek, paletták akkurátus rendben sorakoztak ismét a nagyasztal márványlapján, a zöld ülőgarnitúra kanapéját, foteljeit visszatolta, a sarokba, szóval, már csak a művész hiányzott. Sajnos, nem tért vissza. A műterem a kert végében állt, s öreg diófák vették körül. Később, akárcsak A.-ék házának egy ré- , szét a kisajátítók lebontották, a kert és a park szép öreg fáit kivágták (kellett az építőanyag az egymást sűrűn váltó gépállomás-igazgatóknak, funkcionáriusoknak), s A.-ékat egy 200 éves parasztházba költöztették, amit viszont egy sváb származású gazdától vettek el. Jób bácsi az egyre nehezebbé váló körülmények között is minden vakációt A.-éknál töltött. 1953—54 telén például, amikor már alig akadt tüzelő a fészerben, egy szobában aludt a ház népe. Jób bácsi, A. édesanyja, három húga, a 83 éves nagymama, sőt még egy vendég is (fiatal óvónő), aki a hófúvás miatt napokig nem tudott hazautazni. A. akkor volt elsős középiskolás Sopronban és ugyancsak örült a szigorú télnek, a hétről hétre meghosszabbított kényszerszünetnek. Esténként nagy társaság gyűlt össze az egyetlen, fűtött szobában; az asztalnál", a fő helyen természetesen Jób bácsi ült, ő volt a központ, kifogyhatatlan tréfamesélőként szórakoztatta a családot és a vendégeket. A karácsony nélküle elképzelhetetlen volt. Ő díszítette a fát, s mielőtt belépett - volna az angyal, közepes nagyságú bőröndjét felkattintotta, s a fa alá rakta ajándékait. A. ilyenkor mindig A királyi család könyvet kapott, szép, régi kiadású köteteket: Zrínyit, Berzsenyit, Petőfit, Kemény Zsigmondot. Rendszerint ő mondta az éjféli misét (utána a család együtt fogyasztotta el a kocsonyát), másnap pedig a délutáni nagy- misét celebrálta. Természetesen ilyenkor prédikált is. (Régebben, amíg a sváb lakosságot ki nem telepítették a faluból, német szentbeszé- delret is mondott.) A falu E lébánosa — a család jó arátja —, nagyon örült Jób bácsi hazalátogatásainak, már csak azért is, mert olyankor nem neki kellett prédikálnia. A nagymise után rendszerint együtt ebédeltek a plébánián, majd némi „ejtőzés” és a litánia következett. Együtt jártak a Rábcára fürdeni, pecázni. A horgászfelszerelést a szivattyútelep gépészének műhelyében tartották, s a jószívű, Móricz Zsigmond-bajszú Béla bácsi mindig nagy szeretettel és sok tréfával fogadta a két papot. Jób bácsi nyári napirendje a következő volt: délelőtt 10-kor misézett, majd bőségesen megreggelizett (néha zsiradék híján üres kenyeret zöldpaprikával, paradicsommal, ami akkoriban bőségesen termett és fillérekért árulták a húsosabbnál húsosabb fajtákat), ezután az udvaron föl-alá sétálva breviáriumozott. Az imakönyvet világi kötet, vagy újság váltotta fel a kezében. Átolvasta a napilapot, közben néha rosszallóan csóválta a fejét, vagy gúnyosan felnevetett. Abban az időben A. édesanyjának, aki a szomszéd faluban tanított, a bolsevik párt történetéből kellett vizsgáznia, különös tekintettel a sztálini kinyilatkoztatásokra. Jób bácsi — szivarfüstbe burkolózva — tüzetesen áttanulmányozta a könyvet, akárcsak később a dialektikus és történelmi materializmus tananyagát, amelyből szintén A. édesanyját vizsgáztatták a járási főnökök. Ebéd után kukacásás következett A. közreműködésével. A trágyadomb közelében, vagy a hűvös kerítés mentén gyűjtötték össze a csálinak valót; Jób bácsi ásott, A. pedig egy pléhdobozba rakosgatta a kövér, rózsaszín gilisztákat. Délután fürdés, napozás a Csorba gátőr házával szemben kialakított „külön bejáratú” strandon, ahol Jób bácsi afféle