Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
1990. február 17., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS SOMOGY Tizennyolcadik évfolyamába lépett megyénk kulturális folyóirata, amelynek idei első száma fölöttébb igyekszik kedveskedni a versolvasóknak, ám kuriózummal is szolgál. A Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában, a Vikár-hagyatékban gyorsírásos kéziratot találtak, s ezeket Majomé Bániczki Julianna gimnáziumi tanár megfejtette, a Somogybán pedig Sebeiken Pálma közli őket. A Magyar Tudományos Akadémia Soros-alapítványának támogatásával jött létre az úgynevezett régi gyorsírások megfejtőinek munkacsoportja, áldásos tevékenységének köszönhető, hogy megismerhetjük Vikár 1914—1918 közötti előadását, amit a Néprajzi Társaság, illetve — feltételezhetően — a La Fontaine Társaság rendezvényén tartott. Az előadás címe: Folklór. A közoktatási miniszter a Nemzeti Múzeumban a háború éveiben létre kívánta hozni a folklórszakosztályt, ehhez fűzött megjegyzést Vikár Béla ekképp: „... azon kell nekünk csodálkoznunk, hogy a világháború vérzivatarában ez a szép kulturális intézmény megszülethetett. Becsületet fogunk vele vallani nálunk, minél szélesebb körben terjed el céljának, hivatásának tudata." Magáról a folklórról pedig így vélekedett: „A népköltészet léleknek virága, szájhagyomány útján (maradt) fenn tovább, őseitől reá szállott szellemi öröksége..." Matyikó Sebestyén József Bállá Péterrel beszélgetett, a moldvai magyarság népdalkincsének ösz- szegyűjtőjével. Balia a harmincas években Domokos Pál Péter nyomdokán indult el a kisebbséghez, Csöbörcsöktől a Dnyeszter partján, egészen Bukovináig, gyűjtött az északi csángóknál és a Jugán nevű községben, valamint Szabófalván. Bállá Péter több előadást tartott Balatonszárszón is. Erről így emlékezik: — Történelmi pillanat volt az, hogy a Soli Deo Gloria szövetség körébe kerültem... Azt mondták nekem 1937 nyarán: Péter, gyere le Szárszóra, és a tábortűznél taníts népdalokat! Taníts népdalokat a fiúknak meg a lányoknak! Egész nyáron ott laktam, kaptam ellátást, lakást, csak az volt a feladatom, hogy a tábortűznél népdalokat tanítsak. Nem volt nagyon könnyű, mert akkor még nagyon erős volt a magyarnóta, tehát a népies műdal és az irredenta meg a tandal ismerete az ifjúság körében. Én azonban nagyon következetesen, új meg új népdalokat szedtem elő saját és más gyűjtésből, és ezeket lassan- lassan megszerették... Szárszón — emlékezik a népdalgyűjtő — mind nagyobb és nagyobb teret kapott a zsoltár és a népdalmisszió. Azt is észrevettem, hogy ezek a lányok a zsoltárokat sem tudják. A Soli Deo Gloria egyházi intézmény: nem élhet meg csak a népdalkultúrából, hanem zsoltárt is kell énekelni. Bállá Péter följegyzésében egy eredeti — különlegesnek számító — kottát is találunk a beszélgetés közzétételében. Csupán a szövegét idézzük: jaj de szépen zöldell a szárszói határ Közepében legel egy kis bárány. Közepében gyöngyén legel egy kis bárány, Jaj, de csinos, büszke a szárszói kislány. A falu lakóinak ajkán született népdal (vagy éppen műdal?) elolvasása után a Somogy folyóirat hasábjain megismerhetjük Tóth Tibor véleményét a hazai agrárkibontakozás gondjairól. Lapunkban is folyik róla vita, néhány mondatos véleményt idézve Tóth Tibortól, újabb gondolatok ébrednek bennünk. „Útvesztés történt, de nem az elmúlt negyven esztendő folyamán, hanem jóval korábban, már a múlt században — írja a tanulmány szerzője. — Akkor, amikor a nagytérségi munkamegosztás módozatai és a hazai természetes gazdasági és társadalmi potenciálok (élelmiszer-gazdaság és agrárdemokrácia), mint lehetőségek szem elől tűntek, akkor, amikor a komparatív gazdasági és társadalmi szerkezet kiépítésének, mint lehetséges célnak a helyét az önálló gazdaságfejlesztés és az utolérési deffektusok követelménye foglalta el." A Figyelő rovat gazdája a Csiky Gergely Színház két legutóbbi előadásának visszhangjáról jelentetett