Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. február 17., szombat KÖZMŰVELŐDÉS A MINISZTERELNÖK VÁLASZOLT A BONNYAI TÉRKÉPÉSZNEK B 5-ÖS SZEKTOR? BESLÁK-DŰLŐ! — Nem is olyan rég a részesarató gyereke még odatalált az ebéddel apjához, ha azelemó- zsiás kosarat karjára fűző édesanyja így igazította útba:—Fiam, menj a Beslák-dűlőn át a Király-dombig, aztán a Betyár-szérűt elérve egyenest hajadj a Koppány felé. És mondd meg apádnak: etetésre hazaérjen! Napjainkban a kombájnt az óriási búzatábla B 5-ös szektorába küldi dolgozni a termelőszövetkezet elnöke. A régi földrajzi nevekre a feledés földjét borítják a művelési mód változásai — a régi kis dűlők határait több száz lóerős gépek szántják össze. Ősszel, a korábbi egyberingó búzatábla helyén, a magtár felé szorgos hangyaként igyekvő vontatók még felvázolják a domboldalra a hajdan volt utakat. De ma már egyre kevesebben élnek azok közül, akik egykor (az elemózsiás kosárral karjukon) a határnak iramodva eligazodtak az azonosságtudatot is erősítő régi nevek között. Nagy János gyakran tekint a világra bonnyapusztai házának apró ablakából. „Én csak csavargó vagyok Somogybán" — szokta mondogatni. A faragott kerítés előtt a Szántódról Kaposvárra vezető út, kissé távolabb a Koppány- patak kanyarog. Közöttük, a lapályon most mindenütt fehér-fekete árnyak. Védelmükben róka, őz lopakodik hosszú téli estéken közelebb az ember melegéhez. — A patak fölött, a domboldalon két halomsírt találtak — mesélte a 74 éves erdőmérnök, térképész.—A nép ajkán ma is él a történet: IV. Béla királyunk e helyt kért és kapott menedéket rövid időre, amikor a tatár elől menekült... Odébb, a dértől nehéz faágak között Somogydöröcske határára látni. — 1852-es iratok említik, hogy valahol Somogy megye keleti felében szorgos emberek éltek egy Nebáncs- falva nevű településen — folytatta Nagy János. — Korabeli térképeken keresgélve ilyen névre nem, de nagyon hasonlóra: Nebáncsfára bukkantam. Ez a falu a török hódoltság alatt teljesen elpusztult, 80 évig nem is lakták. 1700 körül II. József hozott svábokat a völgybe; közöttük három régi falusi leszármazottai is visszaköltöztek valahonnan a Felvidékről. Ok emlékeztek még á legendára, miszerint nevét a falu onnan nyerte, hogy a valamikori uradalom erdésze megkergetett egy lányt, aki kétségbeesetten kiabálta: Ne bánts! Sokáig azt hitték, hogy Somogydöröcske azonos Nebáncsfal- vával (Nebáncsfával). Kutatásaim bizonyították, hogy ez nem így van. A török hódoltság után egyébként is az volt a jellemző, hogy az új falut nem a romokra, hanem azok mellé építették föl. Szűkebb hazámban, a Bakonyban ismerek olyan települést, amely rövid idő leforgása alatt hatszor „költözött". Itt, a környéken egyébként számos falu akad — mutatott körbe —, amelynek máig sem sikerült rábukkanni a történelmi nevére. Elképzelem, hogy ez menynyire bosszantja a kutatót, aki az elmúlt tíz évben a Dunántúl több száz helységében végezte el a névrendezést, s akinek elszánt „partizánakciójára" néhány hónapja Németh Miklós miniszterelnök rendhagyó módon válaszolt: aláírásával rendelet jelent meg, amely biztosítja a régi földrajzi nevek védelmét. „Úgy látszik, nem harcoltam hiába" — mondta huncut mosollyal. — A kezdet nehéz volt — emlékezett vissza. — A Ráko- si-korszak a magyar múlt át- kos örökségének titulálta a dűlőneveket, és letörölte őket a térképről. A falusiakat termelőszövetkezetekbe kényszerítették, ahol betűkkel és számokkal kódolt, egybefüggő, hatalmas táblákra jártak dolgozni. Néhány évvel később a „szakemberek" rádöbbentek: a térképek mégsem jelenhetnek meg földrajzi elnevezések nélkül. Szorgalmasan pótolni kezdték a hiányosságokat, az íróasztal mellől. Mindez azt hozta, hogy a földrajzinév-tár hivatalos anyagának csaknem egyhar- mada javításra szorul. Ezek a helyrajzi munkák tipikus példái annak a pár évtizeddel ezelőtti álláspontnak — folytatta —, hogy a bárki által hozzáférhető térképeket nem szabad pontosan megszerkeszteni, nehogy az ellenség okosodjon azokból. így például Kereki várromjának történelmi neve, Fejérkő helyett számos térképen a Katonavár elnevezést tüntették fel, mert ez volt a „hivatalos" javaslat. Később is gyakran találkoztam a lelkiismeret szavára nem hallgató kollégákkal. Lektorként dolgozva egyszer valamelyik térképen a „Nagy János uta", egy másikon a „Bitang-dűlő" elnevezésre figyeltem fel. Gyanút fogva faggatni kezdtem a munkát készítő fiatal térképészeket, s bevallották: az előbbi névadójának engem szemeltek ki (sokat jártam azon a tájon), a másik pedig onnan nyerte nevét, hogy a földmérő munka „bitang" nehéz volt. Pedig felelősség nélkül ezt a munkát nem lehet be végezni. ( Az erdésznek könnyű — mondta neki egyszer valaki. Ha hibázik is, csak egy emberöltő múltán derül majd fény a turpisságra.) Nagy János régi, megsárf ult pergamenek és idős em- erek emlékezetében kutat. Volt már példa arra: két szomszédos falu a közöttük elterülő erdőt másképp nevezte el. Ilyenkor a szakembereknek egymással és a helybeli lakossággal is „dűlőre kell jutnia", hogy az értékesebb, a megőrzésre érdemesebb név kerüljön a térképre. — Egyre nehezebb megtalálni azokat, akik segíteni tudják a munkámat — mondta. — Korábban a harmadik határban rátaláltam a múltat ismerő öregekre. Ma már kevesen élnek közülük, és akik megmaradtak, azok is az orCzene Attila riportja szág legtávolabbi szegleteiben élnek. Hat éve elvégeztem egy számítást: akkor mindössze 16 millió forintba került volna hazánk föltérképezése. Ez az összeg ma mintegy 55 milliót tesz ki. Ennek segítségével áz eddig közzétett 62 ezer földrajzi nevet közel egymillióra lehetne bővíteni. Közöttük persze akadnak malackodó, triviális elnevezések is, de van vagy 3000 történelmi értékű! A pénz csak nagyon vékonyan csordogál. így a munka lassan halad, és ha a tempó nem f yorsul fel, 30 év alatt fog el- észülni. Azt tudni kell: az idő múlásával rohamosan csökken az esély, hogy sikeresen kísérelhessük meg az értékmentést. A 24. órában vagyunk! Hatodikos gimnazista korában fölfedezett néhány ritka növényt — rögvest beleszeretett a botanikába. Azért tanult erdésznek is, hogy kedvenc fái, virágai között élhessen. Egyszer összeszámolta: udvarában 281 ezer forint értékű védett növény él. Ha virágozni kezdenek, Nagy János veszi a kalapját és az erdőbe indul, hogy újabb lelőhelyek után kutasson. Büszke arra: a hazánkban csupán öt helyen honos jégkorszakbeli virág, igazi ritkaság élőhelyei közül kettőt ő fedezett föl. Borszörcsökön, a Bakonyban született. Első topográfiai munkája a hegy turistatérképének elkészítése volt. S mivel a régi földrajzi nevek pontatlanul szerepeltek a forrásmunkában, gyűjteni, kutatni kezdett... — Belefáradtam már a harcba — mondta. — Kiújultak második világháborús sérüléseim is. (O volt az első, aki a szárazföldről meglátta a Fekete-tengert, és az utolsó, aki otthagyta a Don-kanyart a magyar hadseregből — így emlékezik): A gyűjtőmunka egyaránt fontos a nyelvészek, a térképészek és a .honismeret kutatói számára. Összefogásra van szükség, mégpedig mielőbb. Én úgy számoltam, hogy a rendeíkezésre álló pénzből körülbelül 160 ezer nevet tudunk megmenteni. Eddig majdnem 200 termelő- szövetkezet vezetőivel dolgoztam együtt; csak három elnök zárkozott el mereven a munkámtól. Az új rendelet azonban számukra is kötelezővé teszi: térképeiken tüntessék fel a történelmi elnevezéseket. Nagy János legutóbb a Balaton déíi partján fekvő 43 település régi neveit kutatta fel és rajzolta térképre. Háromezer négyzetkilométeres területen jarta be a határt. Még az idén befejezi az északi part térképészeti munkálatait. Bár korábban a miniszterhelyettesi bársonyszéket is felajánlották neki, csak nemrégen, 72 éves korában kezdett el politizálni. Azt szeretné, hogy unokái már egy térképészetileg és politikailag egyaránt rendezett Magyar- országon élhessék le az életüket. A gyakori hivatkozások mindig laposítják azt, akire vonatkoznak. Mostanában pedig divat lett gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter emlegetése. Ehhez némi alapot ad, hogy ő is roppant nehéz körülmények között vállalta, hogy tesz valamit a magyar kultúra ügyéért. Az önállóság első (s mindig fájdalmas lépéseit kellett az országnak megtenni; kiszakadt ugyan egy birodalom keretéből, de az elszigeteltség falát át kellett törnie. S mi több a „magyar-gondolatot” Európa nyugati felével megismertetni. A magyar gondolat — külföld előtt szinte vezéreszméjévé vált. A felhalmozódott bajok okaira magyarázatot keresett. De nem elégedett meg ennyivel, a következtetéseket is levonta, látta a változtatás útját. Olyan gazdasági körülmények között, amelyek megint csak kínálják az analógiát. A korona inflálódása elviselhetetlen méreteket öltött, elkerülhetetlenné vált a szanálás, illetve az új pénz bevezetése. Gazdasági pangás idején, munkanélküliekkel, nyomorgókkal szembenézve aligha gondolhat bárki iskolareformra, a közműveltség terjesztésére, a tudomány és művészetek párt- fogolására — vélhetnénk mai ésszel. Tévedett, aki az előzőekre szavazott. Mert Klebels- bergnek éppen a legdrámaibb Laczkó András: ' " II —.11. ■■ -.............. .Ill I I időpontban sikerült az ország- gyűlés többségét és a közvéleményt meggyőznie arról, hogy amikor annyi téren meg van kötve a magyarság keze, akkor legfontosabb a kultúra régióihoz fordulni! Hiszen a jövő építésében, a műveltség emelésében nincsenek korlátok. ,,A nagy kulturális erőfeszítéseknek most itt az ideje” — írta 1927 szeptemberében. Mielőtt törekvéseire pillantást vetnénk, szükséges néhány alapelvét csokorba gyűjteni. Az egyik kétségkívül .az, hogy új magyar gondolkodást kívánt meghonosítani. Lényege: a múlt tanulságai alapján a jövőt körvonalazni. Ápolta a tradíciókat, de azt tartotta szem előtt, hogy az adott pillanatban „egészen új országgal és új nemzettel van dolgunk.” Ennek következményeként szorgalmazta a nacionalizmus megújítását. Többször szembenézett azzal a kérdéssel, mi volt négy évszázadon át a magyar nemzeti érzés tartalma? Összegezve — kettős vonást emelt ki. Az egyik: küzdelem az osztrák centralizáció és németesítő törekvések ellen. Ez a függetlenséggel semmivé foszlott. A másik: magyarságtudat plántá- lásaa birodalomban élő nemzetiségekbe. Trianon után ennek sem volt értelme. „így é régi érzés elé új célokat kell állítani” — vonta le a következtetést. Az pedig nem lehet más — s ez Klebelsberg gondolkodásának másik sarkalatos pontja — a tudás és az erkölcsi tartás terjesztése. Ezeknek erejével óhajtotta hatványozni a munka termelékenységét. Ne mondjuk rá, hogy naiv, mert a láncolatot továbbvitte. A jobb, termelékenyebb munka révén módosabb lehet a magyarság, annak révén pedig függetlenebb. S ha mindez együtt van, akkor nemzetünk öntudatosabb lesz. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy reálisan mérje fel helyzetét. A valóság vizsgálata, a realitás előtérbe helyezése szintén lényeges csomópontja volt gondolat- rendszerének. Kultuszminisztersége alatt — ahogy történelmünk átmeneti korszakaiban rendre — felmerült a kelet vagy nyugat dilemma. A Trianonnal átélt trauma szükségképpen hozta elő a keleti orientációt. Hiszen Európa rovásunkra feledkezett el arról, hogy hazánk századokon át a nyugati civilizáció védelmezője volt. Klebelsberg viszont azt hangsúlyozta, minden látszat ellenére ápolnunk kell a kapcsolatokat a hálátlan Nyugattal. Ez volt a realitás, amit felismert, és légvárak építése helyett cselekedett is megvalósítása érdekében. S milyen pillanatban írta ezt? Akkor, amikor: ,.Ausztriában a lakosság túlnyomó többsége a német birodalomhoz akar csatlakozni, a velünk való közösség megújítása ellenben kívül esik kívánságaik során, ha meggondoljuk általában, hogy egészen megváltozott a világ folyása, akkor össze kell csapni a kezünket és bámulni vagyunk kénytelenek azon, hogy politikailag mennyire csak visszafelé és nem előre gondolkozunk. ”. Előrelátó cselekedetei közül ki kell emelni a magyarság külföldi megismertetéséért tett lépéseket. Szervezte a Collegium Hungaricumokat, ahol lehetett. Legelőbb Rómában és Berlinben. A tény önmagában is figyelemreméltó. De méginkább az az elgondolása, hogy az intézetek élére európai hírű tudósokat nevezett ki. Berlinbe Grager Róbertét, Rómába Gerevich Tibort. Meggyőződése volt, hogy a magyarság érdekében többet tehetnek, mint amit a politika eszközeivel elérni lehetséges. Véletlenül se jutott eszébe, hogy bukott politikus vagy kisszerű ember irányítsa a munkát. Mert abból indult ki, ha a külföldi államok méltó helyen és kiemelkedő tudós vezetésével látják a magyar intézeteket, akkor azzal megkezdődhet az átértékelődés. A kollégiumokban adott ösztöndíjakkal azt a célt akarta- elérni, hogy az értelmiség európai mércéjű felkészültséggel irányíthassa azt az alkotómunkát, amire leginkább szüksége van. Vitacikkeiben, beszédeiben és intézkedéseiben mindig abból indult ki, hogy van „magyar gondolat”, ami szervesen illeszthető a nyugati törekvésekhez. Csak, amíg a monarchia része volt Magyarország, addig az osztrák diplomácia akadályozta útját, igyekeztek nemzeti létünket homályba burkolni. Utána már kevés lehetőség adódott a „magyar ügy” elismertetésére. Viszont — emelte ki —, amikor,.külpolitikai téren teljesen saját lábunkon kell járnunk, még fontosabb lett reánk nézve a külföldi kultúrákba való bekapcsolódás”. E ponttól ismét a hogyan kérdése került előtérbe. Az aktuális utalások lehántása után világos, hogy Klebelsberg a nemzet erőinek összefogását szorgalmazta, olyan tettekre, amelyek által a változás elérhető. Nyilvánvalóan volt annyi államférfiúi belátása, hogy bármiféle akcióhoz legalább két feltétel meglétét elengedhetetlennek tartotta. Az egyik: stabil, az«ország- gyűlés és a közvélemény által támogatott kormányzat (lehetőség szerint olyan vezetővel, aki bírja mindenkinek a bizalmát). A másik: rendezett állami pénzügyek (ami által egyensúlyba hozható a magyarság megítélésében félrebillent mérleg). Félreértések elkerülése érdekében: a kulturális akciók, a művelődési program két feltételéről beszélt, nem arról, hogy az előbbiek határoznák meg a tetteket. Az egyértelmű volt számára, ha pénzügyi sirámokba menekülünk, akkor nemhogy segítségre, de szánalomra sem számíthatunk. A történelem tanulságai nyomán meg kell(ene) már végre érteni: az elismerésért, a segítségért harcolni kell.
