Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat SOMOGYI NÉPLAP 9 IRODALOM, MŰVÉSZET várost jelző tábla mögött diszkréten integet a rendőr. Ke­zével csillapítja a forgalmat. Közel a temető. Va­lakit temetnek. Esemény van. Az út két oldalán kocsik par­kolnak. A forgalmi dugó több száz méter hosszú. Itt ez is esemény. Ismerősök és isme­retlenek szaladnak át az úton, ráncigálják egymást be a főka­pun, a temetőkertbe. A kapu mellett behajtani tilos tábla. Morbid ötlet. Legalább a zsák­utcát jelző táblát rakták volna ki. Annak itt lenne értelme! Élő és művirág az együttér­zők kezében — s hogy össze­beszéltek! —, a felirat minde­gyik szalagon ugyanaz: Utolsó üdvözlet. Legalább egynek maradt volna önálló gondolata. Csak egy igaz ember mert vol­na eltérni a tömegtől, a szokás­tól. De nem. Tudja, ha ott ma­rad a sorban, senki nem figyel föl rá. Nem kérdi egyik ismerős a másiktól: — Láttad? Mindig ilyen különc volt, miért éppen most tagadná meg önmagát. Jönnek a sötét ruhák. Ritkán használt, naftalin szagú, kihí­zott öltönyök. Esküvő és halál. Szerencsére ritka napok az ember életében. Fehér ing, fe­kete nyakkendő, izzadó tarkó. A szürke műbőr kabátok mere­vek. Ez volt a divat, ide ez a legpraktikusabb. A temetőkert­ben már sötétlik a tömeg. Csend van, suttogás. A sírt már reggel megásták, a felvigyázó ott áll a partján, nehogy egy fi­gyelmetlen kíváncsiskodó be­leessen a gödörbe. Néhány sírt már széttapostak, akik jó he­lyet kerestek maguknak, hogy mindent lássanak, ha majd ezt a koporsót is a végső helyére eresztik. — Te hogy kerülsz ide? — Eljöttem. — De mégy tovább? — Nem megyek, én erre a temetésre jöttem. — Olyan messziről, megéri? — Misi, jössz?! — száll a fe­jek fölötti meghívó —, utána bemegyünk egy halászlére. — Még mindig a Tóni a csa­pos. Nagy svihák. Elhintette, hogy saját kezűleg gyújra a csuszatésztát. — Szegény, megígérte, ha elkészülök a dolgozatommal, bevisz a megyére. Nem tudom, szólt-e rólam valakinek. — Szegény? Villaépítés köz­ben lett rosszul. Agyonhajtotta magát, eltemette, amit épített. Összeesett, azt hitték múló rosszullét, de többé nem tért magához. — Azt mondják, ez a jobbik eset. Marha—gondolom—, meg­halni minél lenne a jobbik eset. Élni megtörtén, bénán, szé­gyenkezve a testi kínok miatt is, kiszolgálni és kiszolgálta­tottnak lenni, titkolni, amivel kevesebb ember lehetünk, lé­legezni, fájni másnak és ma­gunknak, amíg egy pohár vizet nyújt valaki, mert vannak féle­lemből, sajnálatból, szeretetből kezet nyújtók, élni muszáj, föl kell tartóztatni a halált, leütni, összetörni a csontjait, megő­rölni a hús nélküli koponyát, gipszbe önteni értünk nyúló mozdulatát, szemébe csapni megfagyott könnyeinket és ki­nevetni hangosan, szemtele­nül, nem az élők jogán, hanem mint leendő ügyfél, páciens, akiről... Nem érdekel, hogy mit tud­nak meg rólam majd, az a fon­tos, mit tudnak ma, de azt meg úgyis elhallgatják! Valaki torkon ragadott a tö­megből, valaki, aki ott fekszik mozdulatlanul a függöny mö­gött, az arcom megrándul, sira­tom azt, ami negyven éve volt. Játszótárs, gyermekkor, a fér­fiasán szemérmes barátság. Miért nem felejt ilyenkor az ember? A tömeg kitágul, jönnek cso­portosan, párosán, magányo­san. Érdekeltek és kíváncsiak, gyászolók, és a temetőkert profi nézelődői. A ravatalozót hamuszürkére