Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
1990. január 20., szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 ÁLLÁSPONTOK Az egészségügy fájdalmas kérdései A kaposvári kórház orvosi kamarai fórumán dr. Jávor András főorvos, a Reformtitkárság vezetője, miniszteri biztos tartott előadást az egészségügy reformjáról. Tőle kérdeztük: — A Reformtitkárság mikor és milyen céllal alakult meg? — 1988 júliusában alakultunk meg. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a magyar egészségügy reformját egy stratégiai tervezőcsapatnak kell összefogni. Akkor a tagok még megtartották eredeti foglalkozásukat és mellékállásként végezték a reformmal kapcsolatos ösz- szerendező, koncepcionális munkát. Tavaly július elsejétől a titkárság önálló szervezeti keretet nyert az Egészségügyi Minisztériumban, úgy, hogy a tagok főállásban jöttek át. Akkor lettem miniszteri biztos, tehát a rangja is emelkedett ennek a dolognak. Egy évvel ezelőtt létrehozott a minisztérium egy reformfőbizottságot, ahol nemcsak a szakma, hanem laikusok, szociológusok is megjelentek. Ennek hat reformalbizottsága van: külön egy alapellátási, egy kórházi, egy prevenciós, egy finanszírozási, egy jogi és egy vezetési. Ezenkívül fölkértük az Akadémia szociológiai kutatóintézetét, hogy készítsen tanulmányt a várható társadalmi hatások modellezésére. Körülbelül ez az a munka, amit átfogtunk. — Ez a szervezet a meglevő keretek között előreláthatólag meddigfog működni? — Meggyőződésem, hogy szükség lesz egy összerendező csapatra az új egészségügyi kormányzat alatt is. Az, hogy az ország egészségpolitikája hogyan alakul, az az egész kormány összetételétől is nagymértékben függ majd. Az elmúlt időszakban a különböző pártokkal párbeszédet folytattunk, próbáltuk megismerni az elképzeléseiket. Hittel vallom azt, hogy megegyezés mutatkozik közöttük az egészség- ügyi reform fő irányvonalát illetően, és ez a megegyezés, szerintem, garancia arra, hogy az előkészítő munka nem fog elveszni a jövőben sem. — A pártokkal való megegyezés fontosságáról beszélt. Az egyezség megszületése után az egészségügyben elvégzendő feladatok mennyiben fognak továbbra is igazodni a különböző pártok politikai állásfoglalásaihoz? Befolyásolja-e az egészségügyet további munkájában az, hogy különböző pártok működnek az országban? — A megegyezést azért érzem nagyon fontosnak, mert egy 8—9 éves építkezésről van szó, és az egészségügyi reform- folyamatban népszerűtlen intézkedéseket is kell hozni. Szó esett többek között a pazarlás fölszámolásáról is, de kérdem: örülni fog-e az az orvos, akinek vizsgáznia kell a továbbképzések után ötévente? Örülni fog-e az a vezető, akire szavazni fognak a dolgozók és választók? Örülni fog az a lakos, aki hiány esetén nem veheti meg paraszolvenciával a szolgáltatást vagy az ágyat? Örülni fog az az orvos a magánellátásban, akinek mindenről számlát kell adnia, bár igaz, hogy finanszírozzák, de az adószámlán átlátszóvá válik? Nagyon sok elINTERJÚ A REFORMTITKÁRSÁG VEZETŐJÉVEL lenérzés is a felszínre fog kerülni, és ha ez adott esetben egy párt programjában ölt testet, lehetetlenné teszi az előrelépést ezen a területen. Én tehát a megegyezést — az egészség- ügyi reform fő irányvonalát illetően — bármely pártból képződött egészségügyi kormányzat számára elengedhetetlenül szükségesnek tartom, hogy ez a folyamat ne törjön és ne szakadjon meg... Meg fog törni és meg fog szakadni, mert ez nem egy római kori hadvezér diadalmenete. Csak nagyobb töréseket ne szenvedjen! — Mi a véleménye az orvosi kamaráról? Mennyire fogadják el az orvosok? Mert például a kaposvári kórház orvosai nagyon nehezen szánják rá magukat, hogy tagjai legyenek a kamarának. Helyette egy kisebb szakmai szerveződésnek, az orvoskörnek kívánnak tagolóit toborozni. Említette azt is, hogy a kamarán belül működne ezentúl az orvosi etikai bizottság, amely attól függetlenül, hogy valaki tagja-e vagy sem a kamarának, rendelkezik azok fölött az orvosok fölött is, akik valamilyen módon praktizálnak. Nem fog ez ellentmondásokat szülni a továbbiakban? — A Magyar Orvosi Kamarát csak úgy tudom elképzelni, mint egy alulról építkező demokratikus szervezetet, amely meggyőződésem: őket is az ösztönzi, hogy a többi kollégával és az azonos szakmában dolgozókkal kapcsolatot építsenek ki és keressenek az országban. — Ez a szervezet azonban egy