Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. január 27., szombat KÖZMŰVELŐDÉS Ádándi álmok A közművelődéstől a falufejlesztésig —Van olyan álmom, amiről tudom: soha nem valósul meg. Ha ez nem így lenne, elunnám magamat — vallotta Neisz Péter, az ádándi Berzsenyi Dániel Közművelődési Egyesület alelnöke. Siófoktól 18 kilométerre, a Sió mentén fekszik Ádánd. A falu történelme eseményekben gazdag: nevét, mely az Ádám személynév d-képzős származéka, 1265-ben említik először a megsárgult pergamenek. Leghíresebb épületét, kastélyát a Csapody grófok építették a reformkor idején, mely hamarosan a térség társadalmi életének központjává vált. Roboz István a kápolnai csata elvesztése feletti elkeseredésében itt írta a „Kossuth imája” című művét. A kastély ma a mezőgazdasági szakiskola diákjainak kollégiuma. Az épületet körülölelő 5000 kateszteri holdas egykori mintagazdaság földjét a messzi székelő siófoki Sió mente termelőszövetkezet dolgozói művelik. — A magyar vidéket csaknem a földig lerombolta az ideológiai bulldózer — mondta Neisz Péter.—Szocialista falufejlesztés címén ellopták a munkalehetőségeket. Adándról is kivonult a termelőszövetkezet, s fennmaradását csak az mentette: tanácsát és iskoláját meghagyták. A gyökértelenítéséhez az is hozzájárul, hogy még mindig csak a városokban születhetnek gyerekek, s persze ott is anyakönyvezik őket. Ezért Ádándnak sincs már hosszú évek óta szülötte. Pedig ki tudja: lenne tán híres emberünk is. Arról nem beszélve: az én szülőfalum, Csobánka neve, ahonnan a családom kétéves koromban Enyingre költözött, ma is megmelengeti a szívemet. — Nem voltam jó gyerek, sem eminens tanuló — emlékezett. — Öten voltunk testvérek. Már apró korunktól nagy önállóságra voltunk utalva, mert édesapámnak kivették a fél tüdejét. A család volt életem meghatározója. Amikor édesanyám tanított, az osztálynak a hetes jelentése helyett egyszerre kellett olvasnia a tábla fölé írt mondatot: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar.” Otthon nagy társasági élet zajlott. Az volt ránk a legjellemzőbb, hogy körülültük a mafla nagy faragott diófaasztalt (négyen is alig tudtuk megemelni), és a halkan duruzsoló szeneskályha mellett nagyokat társasjátékoztunk. Ünnepeken, vagy ha nagyon jók voltunk, édesanyám elővette mindenki kedvencét, a kirakós játékot; Nagy Magyarország 52 vármegyéjét kellett minél hamarabb összeilleszteni. Csak nagyon későn lett televíziónk—folytatta. — Bár meg tudtuk volna venni előbb is, nem tettük, mert anyám tudta: szétrombolná a családot. Ma is az emberi kapcsolatokat tartja a legfontosabbnak. Ádándot úgy képzelte el, hogy egymás élete iránt érdeklődő, összejáró emberek közössége. Mint egy nagy család. Lépten-nyomon azzal találta magát szembe: ebben a faluban régen milyen jelentős társadalmi események történtek! Aminek ő még csak a nyomait sem lelte föl. Ezért arra gondolt: vissza kell adni az embereknek azt a hitet, hogy létre tudnak hozni hasznos dolgokat. A cselekvőképes kezdeményezés a falu lakói részéről mindig a közélet adott arculatából fakad. Kulturált közösség nélkül nem lehet falut fejleszteni. 1986-ban ezért megalakították az egyesületet. Az eltelt néhány év alatt többek között Benda Kálmán, Bíró Zoltán, dr. Czeizel Endre, Csurka István, Fekete Gyula, dr. Kukorelli István, Mako- vecz Imre, Németh Magda és Varga Csaba osztották meg gondolataikat az ádándiakkal. Hatalmas élmény forrásává vált: a falusiak, akik megszólalni sem mertek, haatársaságukban kettőnél többen voltak, megtanultak vitatkozni, érvelni, védeni a saját álláspontjukat. Ez biztosította a falufejlesztési program szellemi hátterét. — Könyvek között nőttem fel, a Tolnai Világlexikonok oldalain gyakoroltam az olvasást — mesélte Neisz Péter. — Családunk könyvtára számos ritkasággal büszkélkedhet. így gyakran olvasgathatom például „Az ember tragédiája" kötetét, amelyet Madách Imre egyik ősömnek dedikált. Az irodalom és a történelem bűvöletében nőttem fel, mégis esztergályos lettem. Hogy miképpen? Felvételt nyertem a csepeli 12 osztályos kísérleti középiskolába. Tanévnyitókor a folyosón tébláboltam, mert nem tudtam, hová tartozom. Jött arra egy tanár, beállított valamelyik sorba — mint később kiderült, az esztergályosok közé. Egyébként ő lett az osztályfőnököm, és a mai napig csak hálával tudok emlékezni rá. Az esztergapad mellett csupán fél évet dolgoztam, mert tanulni kezdtem a szegedi főiskolán. Matematika-műszaki szakos tanárnak készültem. Édesanyám nem rajongót azért, hogy pedagógus leszek. „Nekünk a lelkünket kell eladni” — szokta mondogatni. Még középiskolás volt, amikorországjáró túráinak egyike Nagyvázsonyba vezette. Abban az időben tárták fel a vár falait, a látogatók földtúrások között, billegő deszkapallókon közlekedve csodálkozhattak rá a magyar múlt e kis szeletére. Édesapja (az esztergomi bencéseknél kitanult postatiszt) ekkor engedte meg neki először, hogy megigyon egy pohár sört. Még ma is emlékezik az ízére: „Nagyon keserű volt.” — Már ötödik éve éltünk Ádándon, amikor bementem egy üveg sörre a kocsmába — mondta. —Tősgyökeres, öreg férfiak poharazgattak az asztaloknál. Beszédbe elegyedtünk, és nem hitték el, hogy én is ádándi vagyok. Aztán elmondtam, hogy a mezőgazdasági szakiskolában dolgozom, mint nevelőtanár.—Ja, az nem Ádánd— legyintettek fanyarul egymásra mosolyogva. Pedig én mindig azt vallottam: a falunak kellene a leginkább kihasználni a középfokú intézmény lehetőségeit, szellemi energiáit. A zánkai gyermekváros nyüzsgéséből kerültem ide. Öt évig voltam ott a rádió és a fotólaborvezetője. Gőzöm sem volt arról, hol van Ádánd—a térképen kerestem meg nagy nehezen, amikor a közlönyben megtaláltam az álláshirdetést. De lassacskán megismerjük egymást. Rengeteg érték szunnyad a csend alatt — nemrég például egy országos h írű történész előadása közepette derült fény arra: az egyik lakos, Haklik Miklós MÁV-dolgozó az Árpád-kor igazi szakértője. A faluban minden harmadik családból tagja valaki az egyesületnek. A népfőiskola rendezvényeit több mint száz ember látogatta rendszeresen. Az első sikerek után a kétkedők is megmozdultak. A közművelődési munka eredményei jelentős mértékű falufejlesztést hoztak magukkal. A népfőiskola után autós rally-cross szakosztályt alapítottak. Csapatuk ma az országos élmezőnyhöz tartozik, és pályájukon, az „ádándi katlanban” rendszeresen rendeznek nemzetközi futamokat. Elkészültek egy golfklub, a gyógyvízhasznosítás és egy szálloda tervei. Újjáéledtek a néphagyományok is. A falu készül a falusi turizmusra. —Az új létesítmények 300 munkahelyet teremtenek az itt élőknek — mondta Neisz Péter. — Mindez magasan képzett személyzetet kíván: a takarítónőnek is beszélnie kell majd legalább egy nyelven. Nem véletlen, hogy ezen a télen a falusiak közül számosán látogatják rendszeresen az egyesület nyelvtanfolyamát, ahol a német és angol nyelv fordulatait sajátíthatják