Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 24., szombat KITEKINTÉS Nyugati folyóiratot nem láttunk az elmúlt tíz évben BESZÉLGETÉS KEREKES LÁSZLÓ KOLOZSVÁRI EGYETEMI OKTATÓVAL Kerekes László, a kolozsvári műszaki egyetem fiatal adjunktusa, hosszú idő után először utazhatott Magyarországra. Ma Erdélyben szeretnék emberhez méltóan, egyenes gerinccel viselni magyarságukat. Amit dr. Kerekes László átélt, bizonyára nem azonos százezrek élményével, hiszen az egyetemek világa sajátos, semmivel nem azonosítható. Kolozsvár — Az 1444-ben épült Szent Mihály-templom — Önnek a kolozsvári műszaki egyetemen miiyen személyes tapasztalatai voltak? Éreztették-e, hogy a Kerekes név bizony nem színtiszta román? — A kollégák között soha nem éreztem, hogy a nagy- politika szerint én egy elnyomott, beolvasztásra ítélt kisebbséghez tartozom. Természetesen az egyetemen is volt néhány szélsőséges alak, de a tanárok zöme mellettünk volt, még akkor is, ha ezt nem nyilváníthatták ki. Más volt az, amit négy- szemközti beszélgetésre szántak, s más az, amit a nyilvánosság elé tártak. Talán nem miattunk háborodtak fel elsősorban, hanem általánosságokban: az elnyomás, a diktatúra, a nincstelenség, a bűnözés és a szellemi terror ellen. — Mielőtt belemelegednénk a politikai történésekbe, kérem, mondjon önmagáról is néhány adatot. — Gépészmérnök a szak- képesítésem, 39 éves vagyok, és a gépgyártás-technológiai tanszéken forgácsoláselméletet illetve a forgácsolási technikák optimálását oktatom 11 éve nappali és esti tagozaton. Négytagú oktatói csoportunk együtt dolgozik a tudományos kutatásban, a bérmunkák feldolgozásában, és természetesen az oktatásban is. A „csapat" kiemelten foglalkozik a számítástechnika alkalmazásával az oktatásban és a gyakorlatban. Óriási gondot okozott számunkra, hogy a külföldtől rettenetesen el voltunk szakadva, rendkívül gyengék voltak a kapcsolataink, de bizonyos forrásmunkákhoz így is hozzájuthattunk. Az volt a szerencsénk, hogy több idősebb kollégánk — még a 70-es években — pályázatok útján kijuthatott nyugati egyetemekre. Tőlük, illetve egyetemeiktől kaptunk jegyzeteket. Én a Budapesti Műszaki Egyetem hasonló tanszékével vettem fel a kapcsolatot 1983-ban. — Volt azóta Magyarországon? — Nem, azóta nem engedtek külföldre. Ez a kontaktus szinte teljesen magánjellegűvé vált, de ez nem akadályozta meg budapesti kollégáimat abban, hogy rendszeresen küldjenek egyetemi jegyzeteket, szakkönyveket, nyugati folyóiratok izgalmasabb cikkeinek fotókópiáit. Az utóbbi 10 évben az egyetemi könyvtárunkba nyugati folyóirat egyáltalán nem jött be. A szocialista országoktól kapott kevés információval próbáltuk oktatásunkat a nemzetközi színvonalhoz közelíteni, hogy azért ne maradjunk le teljesen a világ fejlődésétől. — Van-e, volt-e különbség a magyar és az átlagos román értelmiségi életvitelében? — Úgy érzem, az átlagos román értelmiségi szintjén éltünk és élünk ma-is. Az értelmiség életszínvonala persze nem mindig azonos más rétegekével, hiszen például egy élelmiszerbolti eladó sokkal jobban élt, mint mi. Könyvekhez, jó könyvekhez elég ritkán jutottunk. Minden elismerésem a bukaresti Kriterion könyvkiadóé, személy szerint Domokos Gézáé, hogy ilyen nehéz körülmények között is megtalálta a lehetőséget a magyar klasszikusok kiadására. Viszonylag sok könyv jelent meg a világirodalomból is, bár a kortársaktól szinte semmi. Sem a magyar, sem a világirodalomból. Létezett egy könyvcsere ugyan: Csíkszereda mellett, Csi- csón volt a központi raktár, s akik a környéken laktak, könnyebben hozzájuthattak magyar kiadványokhoz. Mi Kolozsváron már nem. Újságokat is csak összeköttetések révén kaptunk, a Magyarországról beküldött folyóiratokat adtuk kézről kézre. Ezek elsősorban műszaki jellegűek voltak, hiszen a társadalompolitikai, történelmi folyóiratok már eleve gyanúsnak minősültek. — Szellemi táplálékuk tehát eléggé egyoldalú volt, bár bizonyára annál nagyobb örömöt okozott egy-egy izgalmas, aktuális politikai írás. Másban — például élelmiszerben — ugyanilyen hiányuk volt? — Családom nem volt kitéve napi élelmezési problémának, de ez természetesen nem volt általános. Az átlagemberek nagyon megsínylették ezt az időszakot, — lélekben, és testben is. Az elégedetlenség ' elnyomására azonban megfelelő módszere volt a rezsimnek, hogy betörjék az embert, elhallgattassák, megalázzák — s nemcsak a fizikai erőszakra gondolok most. — Hogyan élték át az 1989. év végét? — A decemberi eseményekre mindenki számított már. A pártkongresszus előtt és alatt mindenki — román, magyar, szász — arról beszélt, hogy ez nem mehet már így tovább. Körülöttünk nyitnak, megindulnak a reformfolyamatok, csak nálunk tartja magát a diktatúra. Nem tudom, a bukaresti körök mennyire voltak tájékozottak, az tény, hogy a gyors vég bennünket Kolozsváron meglepetésszerűen ért. A temesvári események előrevetítették, hogy valami készülőben van, s ha elindul, azt már nem lehet többé leállítani, akkor itt valami pattanni fog. Titokban, illetve szűk baráti társaságban nyíltan is tárgyaltuk a forradalom lehetőségét. December 17-e vasárnap volt, s Kolozsváron is mindenki föl volt háborodva a temesvári események miatt. — Tudták mi történt Temesváron? — Természetesen, hiszen mindenki hallgatta a rádiót. Mi, magyarok Budapestet, Londont, a Szabad Európa rádiót, a román kollégák pedig a román nyelvű SZER-t. Ezek az adók mindenről tájékoztattak, míg a bukaresti meg sem említette a temesvári tragédiát, holott itt emberek százait gyilkolták le, s megtörténtek az első komoly és kemény összecsapások. Ez a hallgatás öngerjesztő folyamatot indított el, s mindenki a másiktól várta, hogy tőle pattanjon ki a szikra. A vállalatoknál már röpcédulákat osztogattak, a Ceausescut éltető transzparenseket felgyújtották. 21-én, két óra körül Kolozsváron is elpattant a húr. A gyárakból több ezer ember jött a központ felé, melyet már megszálltak a rendfenntartó erők. Az utcákat páncélautók torlaszolták el, de a főtérig szabad volt a felvonulók útja. Alig egy órával később megtörténtek az első összecsapások. A békésen tüntető tömegbe itt is belelőttek, bár megindult a lélektani hadviselés, a katonaság velünk van, a nép fiai nem lőhetnek a népre — s hasonló szövegekkel próbálták maguk mellé állítani a katonákat. A háztetőkön elhelyezett secusok — a riasztólövések zaját felhasználva — felülről tüzeltek a tömegre, amit a holttesteken vizsgált becsapódási nyomok is bizonyítanak. A szórványos lövöldözés éjszaka kettőig hangzott —■ nehézfegyvert itt azonban nem veú áek be. Nyilvánvaló volt, hogy most már nincs visszaút. Másnap az egész városban szóltak a szirénák — általános sztrájk kezdődött. Nem csak itt, hanem az egész országban. A dolgozók bementek ugyan munkahelyeikre, de később ismét elindultak csoportosan a belváros felé. A katonaság viszont eltűnt — csak a vémyomok tanúskodtak a tegnapi tragédiáról. Román és magyar barátainkkal kommentáltuk az eseményeket nálunk, amikor a tévé bemondta, hogy Ceausescu elmenekült. Határtalan volt a boldogságunk, bár a conducátort ismerve biztosak voltunk abban, hogy nem adja köny- nyen a hatalmát. Tudtuk, ha meg tud szervezni egy ellencsapást, hasonló vérengzés vár az országra, mint 1973- ban Chilében. Egészen biztos, hogy koncentrációs táborrá