olyan társadalmi összefüggésben kénytelen működni, amelyben sokféle és nagyon összerendezetlen hatás éri. Képes-e ebben a helyzetben a kamara megállni a helyét? — Hiszek abban mint orvos, aki elsősorban a gyógyításra esküdött föl és humán szolgálatot vállalt, hogy minden ténykedésünket a beteg ember segítésének kell alárendelnünk. Az a választmányba küldött képviselőit demokratikusan, titkos szavazással választja meg. S ha nem úgy fejtik ki tevékenységüket, ahogy elvárnák tőlük, vissza is hívja őket. A kaposvári helyzet részleteivel nem akarok foglalkozni, mert nem ismerem, de egy orvoskömek is lehet létjogosultsága egy-egy területen, és egy-egy probléma megoldásában. Egységes etikai elvet, egységes minőségbiztosítást — tehát mindent, amit hajdan egy céh tudott nyújtani — azonban csak egy ilyen jellegű, egységes szervezetben vagy ezeknek a szervezeteknek a szövetségében lehet megvalósítani. Tehát a Magyar Orvosi Kamara ne felülről szervezett, hierarchizált, központosított intézmény legyen, mert akkor nem lesz jövője. A kamarának nyitottnak kell lennie. Ezért vallom: nincs a magyar egészségügyben igazából vett reform és újulás, ha egy ideológiai politikától mentes szervezet nem létezik, s ennek legjobb letéteményese az orvosi kamara vagy egy hasonló orvosi önszerveződés, mint az orvoskor, amely kamarai funkciót tölt be. Nem ismerve a körben dolgozó orvosok motivációját, a kamara és az az orvosi szervezet működik jól,' amely úgy védi saját tagjainak az érdekeit s úgy határozza meg a minőségi szempontokat, hogy ezzel végső soron a betegellátás színvonalát emeli. Nem azért szerveződünk mi, orvosok, hogy a betegekkel szemben véd- és dacszövetséget teremtsünk, mert akkor nincs helyünk itt, a földön. Meggyőződésem, hogy a kollégáim is ezt vallják. Nekünk a betegek nem ellenségeink, a beteg fölött nem uralkodunk, hanem szolgáljuk őket. Ne haragudjon, hogy ilyen patetikus szavakat használok, de valahogy ezekhez a gyökerekhez kellene visszanyúlni. Higgye el, az orvosok legnagyobb része, aki ma éhbérért ügyel vagy megszégyenítően alacsony fizetésért görnyed a mikroszkóp fölött, mert nincs paraszolvenciája, azt a betegek iránti tisztelet és szeretet tartja a pályán. S kérem, ne azoknak az embereknek a magatartásából vonjanak le következtetéseket, akik — etikailag teljesen mindegy, hogy azért-e, mert nem tudnak vagy azért, mert alkoholizálnak — nagyon komoly válságot fonnak kö- rénk. Minden társadalmi csoportban voltak és vannak ilyen emberek. A Magyar Orvosi Kamarának alapvető feladata, hogy megtisztítsa tagjait. A Magyar Orvosi Kamara ma mindenkit felvesz alanyi jogon, aki orvos, de igenis megfogalmazza azt, hogy mindenkit ki fog zárni, aki nem üti meg azt a szintet, amely szükséges ahhoz, hogy a Magyar Orvosi Kamara tagja legyen. Ennek fogalommá kell lenni, öt-tíz év alatt. S ha egy orvos odaírja a neve mögé, hogy a Magyar Orvosi Kamara tagja, akkor ez nem kényszertagság, hanem kitüntető cím. Én így képzelem el a kamara jövőjét. — Továbbra is azt érzékelem, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet majd etikusan dönteni; az emberek vétkét csak az adott körülmények figyelembevételével — természetesen azért egy általános mércével is mérve, mert azt sosem lehet kifelejteni — tudják mérlegelni. Fölkészült-e arra a kamara, tudja-e vállalni azt, hogy vétlen embereket ne ítéljen majd el? — Meggyőződésem, hogy nagyon sokat fogunk küszködni a következő esztendőben, hogy ezeken.az úgynevezett krízishelyzeteken átjussunk. Önnek igaza van. A reformot illetően is. Sokkal könnyebb lenne egy prosperáló gazdaságban, nyugodt társadalmi körülmények között, amikor az inga csak kicsit leng ki, egy parlamenti demokráciában építkezni és változtatni egy rendszeren. De most itt élünk, Magyarországon, egy adott történelmi helyzetben. Akkor, amikor a társadalom individualizálódik, atomjaira esik szét, az érdekek elkülönülnek, amikor egy úgynevezett kaleidoszkópot újra összerázunk, lesz egy újabb kép. Lehet, hogy nem lesz jó az első „rázás", s újat kell „ráznunk", de csinálnunk kell. „Navigare necesse est!" Van nekünk egy belső etikai normánk, amit megpróbálunk érvényesíteni. Önök nyugodtan mondják meg, ha nem csináljuk jól. Tartsanak tükröt elénk, önök, a sajtó! Tárjanak fel minden problémát és hibát! Mi nem hibáztatjuk a sajtót! Csak arra kérjük önöket is, hogy érezzék azt a felelősséget, amely minket is nyom. Ne a részesetből általánosítsanak, hanem próbálják megérteni, hogy a magyar egészségügyben rengeteg problémánk és bajunk van. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy ez a magyar egészségügy ma működik, gyógyít, és ez az ágazat, amely nem mehet csődbe... Még egy példa: régen egy családfő, aki eladósodott, főbe lőtte magát. Az ország nem lőheti főbe magát... Nem adhatja föl. A magyar egészségügy nem adhatja föl. A társadalom sem adja fel. — Lesz-e lehetőség arra, hogy ez az új rendszer a minőség jobbítása felé hasson? Van erre valami garancia? — A kamara elsősorban a szakmai érdekvédelemre szerveződött, s valóban felmerült az igény az orvosokban, hogy a minőségi munkának, amelynek nagyon szigorú ellenőrzés alá kell esnie, nagyobb elismerése legyen. Anélkül, hogy a minőségbiztosítás szervezeti intézményrendszere ne valósuljon meg, nincs új rendszer. Minden kórháznak létre kell hoznia a jövőben egy minőség- biztosító bizottságot, amely megvizsgálhatja a kórlapokat. Például vakbélgyulladásban a műtét után valaki meghal. Ebben ma nem „illik" meghalni... De le kell vonni belőle a következtetéseket! Elő kell venni minden beteg kórlapját, aki két héten belül visszakerült a kórházba ugyanazzal a problémával. Elő kell venni minden beteg kórlapját, aki 24 órán belül meghalt, s a megadott szempontok szerint ki kell értékelni az esetet. Ez a minőségi biztosítás! Meg kell nézni, hogy megtörtént-e az a diagnosztikus vizsgálat, amit akkor, abban az esetben a szakma szabályai előírtak! Nem merev sémában, mert merev séma senkire sem húzható rá egy kórházban. Vannak azonban bizonyos szakmai szabályok, amelyeket minden esetben be kell tartani. Ezek nem igazságügyi esetek, ezek szakmai előírások, amelyek azt szolgálják, hogy ilyen a jövőben ne forduljon elő. De ha ismételten előfordul az adott kollégánál, akkor le kell vonni a következtetést; továbbképzés, elbocsátás vagy más szintre való helyezés lehet a következmény. Ezt az intézménynek magának kell működtetni. A nemzetközi tapasztalatokat és normákat szeretnénk alkalmazni a magyar egészségügyben. Hittel vallom: a minőség biztosítása nélkül nincs egészségügyi reform. — Úgy gondolom, hogy ebDr. Jávor András, a Reformtitkárság vezetője ben a rendszerben több olyan kisebb intézmény, amelynek rosszak a körülményei, de jól képzett szakemberei hittel és hozzáértéssel dolgoznak, nem fog megállni a lábán. — Ha valahol egy jó szakember jól dolgozik, akkor az kis helyen is színvonalas munkát tud végezni. Természetesen a környezet és a személy egymást alakítja, formálja. Kirívó ellentét a kettő között nem le- ■ hét. Ezeket a problémákat egyedileg kell rendezni. Súlyos hiba lenne olyat mondani a SZEM-nek, hogy minden 150 ágyszám alatti kórházat két' hónapon belül be kell zárni. Ez súlyos hiba lenne. — De lesz létjogosultságuk, tudják tartani a minőséget? — Meg kell nézni, milyen környezetben, milyen műszerezettséggel, milyen személyzettel mit csinál. Ha nem üti meg azt a szintet, amit az országos intézmények megfogalmaztak, akkor el kell dönteni, hogy a továbbiakban mi legyen a funkciója: kórház vagy csak ápolási otthon, netán szakosított ápolási otthon vagy bármi más. Ez egy olyan konfliktus- forrás lesz a jövőben Magyar- országon, amivel szembe kell nézni, és elsősorban a lakossággal kell megbeszélni. Azt, hogy egy ilyen intézkedéssorozat beinduljon, a helyi lakossággal is el kell fogadtatni, s ez egy egészen másfajta egészség- ügyi politizálást feltételez. Az egészségügyi adminisztráció ugyanis megszokta, hogy ül a székében és direktívákat osztogat. Ennek az időnek vége. Az egészségügyi vezetésnek és adminisztrációnak ki kell szolgálni a „frontvonalban" dolgozókat, és a frontvonalban azok dolgoznak, akik nap nap után találkoznak a betegekkel. Ez alapvető szemléleti változást, nagy traumát fog jelenteni; sok ember nem fogja tudni feldolgozni. Nekik nem kell ezen a területen tovább dolgozni. — Ma az emberek közérzetét erősen befolyásolja az, hogy az egészségügy milyen helyzetben van. Hisz ön abban, hogy ez a helyzet pozitívan fog megváltozni? — Hiszek benne. Hiszek azokban a feltételekben, intézkedésekben, amelyeket itt megfogalmaztam. Ha nem hinnék, nem csinálnám ezt a munkát. Muszáj, hogy megváltozzon! A ránk eső munkát nekünk kell elvégezni. Várnai Ágnes Fotó: Kovács Tibor
