Somogyi Néplap, 1990. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖZELKÉPEK Volt egyszer egy parlament A közelgő országgyűlési ciklusváltás egyszerre késztet visszapil­lantásra és előretekintésre. A T. Ház tevékenységének mai megítélése történelmi távlat híján meglehetősen vegyes. Ugyan milyennek értéke­lik majd a most leköszönő parlamentet a történészek fél évszázad múl­tán? Valószínű, hogy az akkori tankönyvekben pár mondat szól majd arról, hogy az 1985. és 90. közötti ciklus átmenetet jelentett pártállami berendezettségből a többpártrendszerű valódi parlamenti demokrácia felé. A korábban jól nevelten unatkozó parlament ezekben az években vált pezsgő viták színterévé, a képviselők afféle helyi járdaépítési támo­gatásokat „kijáró” emberekből ekkor kezdtek egész nemzetben gon­dolkodó, valódi döntéshozóvá, igazi honatyává válni. Csak remélem, hogy a somogyi történetírás is megőriz legalább annyit, hogy ebben az időszakban két parlamenti bizottság elnöke is somogyi képviselő volt vagy hogy a megyei képviselőcsoport az országban elsőként keresett kapcsolatot a születő új pártokkal, bevonva őket a döntések előkészíté­sébe. A ciklus utolsó előtti ülésén a képviselőkkel beszélgetve főként személyes élményeket, véleményeket jegyeztem le, melyekből azon­ban körvonalazódik az elmúlt országgyűlési időszak. Több képviselő szólt arról is tapasztalatai, s a már látható tendenciák alapján, milyen lesz a jövő parlamentje. Kellett egy fiatal, munkás... — Először még mint naiv, remé­nyekkel teli új képviselő, a 85-ös téli ülésszakon szólaltam fel, java­solva, hogy a VII. ötéves terv kie­meltebben foglalkozzon az alsó fokú oktatás feltételeinek javítá­sával — emlékezett Pál László Istvánná. — A szünetben odajött hozzám az akkori miniszterelnök­helyettes, Faluvégi Lajos. „Mond­ja, picikém, maga ezt komolyan gondolta?” E kérdésben jócskán benne volt, hogy mit gondol úgy általában a parlamentről. Ma már ezt a hangot egy kormányvezető sem engedné meg magának. Igaz, én sem úgy fogalmaznék, s az is tény, hogy ma egy hasonló javaslat nem is „csúszna át” a házon vita nélkül. A VII. ötéves terv azóta már rég nem él, kiderül viszont az esetből, hogy mennyit fordulta világ. — Tíz évvel ezelőtt statisztikai szempontú kiválasztással lettem képviselő, mint fiatal, pártonkívüli munkás — így Reidl János —. Bedobtak a mély vízbe, s én meg­próbáltam nem elmerülni. Képvi­selői pályámon végigkísért azon­ban egy sajátos kishitűség: alkal­mas vagyok-e egyáltalán erre? Mit keresek én itt? Ez az érzés nem hatott rám bénítóan. Vállal­tam a harcot azzal a tudattal is, hogy más talán jobban csinálná. A vidéket, és elsősorban a kisem­bert igyekeztem képviselni. Ha most azt nézem, hogy az elmúlt években sem a vidék, sem a kis­emberek helyzete nem javult, ke­vés sikerrel. (Reidl János példája annak a képviselőtípusnak, amely a bele- látásnak még csak a lehetőségé­vel sem rendelkezve kezdte, s bár kétségek közt hányódva, mégis felnőtt az erejét meghaladni látszó feladatokhoz. Ha munkája az eredményt tekintve kudarc volt, úgy az, a legtisztességesebb ku­darc.) — Az áramdíjak egységesíté­sével kapcsolatos törekvésem megfeneklett az energiahelyzet előre nem látott zátonyain. Ké­sőbb már nyilvánvaló volt, hogy ha tovább hajtom ezt az ügyet, az már épp az eredeti igazságos cél ellen hatna. A kiküldetési díjak ügyében sikerült változást elérni, ám ezt sem érzem igazi sikernek. Persze akkor még nem látszott fontos tényezőnek az infláció. Javasolnom kellett volna, hogy a díjat automatikusan igazítsák, évről évre, a pénz értékéhez. Plecskó Ferenc, mint „fiatal, műszaki értelmiségi” lett képvise­lő. — Az első ülésen választottuk meg a kormányt, amikor — fino­man szólva — még nem voltunk jártasak a dolgokban. Eszünkbe sem jutott, hogy az előterjesztett személyekről vitatkozzunk. Nemcsak azért, mert ez szent­ségtörésnek számított volna, de