festették. Stílusos. Porból let­tél, porrá leszel. És hamu. Mik vogymuk? Vaskos kőkereszt a bejárat fölött, a szöveget bemeszelték, de így is jól olvashatók a mé­lyen vájt betűk: FELTÁMA­DUNK. A koszorúsokat egyenesen a sírhoz irányítják, különben itt a sok virág ellepné a családét, a szervét, akinek ma saját halott­ja van. Középen kétszárnyú ajtó. Jobb oldalt külön bejárat van a ravatalhoz. A baloldali ajtó mögött kis terem, póni aszta­lokkal — nem hiszek a sze­memnek —, fehér terítő, tálcán konyakos, vodkás stampedlik! A mellékpadokon kóla, traubi, narancslé sorakozik. A gyászo­ló vendégeknek — ez nem a családé! — kell egy kis frissítő. — Tölthetek még? — Csak egy felet, mert veze­tek. Kit és mit vezet, és hová, nem kérdi senki sem. Várom, mi lesz. A temetés háziasszo­nya tölt. — Egészségére! Két ajtóval odébb szögezik a koporsót. Iszonyú zaj. A bejáratnál föltűnik egy fe­kete Volga. Majd utána egy szürke. Aztán még egy és jön a negyedik. A szélvédőn erre az alkalomra kézzel írt kocsicédu­la: megyei tanács. A menetet követő, többször vizsgázott Skodán nincs semmi. Maszek. A kocsik eltűnnek a túloldalon, utasaik, akiknek saját halottjuk van, a hozzátartozók, a főren­dező irányításával elfoglalják helyüket a teremben, a kupola alatt. És én arra gondolok, hogy ez az egész rendezvény azokért van, akik itt megjelen­hetnek. Szemben a földszintes szín­pad, előtte nehéz, bordó bár­sonyfüggöny. Még van öt perc. Mi lesz már? Pontosan óra­kor megszólal a gépzene. Dzsesszorgonán gyaszdalok. Szép, megható percek. Egyik gyászhuszár benéz a függöny mögé, közben gyors tempóval váltja egymást a díszőrség — megszólalnak a gurigák, szét­megy a függöny, mint a színhá­zi, drámai felvonások előtt, s ott a koporsó, mellette négy, taka­rékra állított kandeláber lobog, s előtte két hosszúnyakú gyer­tya ég. Stílustörés. De oly szer­vezett, megható a pillanat, hogy az özvegy, a gyermekek, az édesanya, édesapa, a só­gor, a hozzátartozók, a bará­tok, a játszótársak nem mernek sírni. Valakinek ismerős vagyok a tömegben. Fixíroz. Elkapom a tekintetem, de nem menekül­hetek. Egymásra nézünk, ő bólint. Semmi kétség, köszön. Szomorú ő is. Én búsan vissza­köszönök. Nem, még nincs vége. A szájáról olvasom le a kérdést. — Jól vagy? — Jól — bólintok. Többé nem érdekeljük egy­mást. Búcsúzik a hivatali főnök, a beosztott, a munkatárs — min­denki nevében. A játszótársak nevében senki. A családnak sincs ott a búcsúztató képvise­lője. Az elhunyt hivatali halott. Eljutott arra a posztra, hogy ide, ebbe a temetőbe kerülhet, első osztályú végtisztességgel. A város ifjú, népszerű színésze Kosztolányi Halotti beszédét olvassa. Képtelen átélni szere­pét. S amikor vége, tévedésből fölcsendül a legszebb reformá­tus ének: — Tebenned bíztunk eleitől fogva... Szisszenés, majd gyorsan elúszik a hang. Ezért biztosan fegyelmit kap a magnó kezelője. Hangol az énekkar. A nagy­hajú — Liszt-fejű — karnagy egyszer már kezéhez csapta a hangvillát, de a haja belepte a fülét, mire odébb tolta dús tin­cseit, a villából kiszállt a hang. A mozdulatot megismétli. A hangolás sikerül, görbére haj­lítja amúgy is görbe hátát, ke­zét jóval a feje fölé emeli, s ve­zényel. Torz kapkodás fönn a levegőben. Tanítani való össz­hangzattan. Majd újból zörögnek a guri­gák — a felvonásnak vége —, összecsapódik a függöny. Egy­mást lökdösve kiszívódik a te­rem. Odakint gyászautó áll — húsz méter az utolsó út —, ta­lán a Szentmihály lovát nem is ismerik. A szörnyű menet elin­dul a nyitott sír felé. Az egyik fa alatt kábelek, erősítők, keve­rőasztal. Az alkalmazottak ügyesen dolgoznak, pár má­sodperc és minden készen van a koporsó leeresztésére. Még egy utolsó búcsú: fogadom és ígerem — aztán hullani kezde­nek a rögök, huppanás a ko­porsó födelén, szaporán forog­nak a kapák, lapátok. Eltűnik a koporsóra írt név, az életkor, eltűnik az utolsó betű. Eltűnik egy ember. — A szakramentumát, ko­mám, ennyiből áll az élet — hallom. — Alkalomhoz illő Nefretete fityulája van áz özvegynek. — A Marci meghízott. sírásók már szedik össze a koszorúkat, megindul a részvé­tet kívánó menet. Sorban, fegyelmezetten, meg­hatottam Azért sem fogok beállni a sorba. Megkerülöm őket. A temetőben nekem is van jo­gom. Hirtelen megfogja valaki a karomat, megállít. Ismeret­len. Mindenki mereven áll. O rámnéz, fejével az ég felé bic­cent. Csak akkor veszem észre a fára kötözött hangszórót. Dübörög a koporsó födelére hulló homok', száll az ének: ...Föl, föl, ti rabjai a Földnek! (f , “ ''NX BARCS JANOS VERSE Hínár alatt Vallat a táj: Csillog a fény az új városom szélén. Törköly-illat keveredik fölvéggel s alvéggel. Levedlettek a diófák; hét kánya egy ágon, s táncikáló fűzfa-bokrok futnak a határon. Felhők alatt vércse kering; akác nyög a szélben, öreg kutyánk megugatja — s akár a mesében, hínár alatt halak tánca játszik őszi fényben: Vallat a táj: S csillog a fény az új város szélen. Rigóc alatt őzek futnak; játékosan, szelíden: — S lent a parti nádas között szárcsák úsznak a vízen. Barcs, 1987. október 15. i ........... .............-J K ARINTHY FERENC JEGYZETE ÁRAMSZÜNET • Este fél kilenc körül, amikor többórás terméketlen vajúdás, tehetetlen nyűg- lődés, pepecselés után úgy érzem, végre beindul az agyam, egyszer csak, minden különösebb előjel nélkül, íróasztalom fölött elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba próbá­lom a kapcsolókat az egész lakásban. Talán a biztosíték, reménykedem, ám nem, látom az utcán is, sötét szemben az iskola, a szomszé­dos ház, a másik oldal, a teljes környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Vakon tapogatózva kibotorkálok a kamrába, gyertyát keresnék, leverve néhány konzervdobozt meg a befőttesüveget, csörömpölve tör, folyik szét a kőpadlón, fene egye meg. Aztán gyufát a kony­hában a tűzhelynél, nincs a helyén, nagy nehe­zen ráakadok hátul a kredencen, fellobbantom a kanócot, a forró viasz kézfejemre csöpög. Pisla világánál a telefonhoz araszolok, nem tudom hová rakni a gyertyát, elbújik a szemüvegem, a könyvben alig lelem a hibabejelentőt, tárcsázok, foglalt, megint és ismét, hiába, fene egye meg. Valahára bejön, hosszan kicsöng, még tovább, megszakad, újra, akkor nagy sokára egy álmos­közönyös férfihang türelmet kér. Türelmet? Tő­lem? Most? Szerencse, hogy nem hallja a vála­szomat. Nos, aztán beleszól, igen, értesültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egye­lőre bizonytalan, mikorra lesz meg, türelmet kérnek. Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két-három gyertyaszálat is a hamutartóba állí­tok, úgy sem elég. Kinyitnám a rádiót, no persze, az is árammal működik (kéne már venni friss elemet a tranzisztorosba), a tévé szintén, a fene egye meg. Lötyögök, nem szeretek így tétlen ücsörögni. Illetve ilyenkor ötlenek eszembe a legszebb ideák, kész, telített, kifejező, pontosan célba tartó mondatokat fogalmazok fejemben, lejegyezni azonban képtelenség a gyöngén lo­bogó kicsiny lángocskáknál, növekvő dioptri­áimmal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent elmémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csináljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok elaludni; felöltöz­ni, elpályázni hazulról bonyodalmas, késő, tö­ményen unatkozom, mélyen megsértődve. Megsértődve?—a kényszerű sötétzárkában, szobafogságban, más dolgom nem lévén, van bőven időm elmélázni-merengeni az élet folyá­sán. Hogy is van ez, ki találta fel a villamos izzót? Edison? És mikor?... S íme, lassanként felködlenek a homályból múlt évszázadok, ezredek, melyek­ben enélkül, igen, központi áramszolgáltatás és Elektromos Művek híján is, ugyebár, írtak, alkot­tak, egészen tűrhető izéket, mondhatni. Gyer­tyaszó mellett, vagy amint a költő énekelte, „csak mécsvilágom s honszerelmem ég”, eset­leg olajlámpásnál, később tán petróleumnál. Korábban a kódexek mesterei is, szorgalmas barátok, ájtatos apácák, vakulásig, mígnem „körmükre égett a munka”, tudniillik az odara­gasztott viaszcsonk. Meg a muzsikusok, kom­ponisták, rótták a kottát, az apró, bolhányi hang­fejeket, elöl-hátul a meghatározó jeleket, da capo at fine, húzogatták alul-felül a pótsorokat, közibük firkálva dallamokat, szonátákat, szi mfó- niákat, operákat, miséket, oratóriumokat, hatal­mas kórusra, zenekarra, nyilván ők is nappal és éjszaka, nem hagyták félbe, ha reájuk alkony ült. így írhatta Arany, halovány derengésben a Magányban keserves-reménykedő igéit: „Vásznunk dagad, hajónk előre megy!”, Vörös­marty, hogy „Megjön az éj, szomorún feketéd­nek az ormok”, Zrínyi a Szigeti veszedelem mo­numentális eposzkatedrálisát. Kézai és Kálti Márk a magyarok korai krónikáit, amaz ismeret­len szerző első versünket, a Mária-siralmat, s a még talányosabb Anonymus, népünk előtörténe­tét. Goethe a Vándor éji dalát— jártam a hegy­csúcsok övezte türingiai házacskában, ahol pa­pírra vetette. Ekként fordította Károli nemzeti nyelvünkre a Biblia véghetetlen könyveit, evan­géliumait, Luther ugyanezt németre. Shakes­peare a Szentivánéji álom tündérmeséjét, Dante a pokoljárás roppant vízióját, Vergilius az Aeneis hexameteres, hősi kalandregényét-regéjét — rneddig soroljam még? És Bartóknak se szolgálhatott villamosság, amikor az erdélyi havasok közt leskiccelte az Este a székelyeknél, azóta világszerte ismertté vált melódiáját. Hát Chopin a borongós noktürn- jeit? Wagner Tannhauser dalát az esthajnalcsil­laghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfu­volában az Éj királynője koloratúr bravúráriá­ját?... Tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres tech­nokráciánkkal, mielőttünk is történt egy s más e sártekén. Végszóra, tizenegy felé, kigyúlnak a lámpák. De már nem is örvendezem annyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a „rózsaujjú hajnalról”, igaz, a hagyomány szerint vak volt szegény, neki úgyis hiába. Paizs Gábor Fel­tá­ma­dunk Kaszti Gyula rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents