Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-27 / 23. szám
1990. január 27., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 KÖZELKÉPEK Négy kép, és... Beszélgetés Koltai Róbert színművésszel Kollégám, Gyertyás László, a fotórovat vezetője, szilveszter előtt figyelmembe ajánlott néhány fölvételt Koltai Róbertról. — Na, mit szólsz hozzájuk? — leste és várta a reakciómat, hogy nyomban a színházban termek és készítek egy olyan beszélgetést a színésszel, amihez fölhasználom korábban készült képeit. Szilveszteri lapszámunkban helye is lett volna, ám hiába kerestük több alkalommal is az egy éve éppen ilyentájt nyilatkozott színészt, aki figyelmünkbe ajánlotta a Televízió szilveszteri műsorának kaposvári produkcióját, a Panelvacsorát, 1988 decembere végén. A csupa kaposvári színész televíziós produkcióját az akkori vezérkar az utolsó pillanatban „ejtette”. Föl is hívott Koltai, nehogy megjelenjen az előzetes a Panelvacsoráról, mert dobozban marad... Csodák csodája, egy évvel később, igaz, nem a szilveszteri főműsorban, hanem egy nappal korábban, a Televízió bemutatta a filmet. Csak bámultam! Máig nem jöttem rá, miért tiltották be egy évvel ezelőtt. Ugyebár, ez nem is dicséret az alkotásnak, a szereplőknek... Inkább kritika a Televízió belső értékrendszerérői, amit természetesen személyek állapítanak meg. Koltai Róberttel a tavaly év végi Panelvacsora-beszél- getés óta számtalanszor találkoztam, úgy is, mint az országutak vándorával, aki sárga, öreg Fordjával hajózik az M7-es sztrádáján, olykor kényelmesen ringatózva, máskor rákapcsolva... Koltai Róbert Pesten játszik dolgozatom írása közben, és Kaposváron próbál. A fővárosban Eörsi Istvánt alakítja Eörsi István „Interjú" című darabjában; az anyaszínházánál, amit csak egyszer hagyott el, de csak rövid időre, Orweel, Hall, Peasley „Állatfarm” című bemutatójára készül. A próba szünetében beszélgettünk a kaposvári Csiky Gergely Színház zajos, talán épp ettől is hangulatos színésztársalgójában. A négy képet egyenként mutattam meg Koltai Ró- bertnek. A beszélgetés ilyetén történő kezdése szemmel láthatóan kissé meglepte, de nyomban föltalálta magát, mintha a Rádiókabaré mikrofonja előtt állt volna... A négy kép Koltai négy arcát mutatja, de elárulják a felvételek, hogy egy időben készültek. — Szerintem egy interjúhoz készültek ezek a felvételek. Az első kép mintha arról árulkodna, hogy a riporter kérdésére több válasz is eszembe jutott, vagy éppen nem tudtam hirtelen mit felelni, kerestem a szavakat. — Ezt fejezi ki a színész arca az első képen ? — Ez a fotó teljesen civil kép. Egy civil embert ábrázol, akivel beszélgetnek, akinek kérdéseket tesznek föl. Lehetne az illető akár egy művezető is, akit felelősség terhel valamiért, és nem tud értelmes választ adni, vagy a sok válasz közül épp a megfelelőt keresi. A beszélgetés máris olyan fordulatot vett, amire nem számítottam. Azért kértem kommentárokat a fotókhoz, hogy a színész arcáról beszéljen... Vajon, milyen meglepetéseket tartogat még Koltai? — viharzott át bennem. — A második kép azt mutatja, mintha fölcsillanna bennem valami. Ez is elég bamba arc. Nem jellemző. Készült egy fotó, a kép egy villanás... — És a harmadik? Ez talán nem elég groteszk? — Itt már bajban vagyok. Ahelyett, hogy hirtelen válaszolna — mutatja a kép — , elárulja, gond van. Nem tudom, miről beszélgethettünk, amikor ezek a fényképek készültek. Tegyük föl, azt kérdezte az újságíró kollégád, hogyan lehet ennyi utazás mellett jó kondícióban jól teljesíteni azt a sok feladatot, amit ebben az évadban a színház tőlem vár. Azt olvasom le a képről, amit egyébként most is gondolok: nagyon nehéz teljesíteni a sok feladatot. Amit korábban már vártam, bekövetkezett. Koltai kép-kommentálásával közelebb jutottunk a színészhez, a színházhoz. Csak így folytatódjon tovább! — lesem minden szavát és próbálom szemmel ösztönözni. — Azt hiszem, a negyedik kép a legérdekesebb. — Valami nagyon furcsát kérdezhettek tőlem! Nem tudom, miről lehetett szó. De nagyon dühös vagyok. — Általában mi váltja ki benned a dühöt? — Ha azt gondolom, hogy amit mondok, közérthető és épp az ellenkezőjét tapasztalom. Mélységesen nem értik, mit akarok. Nagyon sokszor dühös vagyok magamra is. Aztán a mindennapi bosszúságok... — A mai,,mindennapi”? — Ma egy pillanatra sem voltam még dühös. De ha kérdeztél már, rögtön eszembe jut, iszonyú, mennyire emelkednek az üzemanyagárak. Miután rengeteget utazom, nagyon súlyosan érint ez engem. Ja! Most arra is dühös vagyok, hogy hiába javították a tizennégy éves Ford kocsimat, megfejthetetlen, honnan csöpög mégis az olaj a felújított motorból. Az autó nekem létszükséglet, mert jö- vök-megyek vele. Ahhoz képest sokba került a motor felújítása, hogy továbbra is csöpögjön... Szépen eleveztünk a színháztól, a színészettől — mondhatom. Na, de sebaj, megtudtuk, mire dühös éppen harapós kedvében Koltai Róbert. Huszárvágásnak szántam a következő kérdést. — Az arc mennyire fontos a színész számára ? — Lehetne most sok okosat mondani — mosolyodott el —, de szerintem ezeket te is tudod. (Meg tán az olvasó is. — A szerző.) — Az arc biztosan sok mindent kifejez, de az arc nincs a többi, a kéz, a láb nélkül. A színészetben harmonikus az egész test. A kisujjam körmétől a fejem búbjáig minden porcikám részt vesz a játékban, ebben a legfontosabb nyilván az arc. Gábor Miklóssal ezekben a napokban együtt játszom Pesten az Interjúban, Eörsi Pista darabjában. A darab hetven százalékában félháttal állok a nézők előtt, mégsem érzem ezt bajnak. Ha az ember benne van egy figurában, benne van egy helyzetben és egy a partnerrel,akkor az egész darabot végigjátszhatja háttal a nézőnek. A partnerem arca kifejezi az én arcomat, az én hátam kifejezi az ő arcát. Az arcjáték, a mimika külön nem létezik. Ha én dühös vagyok, akkor itt vagyok dühös a szívem körül, meg valahol az agyamban, és a lábam is dühös. — Nem is tudom, mikor láttalak úgy kisminkelve, hogy az föltűnt volna. Különösen, amikor még göndör szakállat viseltél. — Nem túl gyakran sminkeltem. A szereptől függ, meg a rendezőtől, hogy szükség van-e rá, vagy nem. Most, hogy Eörsit jászom, hát ugye, a hajam kicsit rövi- debb, de kopasz nem szeretnék lenni, mint a Pista... így jobban érzem magam. — És ha mégis muszáj mondjuk parókát viselned a színpadon? — Arra valók a próbák, hogy a külsődleges eszközök belsőségessé váljanak. Harold Pinter „A gondnok” című darabjában az öreget játszottam a főiskolán. Egy csatorna- és kocsmatölteléket. A Nemzeti Színházban találtam a figurához illő ősz parókát, a maszkmester pedig minden alkalommal ellátott apró szőrrel borostának. A ragasztótól szenvedtem, kínozta az arcomat. A húsz előadás egyike úgy esett, hogy borostás voltam, na mondom, nem vágom le, jó lesz ez így is. Sokkal rosz- szabb volt ezen az estén játszani, mert már megszoktam, hogy itt húz, ott húz, csíp... — A rádiószerepek esetén ilyen nem fordulhat elő. De nem is látjuk az arcodat. — A rádióban nem sűrűn szerepelek, egyedül a kabaréban. Abban is csak egy figurát csinálok. Nem hiányzik, hogy lássák is, milyen pofát vágok. Egyébként nem jellemző, hogy rádió- zok, nem is nagyon szeretek. — Milyen a színház arca most? A Televízió Stúdió című kulturális hetilapjának egyik legutóbbi adásában láttunk egy jelenetet Eörsi darabjából, amit a Játékszín mutatott be, majd a magyar színházak egyre nehezedő helyzetéről hallottunk. — A Játékszínben is, meg egyébként is hallom, hogy majdnem minden színházban baj van. Fél, negyed házakkal játszanak. Nekem szerencsém van. Olyan színházban játszhatom Kaposváron, ahol minden előadásunk ünnep. A Csiky Gergely Színház szerintem a legjobb színház az országban. Most már az itteni közönség is tudja ezt. A Játékszínben szintén öröm játszanom. Eufórikus öröm Gábor Miklóssal együtt játszani. Én nem tudtam, hogy ilyen nagy színész. Tényleg egy óriás, aki köztünk él. Hetven éves, de megszégyenít sok fiatalt frissességével, kíváncsiságával, agyának hihetetlen huncut rugalmasságával, tehetségével és ráadásul gyerekkorom bálványa volt... — És elérkeztél az Állatfarm próbáihoz. Most nem is erről az újabb szerepedről kérdezlek, hanem arról, mikor pihen Koltai Róbert? — Igyekszem időben hazamenni. Olvasok és rögtön elalszom... — És az autózás? Nem vált szenvedélyeddé ? — Nem. Két próba között, vagy a próbán nagyokat röhögünk. Az Interjút egy hónapig próbáltuk Gábor Miklóssal, Babarczy Lászlóval. Könnyezve röhögtünk, meséltünk, sztoriztunk. A próba fele meló, a másik fele ki- kapcsolódás. Nyáron, amikor nincs munka, nem érzem jól magam. Az a felüdülés olyankor, hogy a gyerekkel lehetek egy kicsit. Érettségi előtt áll. Ez a legnehezebb időszak. Volt egy nagyon jó közös szereplésünk, de ez nem jelent még semmit. Azt gondolom, ráér még dönteni. Találja meg a helyét, amiért érdemes reggel fölkelni mindennap. — Köszönöm a beszélgetést. Horányi Barna