azért sem, mert akkor még nem volt szűkében a bizalom. Az érde­mi döntés voltaképpen csak 86-tól kérhető számon rajtunk, amikor már az első, általunk elfogadott törvényjavaslatok végrehajtását tettük mérlegre. Az éves tervek rendre nem teljesültek, s először talán ebből érzékelhettük, hogy egyetlen ,,nem”-nek is mekkora tétje van. Fokozatosan kezdtek eltűnni az egyhangú szavazások. Én például egyetlen költségvetés végrehajtását sem szavaztam meg. Az már egy sajátos visszás­ság, hogy miközben a parlament munkája egyre érdemibb lett, az ország helyzete fokozatosan rom­lott. Evekig odázgatott lépések gondhalmazaival találtuk szembe magunkat. S az illúzióink egyre oszladoztak. Kezdetben úgy kép­zeltem például, hogy egy népgaz­dasági terv minimum számítógé­pes módszerekkel készül, s tucat­nyi alternatíva közül választhatjuk majd ki az optimálisát. Azután ki­derült, hogy a parlamentnek még egy sokszorosító gépe sem volt. Ami pedig a terveket illeti, többnyi­re csak két kényszerű rossz közül választhattunk. Tudtuk, hogy vá­lasztóink elégedetlenek, ám láttuk az elénk vázolt kényszerpályákat is. Gyakran érezhettük, hogy két tűz között vagyunk. Végül is ez a nyomás kényszerítette a képvise­lőket, hogy jobban készüljenek föl érvekkel, hogy vállalják a vitát. — Az induláskor úgy látszott, hogy ez a tisztség csak egy meg­tiszteltetés — mondta dr. Borsos Sándor. — Negyedévenként vol­tak az ülések, és az ezekre való felkészülés sem jelentett megfe­szített munkát. A terhek azután egy csapásra megsokasodtak, s már úgy érezhettük, mi nem erre vállalkoztunk. Fejbólintók gyülekezete? — Olyanok voltak a témák és a tálalás is, amelyek nem is késztet­tek igazán vitára, kivált az akkori konszolidáltabb vagy annak lát­szó helyzetben. Meglehet, nai­vabbak és túl jól neveltek is vol­tunk. Az valóban igazságtalannak tetszhet, hogy a képviselők még­sem ekkor kapták a kritikát, ha­nem később, amikor már az ütkö­zéseket is vállalva, kemény mun­kával igyekeztek jobb döntéseket hozni. — Lehet, hogy most sok minden fejbólintásnak látszik, ami a ré­gebbi parlamentben történt — így Horn Péter akadémikus, a parla­ment kulturális bizottságának el­nöke. — Emlékszem azonban, hogy akkor egy kis módosítás vagy bizalmatlansági indítvány is legendás tettnek számított. Mind­az, ami most hétköznapi ese­mény a parlamentben. Azelőtt egy úgynevezett kemény hozzászó­lás keltett feltűnést, mára pedig annyira skizofrén lett a szemléle­tünk, hogy egy lojális állásfoglalás arat sikert. Pásztohy András, a képviselő- csoport vezetője emlékezett arra, hányszor érezték úgy magukat a képviselők is, hogy „csőbe húzták őket”. — Az elmúlt évek átmeneti álla­potot jelentettek, amikor a kor­mányzat és az apparátus még a régi fejjel gondolkodva és a belé­jük idegződött módszerekkel pró­bálta az átmenetet vezényelni. Volt eset, mikor alig titkoltan arra számítottak, hogy ha kellően nagy tömegű és bonyolult anyagot ter­jesztenek elő, a képviselők majd úgyis jóváhagyják. Ez egyre ke­vésbé volt így. E korábbi gyakorlat ellenhatásaként az elmúlt egy-két évben voltak olyan képviselők is, akik olykor már „csak azért sem” alapon nem fogadták el a kormány által előterjesztett tervezeteket. — Visszás, ha a mai eszünkkel próbáljuk megítélni a régebbi lé­péseket — vélte Reidl János —; ha nem abból indulunk ki, hogy akkor lehetett volna-e egyáltalán mást tenni. Hiszen annyira alulin­formáltak voltunk, hogy föl sem tűnt, hogy orrunknál fogva vezet­nek bennünket. Nem azért nem döntöttünk másként, mert mond­juk féltünk a kormánytól, hanem azért, mert az elénk tárt tervek és szándékok olyan tisztának lát­szottak. —Az ügyrend korszerűsítése is hozzájárult, hogy később a parla­ment már jobban tudta kontrollálni a kormányt — egészítette ki Plecskó Ferenc. — Valódi harc folyt például a titkos szavazás bevezetéséért. Kezdetben többen kaptunk rosszalló telefonhívást, hogy miért „erőltetjük” annyira ezt a dolgot... Azt hiszem, az ilyen tapasztalatok oldották ki végképp a képviselőkből a „jólneveltségi reflexet”. A széles körű nemzetközi ta­pasztalatokkal is rendelkező Horn Péter arról is szólt, miként értéke­lik a magyar parlament elmúlt öt évét a külföldi képviselők. Minden hónapban egy „szigorlat” — Sokkal jobb véleménnyel vannak parlamentünkről, mint akár mi, képviselők. Nem is be­szélve a közvélemény egyes réte­geiről. Én sem hiszem, hogy a mérlegkészítés kapcsán indokolt volna az önostorozás. Amikor vál­laltuk a képviselőséget, nem tud­tuk fölbecsülni, hogy mi vár ránk. Az első másfél év már 20—30 százalékos tehernövekedést ho­zott, 87 elejétől vált azonban iga­zán nehézzé a munkánk, amikor egy sor olyan feladatot kellett vál­lalnunk, amely már csak a nyugati főfoglalkozású parlamentek tevé­kenységéhez mérhető. A lényeg, hogy a parlamenti élet súlypontja megváltozott. A munka döntő és legnehezebb része a választás szempontjából követhetőbb ple­náris ülésekről a bizottságokba helyeződött át. A kialakult demok­ratikus feltételek között az itt zaj­lott előzetes viták nélkül a plenáris munka már lehetetlenné vált vol­na. A sarkalatos törvények például a pártok előzetes véleményezése után is 100-nál több bizottsági módosító javaslattal kerültek a plenáris ülésre. A nagyobb terhe­ket a képviselők lényegében tár­sadalmi munkában végezték, ezt, a nyugati parlamenteknél kialakult háttér-infrastruktúra nélkül. A most leköszönő országgyűlés tagjainak nagy része a legna­gyobb terhelést vállalta az európai parlamentek képviselői közül. Külföldi barátaim egyszerűen nem tudják elképzelni, hogy ennyi törvényt hogy lehet hozni. A köz­vélemény és a testületek egy ré­sze támadja a magyar parlamen­tet, hogy nem elég hatékony, hogy nem felkészült, és mégis mind­egyikük azért könyörög, hogy még ezt vagy azt a törvényjavas­latot sürgősséggel tűzzük napi­rendre. Úgy látszik, a sokat emlegetett bizalmi válság nem olyan mérté­kű, hogy a számukra fontos tör­vénymódosítást ne velünk szeret­nék végrehajtatni. Pásztohy András: — Ebben a ciklusban a parla­ment a hatalom centrumába ke­rült, s elfoglalta a jogállamban őt megillető helyet. E nagykorúvá válásnak a somogyi képviselők nemcsak részesei, hanem előse- gítői is lettek. Tény, hogy voltak képviselők, akik ezt a megnövekedett terhet már nem tudták vállalni, visszahú­zódtak, elszürkültek, míg mások fel tudtak nőni a feladathoz. Látni kell azonban, hogy a már havon­kénti ülésszakok előtt egy egyete­mi szigorlatnak megfelelő anyag- mennyiségből kell fölkészülni. A tisztesség és a jó szándék már nem mindig elég ahhoz, hogy ez sikerüljön. Csak az jöjjön... — A munkaterhek mellett a kép­viselőknek alulról és felülről is ta­pasztalható meg nem értéssel is meg kellett küzdeniük. Az élet nehezebbé válása miatt elégedet­len és türelmét vesztett állampol­gár, hovatovább mindennapi sé­relmét az országgyűlésen kérte számon. A felülről jövő kritikák közé tartozott a vád, hogy a képvi­selők egy része csak kijáróember, aki nem lát túl választókörzete határain. Pedig hát a képviselő korábban sem azért kilincselt, mert csak azt tartotta fontosnak. A túlcentralizált rendszerben a kö­rülmények voltak olyanok, hogy egy-egy ügyet csak személyes összeköttetés révén vagy kiska­puzással lehetett gyorsan és megnyugtatóan elintézni. Minde­mellett a képviselő látta, hogy nincs különösebb beleszólása a törvények alakításába. Cselekvé­si területet keresett hát magának, s megpróbált valamit kijárni, annál is inkább, mert a választók nagy része máig is ezt várja a képvise­lőtől. Végül is a parlamenti munka kemény, félelős és korántsem há­lás. — Amikor kezdtem ismerkedni választókerületemmel, rengeteg segítséget és biztatást kaptam — emlékezett Pál László Istvánná. — így is csaknem három év telt el, mire a kezembe vett törvényja­vaslatokat már értve tudtam elol­vasni. Szóval, amikor