változtatta volna az országot. — Véleménye szerint mi befolyásolta a hadsereg hozzáállását, amely végül is a forradalom győzelmét biztosította? — A hadsereg zömében is volt elégedetlenség. A kongresszus idején a főtiszteket szabadságolták, telefonjukat kikapcsolták. Egy hétig gyakorlatilag szobafogságban voltak otthon. Azzal, hogy Ceausescu megbízhatatlannak minősítette a tisztikart, meg is sértette őket. Ezért érthető, hogy pár óra alatt a hadsereg a forradalom oldalára állt. — Mikor érkeztek Kolozsvárra az első magyar szállítmányok? — 23-án, szombaton reggel lekísértem a feleségem az utcára — kolléganője jött érte autóval. Amíg rá várakoztunk — ez fél hét körül volt — már 25—30 autóból álló magyar konvoj tartott kifelé a városból. Ahogy a sötétben meg tudtam figyelni, zömük magántaxis volt. Szombaton és vasárnap aztán Kolozsvárt is ellepték a magyar teherautók. Engem nagyon meglepett: az egyszerű román emberek is fellelkesülve mondták, hogy milyen rendesek ezek a magyarok. Ők eddig ugyanis mást sem hallottak, minthogy mi vissza akarjuk szerezni Erdélyt. Ezzel a maszlaggal etették őket évtizedeken át — sikerrel. Amit most láttak, megdöbbentette őket, lehajtott végű teherautókról ezek a magyarok osztogatták az élelmiszert a belvárosban. Először ugyanis minden rendszertelenül ment — senki nem készült föl a segélyszállítmányok fogadására. Ők is, mi is tudtuk, hogy a magyarok gyakran az életüket kockáztatták a nyugati havasokban. A kolozsvári tejgyár, kenyérgyár működött ugyan, de amit mi eddig ettünk, s amit a magyarok hoztak...! Végre rendes kenyeret ehettünk.^ Románok, — ' akik nem tudhatták, hogy magyar vagyok — lelkesen beszéltek arról, hogy tele van a város élelmiszerrel, hogy a magyarok milyen segítőkészek. Jó volt ezt hallani, hogy egyszerű emberek így nyilatkoztak rólunk. A meg nem értésnek vannak jelei természetesen most is, amelyet napról napra szítanak. Évtizedek gyakorlatát, az emberek gondolkodását nem lehet egyik napról a másikra átalakítani. Ha az ember megtalálja a megfelelő hangot, érvet — lehet hatni. Úgy látom, ezt a problémát meg lehet oldani. Természetesen ma még minden nagyon furcsa. Hozzá voltak szokva, ha egy állás betöltése szóba került, azt a román kapja meg. Nagyon sok embernek ez természetesnek tűnt — román, t. at kiváltsága, előjogai vannak. A közeljövőben nyilván kiderül, hogy nagyon sokan érdemtelenül kerültek jelenlegi pozíciójukba, s ők a kiváltságos helyzetüket nem szívesen adják fel. Lesznek tehát sértődöttek-emiatt is. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy az események kedvező irányban fejlődnek, bár a románok számára ma még sok követelésünk érthetetlen. Az egyetemen több kolléga sem tudja megérteni, miért követelünk mi anyanyelvi oktatást. — Mit várnak a Bolyai egyetem ismételt megnyitásától? Milyen képzés folyt korábban az egyetemen? — A Bolyai egyetem tudományegyetem, tehát műszaki oktatás nincs, illetve bizonyos fokú vegyészmérnöki, technológusi képzés volt, de végeredményben a bölcsész- tudományok és a természet- tudományok oktatása tartozott a profiljába. Most ezt kívánjuk helyreállítani. — Lesz elég pedagógus? — A tanerők megvannak, illetve rengeteg nyugdíjas tanár van Kolozsváron. Ők nem olyan öregek még, hogy ne tudnának egy-egy előadást megtartani, rájuk is szükség lesz az első időszakban. Addig, míg kitermelődik egy jó szakembergárda. Bizonyára eltelik így néhány év. Ezt a periódust kell, hogy áthidalják ezek a nyugdíjas tanárok, akikre nyilván számítunk és már fel is ajánlották szolgálataikat. — Mi lett a régi egyetemi épület sorsa? — Az épület a mostani filológiai kar, illetve itt van most egyetemünk rektorátusa. Ezekből az épületekből természetesen nem lehet kise- pemi az új egyetemi karokat. Olyan megoldást kell találni, hogy egy új épületegyüttes felépítéséig váltásszerűen tudjuk használni az egyetemi központ különböző létesítményeit. Együttesen úgy kell gazdálkodni velük, hogy az egész egyetemi oktatás beleférjen. — Mekkora ez? Hány diák tanul az egyetemen? — Pontosan nem tudom, de körülbelül 20 ezer diák tanul nappali tagozaton. Bukarest és Temesvár után Kolozsvár a legnagyobb egyetemi központ. Visszatérve a magyar nyelvű oktatás szükségességére: anyanyelven az ember köny- nyebben elsajátít bizonyos ismeretanyagot, mélyebben rögzülnek az információk. Emellett természetesen a román terminológiát is tökéletesen meg kell és meg is fogja tanulni a diák, mert különben automatikusan kizárja magát a társadalomból, munkahelyi problémái lesznek. A pályázati rendszer sokat segíthet az értékek helyreállításán. Természetes, hogy megannyi visszaélés és protekció lesz ezután is. Ez normálisnak tekinthető, mert ugyanazok az emberek vagyunk, de ez már egy lépés az igazság felé vezető úton. Milyen gyors lesz ez a folyamat, nem tudom, bár megmondom őszintén, nálunk rendkívül radikálisak az emberek. Sok tekintetben radikálisabbak, mint Magyarországon vagy a többi kelet-európai országban. Ez talán érthető is, hiszen mi fantasztikus elnyomás alól szabadultunk fel, s most sokan teljes fordulatot akarnak. Ha mi most eléggé értelmesek és intelligensek leszünk, sok buktatót átugorhatunk. Ki kell tehát használnunk ezt a lehetőséget. Úgy látom, az emberek ezt felismerték, bár pillanatnyilag nem lépnek elő, mert itt is érvényes az, ami minden sorsfordulónál: az történik, hogy a szélhámosok, a címvadászok a zavarosban halásznak. Azt szokták mondani, hogy az árvíz először mindig a szemetet dobja a felszínre, s utána csak lassan ülepedik. Nálunk a sajtó is foglalkozott azzal, hogy végre a becsületes emberek is lépjenek már elő. Látnunk kell, hogy a helyüket bitorlók és gazemberek foglalják el és nekünk nem szabad ezt hagyni. Nem szabad engedni, hogy szóhoz jussanak és ők vegyék kezükbe a kormányt. ígéretes jövő elé nézünk, s hogy mi fog ebből megvalósulni, ez most már rajtunk is múlik. Közös hangra van szükségünk, s szerveződik már a kórus. Nagy, nehéz feladat vár ránk, hiszen a demokrácia meghonosítása sehol sem könnyű. Kós Károly mondta a két háború között, hogy csak azok a jogok lesznek a miénk, melyeket kiharcolunk. Az a tény, hogy nyíltan harcolhatunk jogainkért, már magában is jelentős eredmény. Befejeztem az írást, amikor bogiári barátom hívott fel, hogy megossza velem február 10-ei marosvásárhelyi élményeit. Néhány nappal korábban a románok itt meglehetősen durva hangvételű tüntetésen tiltakoztak a magyar nyelvű oktatás ellen. Szombaton délután Erdély minden részéből érkeztek erre a tüntetésre magyarok. 50, más források szerint 100 ezren követelték a magyarok jogainak helyreállítását, az anyanyelvű oktatás lehetőségének biztosítását: ,,Magyar nyelvű iskolákat. Bolyai egyetemet." „Az ABC nem egyenlő az ÁBC-vel." „Magyar sulit akarunk", „Nem kenyéradományt, egyenlőséget akarunk" — olvashatták a transzparenseken. Több mint két órán keresztül vonult a tömeg a sportcsarnok felé, ahol közös imádságon vettek részt. Sütő András mondta a Miatyánkot, melyet ezernyi torok ismételt soronként. Megható és felemelő volt jelen lenni ezen a fegyelmezett demonstráción, melyre a magyarok egyetlen fegyverrel — magyar könyvekkel, bibliákkal — a hónuk alatt vonultak. — Nagy, nehéz feladat vár ránk — mondta Kerekes László. Ránk is, itthon élő magyarokra. süli Ferenc