el. Ma már ott tartunk, hogy kialakult egy követelményszint: ha nem szervezünk programokat, a lakosság rosz- szallóan számon kéri azokat. Ezt látva Csurka István például az egész közösséget meghívta a Magyar Demokrata Fórum első Jurta-színházbe- li összejövetelére. — Nektek ott a helyetek — mondta. így a faluból sokan a MDF alapító tagjai lehettek. Hazafelé indulva azon gondolkodtam: Neisz Péternek hamarosan új álmok után kell néznie. Mert különben még elunja magát. Czene Attila ÁLLÁSPONTOK Gondolatok a művelődési otthonok megújulásáról Napjainkban Magyarországon békés, de rendkívül gyors rendszerváltozás zajlik, melynek következményeként megszűnik a korábbi társadalmi berendezkedés által létrehozott intézmény- rendszer létalapja. Arra ugyanis még nem volt történelmi példa, hogy egy új társadalmi berendezkedés meghagyta volna a korábbi rendszer intézményeit. A mű- velődésiotthon-típusú intézmények nem a társadalom szerves fejlődésének eredményeként, hanem a proletárdiktatúrát hirdető politikai hatalom agitatív, pro- pagandisztikus céljainak megvalósítására jöttek létre. (1952— Békés). Sok egyéb mellett elsőrendű feladatuk volt, hogy létükkel segítsék a társadalom ön- szerveződés útján korábban létrejött közösségeinek felszámolását. Sajnos a művelődési otthonok ezt a feladatot eredményesen végrehajtották. A változtatás szükségessége A 60-as évek végétől a politikai hatalom egyre kevésbé tartott igényt az általa létrehozott és addig közvetlenül vezérelt intézménytípus szolgálataira, ennek eredményeként jó irányba módosulta művelődési otthonok működése. Ez az iránymódosulás olyan nagyságrendű volt, hogy a politikai hatalmat korábban feltétel nélkül kiszolgáló művelődési otthonok lettek sok esetben az istápolói annak a folyamatnak, melynek eredeményeként hazánkban ma rendszerváltozás zajlik. Az utolsó két évtized társadalmi fejlődésében betöltött pozitív szerepe ellenére ez az intézménytípus idegen test a most formálódó új magyar társadalomban. Ez a tény teszi szükségessé, hogy egy önfelszámolási folyamattal a művelődési otthonok megszűnjenek. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a formálódó új társadalomnak szüksége lesz — illetve már van — egy olyan új intézménytípusra, mely a helyi társadalmak életét, kulturális folyamatait kiszolgálja. Természetesen jól felfogott (már akinek), önös érdeke minden jelenleg művelődési otthonban dolgozó személynek, hogy helyét és szerepét ebben a szükségszerűen létrejövő új intézménytípusban mielőbb megtalálja. Abból adódóan, hogy a művelődési otthonokat a politikai hatalom feltétel nélküli kiszolgálására hozták létre, olyan irányítási, finanszírozási s szervezeti rend alakult ki, mely teljesen szubjektív alapra helyezte az intézmények megítélését, megakadályozva ezzel azt, hogy az intézmények bármiféle valós társadalmi megrendelésnek megfeleljenek. Ezen a helyzeten a 70-es évek óta megfigyelhető látszatdemokratizálódási folyamatok sem segítettek. Az irányítás A művelődési otthonok szempontjából vizsgálva az irányítás kérdéskörét, az intézmények feladat-meghatározást négy jól elkülöníthető csoporttól kapnak: — A tanácstestülettől, mint elvi tulajdonos és a hatalom helyi letéteményesétől. — A végrehajtó bizottságtól, mint az előző tényleges jogkörrel felruházott intézőjétől. — A szakigazgatási szervtől, mely a hatalom jelenlegi tényleges birtokosa — a helyi társadalomtól, mely egyre inkább elkülönül az előző háromtól. A helyi társadalom kénytelen volt tudomásul venni, hogy megrendelésének teljesítéséhez a feltételeket neki kell biztosítani, ez a rendszer többé-kevésbé elfogadhatóan is működött. Az első három megrendelő esetében a feltételbiztosítás monopóliuma mind a mai napig a szakigazgatási szerv kezében van, mely ráadásul a visszacsatolás eltorzított rendszerével is párosul. (Szolgálati út.) Mit jelent ez a Valóságban? A tanácstestületnek fogalma sincs arról, hogy az általa adott megrendeléseken kívül az alárendelt két másik szerv még milyen megrendelést adott és az szellemében társítható-e az ő elgondolásához. A vb-nek fogalma sincs arról, hogy a szakigazgatási szerv milyen további megrendeléseket ad. Az intézményből visz- szajelzés a megrendelésekre csak a szakigazgatási szerven keresztül történhet és a visszajelzés további sorsa ettől kezdve az intézmény számára ismeretlen. Ez a teljes kiszolgáltatottság helyzete. A finanszírozás Az irányítás eltorzult rendszeréből adódóan a monopolizált kultúrafinanszírozás nem valós értékeket és kulturális folyamatokat támogatott, hanem teljesen szubjektív megítélés alapján egy kiszolgáló intézményrendszert. Nem az érték, hanem a szolgaság volt megfizetve. Ezen a helyzeten az utóbbi időszakban létrehozott pályázati és alapítványi rendszerek sem változtattak, hiszen a felhasználás továbbra is az intézményekhez kötődött, így csak annyi változott, hogy a közvetlen intézményfinanszírozást részben közvetett váltotta fel. Ettől kezdve a pénz sorsa hasonló a homokba pumpált vízhez — eltűnik. A szubjektív finanszírozás eredményeként alakultak ki olyan eltorzult gyakorlatok, hogy a művelődési otthonokban tartott párttaggyűlések államilag támogatott közösségi értékké váltak, míg egy ugyanolyan létszámú esküvő után bérleti díj formájú büntetőadót kellett fizetni. A néptánc teljes körű támogatást kapott, a moz- gásmüvészet más szakágaiért pedig a résztvevőknek fizetni kellett. A sor tovább folytatható. A működés Az irányítás ellentmondásosságából fakadó kiszolgáltatottság és a szubjektív finanszírozás egyenes következményeként a művelődési otthonok tartalmi tevékenysége is ellentmondásokkal terhes. Kulturális folyamatok és értékek természetesen nem mérhetők, itt az értékelésben teljesítményelv alkalmazható. Bizonyos társadalmi közmegeggye- zéssel létrejött szubjektív értékítélet alapján minősíthető a végzett munka jónak, vagy rossznak. Ugyanakkor a művelődési otthonok tevékenységében legalább 50 százalékos arányt képviselnek azok a kulturális szolgáltatások, melyek viszonylagos pontossággal mérhetők, így értékelésüknél teljesítményelv alkalmazható. Az irányítási monopólium léte viszont megakadályozza a tevékenységek ily módon történő szétválasztását, a mér- hetőt összemossa a mérhetetlennel, és így a tevékenység tulajdonképpen szubjektív megítélésűvé válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a munkavégzésre irányuló érdekeltség helyett a hatalom birtokosaihoz fűződő személyes kapcsolatok motiválják az intézményi tevékenységet. A munkavállalói érdekeltség nem a teljesítmény fokozására, hanem a személyre szóló szolgálatokon túl a csendes vegetálás fenntartására irányul. Az intézmény, mint szolgáltató vállalkozás A valós társadalmi szükségletekre épülő új intézménytípus meghatározásánál kiindulási alapként a jól-rosszul megtervezett és megépített épületek, azok belső terei és az épülethez kapcsolódó műszaki feltételek