strandfőnöki, úszómesteri feladatokat is ellátott. Amikor már enyhült a nap heve, visszavonult horgászni. Akkoriban A. édesanyján kívül még két testvére élt a faluban. Esténként az asztal köré gyűlt a család, gyakran jöttek vendégek is, s ilyenkor sok mindenről esett szó. A közéletről „hangfogóval” (hátha hallgatózik valaki), távoli, vagy már elhunyt családtagokról, érdekes bencésekről, Habsburg Ottóról, írókról, költőkről, s az utóbbiak közül nagyon sokszor a szinte családtagnak számító Berzsenyi Dánielről, aki Jób bácsinak, A. édesanyjának és nagynén- jének kedvenc poétája volt. Ezt az időt, ezeket a nyári estéket idézte A. egy későbbi jegyzetében. Részlet a „Nikla felé" című írásból: „Amikor a harangok szólni kezdtek, megpillantottam a Berzsenyinket, családunk ,,Berzsenyijét, akit minél tovább néztem, annál többféle arcát láthattam: anyámjak- lyaláng arcú klasszikusáét, aki a latin pamasszus koszorúsai közül görgeti sziklaszavát magyar nemzete, s ezen belül szukebb famíliája — a mi családunk — épülésére, azután tanár nagybátyám alkonyati szivarfiistjé- be szövődött horáci arcát, mely időtlen vidéki csöndbe süpped, s Pannónia aranykorán mereng egy sosem- volt fiatal présház muslin- ca-permetes közegében, malomkő asztalnál, diófa alatt. De főként azt a Berzsenyit akartam látni, akit az én kamasz-elfogultságom teremtett, az oskolai kötelmeket szilcy indulattal széthányó, líceumi professzorokat haragra gerjesztő vasi legényt, aki egykorúi között legelső magyar táncos volt, lovat, embert, asztalt átugrani neki játék volt, aki Sopronyban tizenkét némePannonhalma belső udvara leket megvert és azokat a város tavába hányta. ” — Miután benőtt a fejem lágya (elég nehezen nőtt be), akkor döbbentem rá, hogy az általam egykor elavultnak vélt nézetei valójában helytállóak, s bármennyire szomorú, de korszerűek — mondta A. újságíró kollegájának, Jób bácsi temetése napján. — Az egyoldalú vitákban (annál sokkal jobban tiszteltem és szerettem, hogy ellentmondjak érveinek), bizony neki volt igaza. Ezt később, ha nem is mondtam ki előtte ilyen nyílt egyszerűséggel, igyekeztem éreztetni vele. Érettségiző ifjú költő koromban első díjat nyertem egy jeligés irodalmi pályázaton. A megyei lap ebből az alkalomból közölte néhány „zsengémet”, köztük a nagyapámról — az ő apjáról — szólót is. A versben a kor szellemének megfelelően „túllihegtem” nagyapa szegénységét, papjától elszenvedett sérelmeit (erről a legtöbbet éppen nagybátyámtól tudtam meg), s a váratlan siker mámorából hamarosan kijózanított egy levél. Jób bácsi írta gyöngybetűivel. Mindenek előtt gratulált a díjhoz („jól esett olvasni a nevedet”), majd tapintatosan, de határozottan kifejtette, hogy a nagypapáról („atyámról”) szóló vers tulajdonképpen hamisítás. Az udvari bértollno- kok lealacsonyító szánalmas szerepéről nem tett említést, de megértve a virágnyelvet, erős szégyenérzet fogott el. — Sokan átéltünk effélét — jegyezte meg G. — Volt, aki tanult belőle, volt, aki nem. — Körülbelül akkor kezdtem az újságíró pályát, amikor ő a tanítást befejezte. 70 éves korában vonult nyugalomba, immár negyedszer — és végleg — Pannonhalma falai közé. Ifjú, lelkes újdo- nász koromban jártam a lerobbant Sokoró-aljai falvakat, s kerestem az egykor virágzó szőlő- és borkultúra emlékeit. Holt tőkék nyomában címmel szociografikus gónak és dr. Danczi Ville- baldnak... Részlet a Háromezer élet c. riportból: (...) „A gimnázium tetejére óriási vörös keresztet festettek, a kapura pedig kiszögezték a Nemzetközi Vörös- kereszt három nyelven megfogalmazott kiáltványát. Még kora ősszel nagy meny- nyiségü élelmiszert szállítottak a várba. Az apátság terjedelmes birtokairól — minden bizonnyal Somogybái is —, majorságaiból gazdagon megrakott szekerek hordták a lisztet, füstölt húst, kukoricát: roskadásig megteltek ajőmonostor épületének padlásai Elemózsiában tehát nem szenvedtek hiányt a menekültek, s az apátság természetesen, ellenszolgáltatás nélkül bocsátotta rendelkezésükre készleteit. A felszabadulást megelőző hetekben, amikor már háromezerre duzzadt a létszám — minden terem, folyosó egymás mellé fektetett szalmazsákokkal volt tele, és a főapát utasítást adott, hogy a bazilikát is meg kell nyitni a bekéredz- kedök előtt —, az ellátás akkor sem akadozott. Az előrelátó rektori hivatal — amelynek akkori vezetője Vályi Hugó matematikatanár volt — még kellő időben a szükséges összekötetté- sek felhasználásával negyven vagon szenet rendelt a hatalmas épület fűtésére. (...) Sok kisgyermek lévén a várban, nagy mennyiségű cukorra is szükség volt. A rektori hivatal száz mázsa krumplicukrot vásárolt a rédei üzemtől, de a nyilasok nem engedélyezték az áru elszállítását. A diákok azonban jobban szerették a krumplicukrot annál, semmint belenyugodjanak a ,,testvérek” döntésébe. Egy éjjel, szövetségben az üzem dolgozóival, a nyilas őrség háta mögött csempészték ki a nagy halom édességet... (...) A győri kórház fölszerelésének egy részét Pannonhalmára szállították, és műtőt, kórtermet rendeztek be. Egy Jiatal sebész, dr. Bakay Lajos állt munkába, s kitűnően ellátta betegeit. A front közeledtével egyre több súlyos aknasérültet szállítottak be a környékről, közülük kilencet nem is lehetett megmenteni. Ám Pannonhalma menekültjei közül senki sem halt meg. Sőt, tíz újszülöttel gyarapodott a létszám. (...)" Habsburg Ottó és testvérei (Gáspár Andrea reprodukciói) riportsorozatot írtam, s mivel az említett falvak környéke nagyrészt bencés birtok volt, Jób bácsihoz fordultam segítségért. Ő rögvest átkísért Vencel atyához, az egykori legendás jószágkormányzóhoz, aki készséggel rendelkezésemre állt. A sublótfiókból bőrkötésű zsebkönyveket vett elő, s máris diktálta, hogy mennyi szőlőt, bort termeltek, adtak el E éldául a harmincas éveken. Vencel atyát legutóbb az „utolsó órában” megmentett szántódpusztai műemlék major avatási ünnepélyén láttam (valaha ez a puszta is az ő birodalmukhoz tartozott), s mint megtudtam, sok jó tanáccsal szolgált az építőknek. Sokáig magam sem tudtam, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban üldözöttek százait bújtatták Pannonhalmán. A 70-es évek elején erről írtam riportot az Ifjúsági Magazinba. Természetesen Jób bácsihoz fordultam segítségért. Mindenekelőtt dr. Kelemen Kri- zosztom főapátról beszélt, aki nemzetközi tekintélyét latba vetve elérte, hogy Pannonhalma a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá került. Majd bemutatott azoknak a rendtársainak, akik nemcsak szemtanúi, hanem cselekvő részesei voltak az eseményeknek. Pullai Csabának, Vályi HuSZAPUDI ANDRÁS Havas évek Talán emlékeznek még a ,,Királyfi a tanítványok között" című dokumentumriport-sorozatunkra, amelyben dr. Bánhegyi Jób bencés irodalomtörténész életútjáról, valamint tanítványáról, dr. Habsburg Ottóról olvashattak. A riport új részletekkel, dokumentumokkal gazdagítva — ha a gazdasági körülmények engedik — hamarosan könyv alakban is megjelenik a Szépirodalmi Kiadó gondozásában. A most bemutatott (új) részlet az ötvenes évek vakációit idézi.