meg értékeléseket: méltatást olvashatunk a Hegedűs a háztetőn című musicalről és a két Mariwaux-egyfelvonásosról. Csűrös Miklós Emlékeinkből jövőt emelek című, Kaposváron megjelent kötete Fodor András pályáját elemzi — ezt ismerteti G. KomoTavaszy Noémi: Krakkói kapuk róczy Emőke, Határ Győző Görgőszínpad című műfordításkötetét viszont Csűrös Miklós mutatja be. Czine Mihály és Katona Béla után Czére Béla vállalkozott arra, hogy nyomon kövesse Krúdy Gyula életét és pályáját; a kötet, amit a Somogy folyóirat legújabb száma ismertet, a Gondolat Kiadó gondozásában, a Nagy Magyar írók sorozatban jelent meg. Két somogyi szerző is szerepel a rovat könyvismertetőjében: Várkonyi Imre népdalgyűjtésének és Vallató Géza Miért szép? című kötetének visszhangjával ismerkedhetünk meg. A Somogy idei első számában Ta- vaszy Noémi grafikáit találjuk. Horányi Barna Szirmai Endre FELITTA MINDEN TITKOM... Éjszakánként — még kíváncsi gyermek lestem az égbolt varázstükörét, s csodálkoztam: a százezernyi csillag hogy méri meg, hol jár a messzeség... Tudtam biztosan, ki melyikben lakik és mért bámul rám a sárga ablakon, ismerniük kellett minden árva titkom, hisz mindegyikük valahogy rokonom. Ma már tudom: üres minden csillag, megvakultak mind a hívó ablakok; a végtelenség felitta minden titkom és eltemette minden rokonom. Kaszti Gyula rajza Nagyon korán volt. A vöröslő nap még csak kaparászta az éjszaka beúszott mogorva felhők szélét, de a harmat már megeste a füveket. Vászonsur- ranója teljesen átázott, nylítt melegítőnadrágja bokáig csatakos lett. Úgy látszott, hogy nem vesz róla tudomást vagy túlságosan is megszokta már. Könyökben behajlított karral, gépiesen mozgott; gyér haja átnedvesedett a halántékán, a füle mögött verejtékcseppek gurultak a nyakába, de nem törölte le. Lassuló futásában már nem volt semmi meggyőződés, csak a megszokás automatizmusa vitte előre. A városszéli betonóriások most kezdtek kimosakodni a temetői szürkeségből, a szerencsésebbek már visszahunyorítottak sok-sok szemükkel a rézszí- nü napra. „Igen, nemcsak a könyveknek, a házaknak is megvan a maguk sorsa” —gondolta. „Isten áldja meg a házat, és benne minden lakóját” — hallotta a messzi időből, de a hangnak nem volt hangja. Egyszerre nagyon fáradt lett. A betonszagú kis lakásban leszórta magáról a csatakos göncöket. A zuhany alá bújt; a simogató meleg áradást fokozatosan állította hűvösre, és ettől visszatért a valóságba. A rendetlen szoba, tele szétszórt folyóiratokkal, újságokkal, sarokba hajított könyvekkel — jó ideje tudta már, hogy mindez öncsaló kulissza sohasem élt életéhez—•, az asztalon hagyott fantáziátlan ételmaradékok, a valóság bizonylatai, tanúságtevő montázzsá merevedtek. Lassan öltözni kezdett. Semmi öröme nem telt benne már régóta. „A világot VÁRHELYI JÓZSEF oT5jW*T7*Tii^^^M szívedből megutáljad, és úgy menj ki belőle, meztelen". A zsenge gyermekkorában olvasott vers sora úgy vetődött tudata felszínére, mint a víz alól fényes ívben felröppenő halacska. A busz csaknem üres volt. Kihagyó szuflával tüsszögött a néptelen utcákon, a közlekedési lámpák még sárgán Villogtak. A szombati korai piacra igyekvő háziasszonyok körbeülték egymást, üres bevásárlószatyraikat szorosan térdük közé szorították. Már a nappali portás nézett rá álmosan az ablak mögül. Mutatóujjával a homloka felé bökött köszönésül. Megszokta már, de nem értette, mi a fenét lehet csinálni egy üres szerkesztőségben. A lift az egész heti büdös séget magába tömörítve, vonszolta magát a ,,magasabb régiókba”. A szobája — egyedül az övé, mert másnak nem kellett — közönyösen fújta arcába papírszagú leheletét. Az elhamarkodott íróasztal közepén öreg, meztelen írógép szégyenkezett. Csak a telefonnak volt emberi arca. Papírt fűzött a gépbe, hátradőlt, cigarettáért kaparászott a zsebében. Még nem tudta, mit fog írni, csak azt érezte, valami hatalmas kiáltás kívánkozik ki belőle. Nézte az üres papírt. Nyolcéves volt, amikor öles termetű apja, fekete bányászegyenruhájában a vállára vette, s úgy menetelték végig a május elseji felvonulást, a főváros egymásba torkolló, széles útjain. Megrémítették a hömpölygő emberáradat féktelen örömkitörései, semmit sem értett. Egyszer csak megérezte, hogy mindent, ami történik — itt is, másutt is —, apa egész testében érzi, sugározza, akarja, visszarezgi. És apának könnyes volt a szeme, amikor egyszer azt mondta: most már a bányász is ember, fiam. Apa ötvenhat után nem ment vissza a pártba. Nem volt visszahívható. Közelebb húzta magához az írógépet. „Nem volt visszahívható.” Leütött egy nagy N betűt. Csak úgy. Kis középiskolás volt, amikor egy Balaton környéki osztálykiránduláson virtusból nekivágott, hogy feljusson a legmeredekebb hegy tetejére. Egy rohammal akarta meghódítani a csúcsot, de még a hegy derekáig sem ért, érezte, nincs több ereje, a csúcs számára elérhetetlen. Lerogyott, verejtékben fürdő arcát az éles, kemény kövekre fektette. A szoba egyre világosabb lett. „El kellene oltani a villanyt. ” De csak ült a széken, s a telefonra bámult. Negyvenkilenc éves vagyok, és senkim sincs, csak ez a telefon.” Arra gondolt, hogy általa, rajta keresztül áramlott testébe, leikébe a közel és a távol.,,Negyvenkilenc éves vagyok, és nincs, akinek telefonáljak.” Apjával haláláig bizalmas viszonyban volt, de politikáról, a pártról soha nem beszéltek. Amikor őt első munkahelyén a párttitkár szelíden betuszkolta a pártba, sokáig gondolkodott, elmondja- e apának, amíg rájött, hogy ez úgy becsületes. Apa csak bólintott; a szemén látszott, hogy kérdezni is szeretne, de nem kérdezett semmit. A telefon halkan, bizonytalanul cir- regni kezdett. Kóbor áram — mondta egyszer neki valaki, de ő sokkal szebb magyarázatot talált magának. ,A telefonnak lelke van, megérzi, kit nem hív senki, annak cseng egy icipicit.” Ezt egyszer elmondta egy értelmes arcú kisfiúnak, akit Fejszés Bálintnak hívtak. Egy láthatási napon felhozta ide, maga sem tudja, miért. Akkor is csend volt; hosszan hallgattak, és az értelmes arcú kisfiú egyszer csak beszédes lett. „Apa, biztosan emlékszel, tavaly, amikor csúszva-mászya kapaszkodtunk föl arra a meredek, magas hegyre, amikor én már nem bírtam, a hátadra vettél, s akkor te azt mondtad, nem téged viszlek a hátamon, hanem azt a hajdani, kudarcot vallott kisfiút, aki én voltam. Miért mondtad?" Az írógép fölé hajolt, és hosszan, kínlódva dolgozott. Túl a rosszul záródó ablakon, már régóta élt a város. Minden fölverődő kis zaj ismerős volt, beletartozott az írógép dadogásába, éppúgy, mini máskor, már nem is a fülével hallotta, hanem az ujjaival. Könnyű, szemerkélő esőcske indult, de éppenhogy megfényesítette a háztetőket, s a tolakodó napfényben szemtelenül vigyorogni kezdtek a foltozott tetők piros cserépszemei. Holtfáradt volt, amikor kihúzta a gépből az utolsó ívet. Maga elé tette, sokáig nézte, mire rendeződtek a szemében a szétugráló betűk. „Szép szerelmeim, nagy hiteim úgy foszlottak le rólam, mint ahogy a díszhal levedli a bőrét. De az mindig új ragyogásba öltözik, rajtam meg csak fakó sebhelyek maradtak. A csúcs előtt mindig összerogytam, ahogy most összerogyott velem az ország. Ki vesz bennünket a hátára?” Az ablakhoz ballagott, kinyitotta, és mélyen kihajolt. Odalenn emberek jöttek-mentek, egy fiatalokból álló csoport valami szöveget gajdolva trappolt az úttest közepén, autók kerülgették őket, a türelmetlenek dudáltak is. „Csendes forradalom" — mormolta. '„Egy rohammal a csúcsra?” Becsukta az ablakot. Visszament az íróasztalhoz. A szanaszét heverő papírlapokat elgondolkozva egymásra simította, amikor a telefon élesen, parancsolóan fölberregett. „Egy fiatalember van itt a portán. Sose láttam. Nagy, koronás címer van a dzsekijén, és azt mondja, ön az apja.” Körbefordult vele a világ. Amikor kilépett a folyosóra, még hallotta, hogy aprókat cirpel a telefon. Kóbor áram ...............- -...............................-