szolgálhatnak. Alapvető feladat, hogy a helyi társadalom érdekeinek megfelelően működjön ez az intézmény, tehát szolgáltatásaival teljes körben támogassa a közösségek életét, lásson el hiánypótló szerepkört mindazokon a területeken, ahol a településen szolgáltatási hiány van és a kulturális alapfunkció fenntartása mellett biztosítson teljes kihasználtságot az objektumok adta lehetőségek területén. Az ilyen alapon szervezett intézmény képes önmaga fenntartására mindaddig, amíg a bevételeit terhelő elvonások területén kedvezményekben részesül. A korábbi rendszerhez képest tehát óriási változás, hogy az „állam” nem fenntartja (eltartja), hanem saját erejéből hagyja élni az intézményt. Más megközelítésben ez annyit jelent, hogy a közösség tulajdonát képező vagyon működő tőkévé válik, melynek hozadéka nem pénz formájában, hanem a közösség életét, fejlődését segítő, társadalmi közérzetét javító szolgáltatásokban jelenik meg. Ezek a szolgáltatások a jelenleg érvényben lévő SZTJ alapján — a teljesség igénye nélkül — a következők lehetnek; áruszállítással, személyszállítással kapcsolatos fuvarszervezés, diszpécserszolgálat; piaci és egyéb kicsinybeni értékesítés; kereskedelmi vendéglátás; kereskedelmi szálláshely-szolgáltatás; utaztatás; adatrögzítő bérmunka (számítógépes). Természetesen nem alakítható ki sablonos megoldási javaslat. Az új típusú közösségi intézmény által nyújtott közérzetjavító és gazdasági érdekeltségű szolgáltatások tartalmát és nagyságrendjét mindig a helyi,körülmények határozzák meg. Általánosságban valószínűsíthető, hogy minél kisebb a település, a szolgáltatási skála annál szélesebb, nagyságrendje és jövedelmezősége annál kisebb lesz. Az átalakulás folyamata Bármennyire is sürgető a változtatás, a feltételek hiánya miatt csak egy hosszabb (1—2 éves) folyamat eredményeként valósulhat meg. Szakítania kell azzal a korábbi gyakorlattal, hogy az intézményeket feltételek biztosítása nélkül kényszerítik feladatok végrehajtására, mert ez csak kudarcot eredményezhet. Az átalakulás során biztosítani szükséges: a szakképzési alapot, a dolgozók szakmai felkészítéséhez; az egyszeri—vissza nem térítendő — céltámogatásokat, a műszaki, technikai, technológiai feltételek megteremtéséhez; a gazdálkodási előleget kamatmentes hitelt, a tevékenységek beindításához: a teljes önállóságot, ennek felelősségvonzatával együtt. A kultúra finanszírozása A művelődési otthonok (és egyéb kulturális intézmények) szolgáltató vállalkozássá történő átalakítása a központi pénzalapok bizonyos részének felszabadulásával jár. Beláthatatlan következményei lennének, ha ezek a pénzalapok más területek finanszírozására fordítódnának. A kulturális folyamatok és értékek továbbra is támogatásra szorulnak. Ezért a felszabaduló pénzalapokat alapítványi rendszer keretében vissza kell tartani a kultúra területére úgy, hogy a támogatás viszonylag objektív elbírálás alapján alanyi jogon illesse meg az állampolgárt, illetve az állampolgárok közösségeit. Ez egyben azt is jelenti, hogy az új típusú intézmények, gazdálkodó szervezetek erre a pénzalapra nem pályázhatnak. Gombai Győző, a marcali művelődési központ igazgatója (Ismét egy álláspont — ezúttal a közművelődés területéről, ahol ugyancsak sok a megoldást igénylő-sürgető gond és tennivaló. Hogy a Gombai Győző vázolta modell a leírtak szerint működött-e, s az általuk javasoltak jelentik a kiutat, azon lehet vitázni. Várjuk az észrevételeket. A szerk.)