már örül­tem, hogy végre van némi rálátá­som, hogy már találok érveket és merek vitatkozni, váratlan arcul- csapások is értek. „Te csak egy szoknyás képviselő vagy. Nekünk olyan ember kell, aki hoz is vala­mit a konyhára, aki el tudja intézni a dolgainkat.” Ugye, ez a mérce nem függ össze a képviselő fel- készültségével? Azt kevesen tud­ják, hogy ez milyen feszített mun­ka, sokan tudni vélik viszont, hogy minket különbusz visz Pestre, hogy ott „repiruhát” kapunk, s persze mást is, ingyen... A sok időt és energiát igénylő bizottsági munka nem kerül a közvélemény elé, csak a hozzászólások. Ez viszont főként az élő tv-közvetíté- sek elkezdése óta egyes képvise­lőket lefelé kacsintó magamuto­gatásra is késztet. A 12 somogyi képviselő közül tíz nem kívánt indulni a választá­sokon. Valamennyien azt mond­ták, hogy hivatásukat választják, s hogy több időt szeretnének tölte­ni családi körben is. Volt, aki arról is szólt, hogy csendes alkatához képest a parlament kezd túl han­gos lenni, míg más fáradtságról panaszkodott. Dr. Borsos Sándor csodálatos élménynek minősítet­te parlamenti öt évét, s mint mond­ta, úgy érzi, egy szép teher kerül le a válláról. Pál László Istvánná megvallotta: bár fentihez hasonló okok miatt nem jelöltette magát, szívesen bekukucskálna a jövő­ben is a várakozása szerint még izgalmasabb parlamenti ülések­re. A jövő parlamentje — Nem értek egyet azzal — mondta dr. Borsos Sándor, hogy a korábbi langyos parlamenti mun­kastílus után most a ló túlsó olda­lára kerültünk. Szerintem, most a ló tetején egyensúlyozunk, és remélem, hogy meg is tudunk kapaszkodni. A jelen helyzet olyan, mint mikor egy tartályon egy szelepet megnyitunk, s a hir­telen nyomásváltozástól az üle­dék is fölkeveredik. Ha majd tisz­tázódnak az erőviszonyok, jön a letisztulás és oldódik a feszültség. Most minden párt a saját zsebé­ben érzi a marsallbotot. A válasz­tások után majd lehiggadnak, hi­szen a szavak helyét a felelős tet­teknek kell átvenni. Az más kér­dés — s ezt mi öt év alatt megér­tettük —, hogy a legjobb parla­ment vagy kormány sem tudna itt máról holnapra érzékelhető sike­reket elérni. Meglehet, hogy idővel az okoz majd feszültségeket, hogy az új parlamentben a képvi­selet annyira áttételes lesz, hogy az emberek nem tudják majd: miben és miként is képviselik őket. Horn Péter szerint a jövő parla­menti munkája bonyolultabb és nehezebb is lesz. — Ez főként abból fakad majd, hogy az eddi­giektől eltérően a házban erősen fog érvényesülni a pártfegyelem. Valószínű, hogy a parlamentbe kerülő legalább 9-10 párt képvise­lői egyaránt kötelességüknek fog­ják érezni, hogy valamennyi kér­désben hozzászóljanak. Akkor is, ha nincs új mondandójuk. Mindez időigényesebbé, és idegileg is megterhelőbbé fogja tenni a mun­kát. Tény, hogy várhatóan beke­rülnek majd képviselők, akikben nagy lesz a hevület és kicsi a tole­rancia. Én mégsem hiszem, hogy ez eleve lehetetlenné tenné kon­szenzusok létrejöttét. Rövid idő után belátják majd ugyanis, hogy megoldást kell keresniük patt­helyzeteikre, mert ha ezt nem te­szik, az egyenlő az önfelszámo­lással. Életbe fognak lépni olyan politikai önvédelmi mechanizmu­sok, amelyek lehetővé teszik a működőképesség megőrzését. Az első időszak mindenesetre küzdelmes és zavaros lesz. — Sarkítva azt is mondhatnám — így Reidl János —, hogy egy il­lúziót vesztett csoport leköszön, s jön egy másik, sok világmegváltó illúzióval. Ez azonban nem baj. Nagy erőt ad az az embernek, ha van hite, vannak álmai. A parlamenti tudósító csak egy, az állampolgárok közül, aki azonban mindvégig közelről látta a képviselők erőfeszítéseit, ismerte belső ví­vódásaikat, tudott álmatlan éjszakáikról és a nem egyszer családi kon­fliktusokat is okozó áldozatos munkáról. Csak remélheti, hogy sok ember nevében is írhatja e sorok végére:-Köszönjük! Bíró Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents