Somogyi Néplap, 1990. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-19 / 16. szám
8 SOMOGYI NÉPLAP 1990. január 19., péntek NYUGDÍJASOK oldala Hét gyermeket névéit föl Túl a nyolcadik X-en Örömben és bánatban egyaránt bővelkedő nyolcvan esztendő pergett le az idő homokóráján azóta, hogy a jugoszláv határ menti Tompa egyik szegény parasztcsaládjában elsőszülöttként meglátta a napvilágot Oláh Mária. 1910. január 16-át írtak ekkor, s ez a nap a dolgos szülők örömünnepe volt: a kislány születésének idejét rögtön bejegyezték a családi biblia utolsó oldalára... Az Alföldről a somogyi megye- székhelyre került asszony 14 éve egyedül él egy Április 4. utcai udvari házban. Férje halála után bármelyik gyermekéhez odaköltözhetett volna — négy leánynak és három fiúnak adott életet —, ám addig, amíg egészsége engedi, egyiknek sem akar a terhére lenni. Radvánszky Imréné virágokkal díszített otthonában a múltat idézzük: — A szegénység jutott osztályrészemül kisgyermekkoromban, és fiatalasszonyként is mindenért meg kellett dolgoznunk — sóhajt nagyot vendéglátónk, akin nem látszik meg a nyolcvan esztendő, jó néhány évet letagadhatna. — Tizennyolc éves koromban esküdtem örök hűséget férjemnek, aki amolyan ezermester volt. Mindenhez értett, és azért küzdött állandóan, hogy népes családja számára előteremtse a kenyérre valót... Sorba jöttek a gyerekek... Először Laci, utána Teri, Béla, majd Margit, Jani, Marika, és legutoljára Erzsi. — Egy sokgyermekes családnak ma sem könnyű az élete, de akkoriban még nehezebb lehetett... Miként zajlottak a hétköznapok, az ünnepek? — Lányaink és fiaink szép sorban cseperedtek, szerencsére a gyerekek között elég nagy korkülönbség volt, így a legkisebb gyámolításán túl minden házi és ház körüli munkában számíthattam rájuk. Együtt dagasztottuk, sütöttük az egy hétre való kenyerünket, toldoztuk-foldoz- tuk ruháinkat, s dolgoztunk a földeken. A mérhetetlen szegénység, a nélkülözés éveit éltük, ám szomorúságunkat mindig feledtetni tudta az együttlét öröme, a családi és az egyházi ünnepek fénye. — Tompáról hova került a család? — Férjemmel az előző lakóhelyünkhöz közeli tanyán, Kisszálláson jutottunk egy darab földhöz, ahol felépíthettük gaját otthonunkat. Jobb módban itt sem élhettünk, ám ifjakká, nagylányokká serdült gyermekeink folytonos küzdelemre buzdítottak bennünket. Mindannyian megtanultuk és a bőrünkön éreztük, mit jelent harcolni a mindennapi létért. Aztán mindegyik megtalálta a választottját: jól élnek, nevelik gyermekeiket, unokáikat. — Hogyan kerültek Kaposvárra? Idősebb korban... Idősebb korban is meg kell találni az életet szépítő örömforrásokat... Példáid minden embernek van olyan vágya, vagy nevezzük hobbinak, amelyet nem tudott megvalósítani az aktív élet hajtásában. Tessék nyugdíjaskorban hoz- ' záfogni! Néhány ötlet erre: könyvtárlátogatás, barkácsolás, faragás, kézimunkázás, természetjárás, színház- és mozdátogatás, régészet, sakk, szőnyegkészítés, jó ételreceptek kipróbálása, fiatalok tanítása, élettörténet leírása, gyermekjátékok készítése, új baráti társaság felkutatása, nyugdíj a sklu bök látogatása, múzeumok, kiállítások megtekintése stb. Teremthet az idősebb ember maga körül olyan légkört, hogy szívesen jönnek hozzá idősebb és fiatalabb emberek. A jó társaság élményt és értékes időtöltést jelent. Vitathatatlan, hogy a környezet nagymértékben befolyásolja az idős ember életkedvét, de éppúgy, mint fiatalabb korban, ebben az időszakban is sokat tehet sorsának kialakítása érdekében. Elsősorban a tevékeny életmód formálásival, másodsorban egyéni magatartásával. A kedves, mosolygós öregeket szeretik mindenütt, de a „harapós modorú' öregek bizony nem népszerűek még a saját családjukban sem! Természetesen nem lehet általánosítani, hiszen, ha valakinek például egészségügyi problémái vannak, nydván nincs jókedve, és ez kihat a családtagokkal, embertársaival való magatartására. A derűs, bölcs, józan élet- szemlélet sok nehézségen átsegíti az öregedő embert. Sokszor ez nem anyagi, nem egészségi kérdés, hanem beállítottság dolga. Nem szabad engedni, hogy leszűküljön az érdeklődési kör, és nem szabad engedni, hogy erőt vegyen rajtunk a „minden mindegy” hangulat, mert így nehezen tudjuk tartani a kapcsolatot az élettel! Az ember, akit nem érdekel más, csak saját öregsége, önmagát készíti a halálra, és naponta elszakítja az élettel kapcsolatos, éltető erőt jelentő érzelmi szálakat. A minden iránt érdeklődő ember lélekben mindig fiatal marad. így nem kényszeríti magát érzelmi magányosságba, ahol saját lehangoló gondolatainak börtönében sínylődik és ahonnan nem tud kikerülni. A legszebb feladat: az unokákkal való törődés. A gyermekmosoly bearanyozza az idősebb ember életét, tartalmat ad a gyorsan rohanó éveknek. E néhány gondolat bizonyítja, hogy az idősebb embernek is vannak élete végéig jó lehetőségei, örömei, ha nyitott az élet dolgai iránt. Ha örülni, mosolyogni akar és tud, nem lesz magányos sem érzelmileg, sem környezetileg. Lesz életkedve, amely biztosítja az értékes életet mindenki számára, és új örömök kapuját nyitja ki. Az egészség megóvása, a jó közérzet biztosítása szempontjából nagyon fontos a helyes táplálkozás is. Napjainkban a táplálkozástudomány óriási fejlődést ért el, így az idősebbek ideális tápanyag- szükségletének megállapítása is pontosabbá vált. Am a kalóriaigény még ebben a korban is változó. Függ az egyéntől, a napi mozgástól, az egészségi állapottól, az évszaktól stb. Azt tudjuk, hogy a kalória- szükséglet a korral csökken. Kevesebbet dolgozik a szervezet, kevesebb fűtőanyagot igényel. Ennek ellenére nincs arra szükség, hogy az idősebb ember folytonos számítgatá- sokat végezzen: mennyi a naponta elfogyasztott kalóriája. Elég a testsúly hetenkénti mérése, ennek alapján megállapítható, hogy több vagy kevesebb táplálékot ajánlatos fogyasztani. Egészségvédő hatású a fehérje- és vitamindús étrend: kerüljük a zsíros, túl fűszeres ételeket. Fási Katalin — Legidősebb fiam a Dunántúlon katonáskodott, s látogatásaink alkalmával egyre inkább megtetszett a pannon vidék. Az alföldi vidék után dimbes-dombos tájakkal, nyíltszívű emberekkel találkoztunk itt. Férjem és én is el tudtunk helyezkedni. Ő anyagbeszerzőként, fűtőként dolgozott, én pedig a postánál kerestem a kenyeremet — mondja Radvánszky Imréné. — Ez az Április 4. utcai ház már a sokadik állomás Kaposváron. Laktunk a Vörösmarty utcában, Balázskertben, a Kinizsi Pál utcában és a Cserben is. A jelenlegi otthonom már az utolsó: kis kert tartozik hozzá, ahol mindig szívesen ások, kapálok, ha erőm engedi. Mária néni még mindig saját maga hordja az ebédet, s csak betegség idején szorul segítségre. Fiai, lányai napjában többször adják egymásnak a kilincset: van úgy, hogy három—négy generáció találkozik az egyszobás lakásban. 12 unokája és 7 dédunokája jön el, hogy halljon a múltról s megkérdezze: mire van szüksége a nagyinak, a dédinek. Aki ezekben a napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Amikor arról faggattam, mi volt az a legnagyobb erő, amely éltette az elmúlt nyolc évtized alatt, két szóval válaszolt: a gyermekszeretet és az istenhit. Lőrincz Sándor Rovatvezető Hernesz Feredne HÉTFŐN KAPOSVÁRON: Nyugdíjasok egyesülete alakul TÖBB MINT SZÁZAN JELENTKEZTEK... A somogyi megyeszékhely nyugdíjasainak egyesületi keretekbe tömörítését tűzte célul néhány kaposvári nyugdíjas, s most elérkezett az ideje annak, hogy — körültekintő előkészítés, alapos szervezőmunka után — az elképzelésből valóság legyen. Miután több mint százan jelezték belépési szándékukat, hétjön, január 29-én délután 2 órakor megtarthatják alakuló ülésüket Kaposváron, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége Somogy Megyei Szervezetének székházában (Bajcsy-Zsilinszky u. 1 /c, nagyterem). Bencze József, a szervezőbizottság tagja elmondta: a Technika Házában tartandó rendezvényre tisztelettel meghívják azokat a Kaposváron élő nyugdíjasokat, akik úgy érzik, hogy az egyesület módot ad — kidolgozott és elfogadásra, jóváhagyásra váró alapszabály alapján — törekvéseik érvényesítésére, érdekeik védelmére. Erre a hétfőn előteijeszténdö alapszabály-tervezet valóban lehetőséget teremt: az egyesületnek alapvető célja, a nyugdíjasok érdekeinek eredményesebb védelme és képviselete; az egyesületi tagok kulturális igényeinek kielégítése'; a nyugdíjasok munkavállalásának megkönnyítése; az idős emberek, a rokkantak életkörülményeinek és a közellátásnak fokozott és állandó figyelemmel kisérése. Feladatuknak tartják a segítségadás megszervezését a város nyugdíjasainak, de főként az egyesület tagjainak körében; vállalják a rendszeres és közérthető tájékoztatást nyugdíjasokat érintő rendelkezésekről, szabályokról. Gondoskodnak róla, hogy állandó kapcsolat legyen a nyugdíjasok és az ügyeiket intéző szervezetek. Intézmények között; találkozókat szerveznek szakemberekkel, társadalmi és állami személyiségekkel, akik jól ismerik ennek az egyre szélesedő rétegnek a sajátos gondjait. Ezenkívül az egyesület foglalkozik majd mindazokkal a kérdésekkel, melyeket jogos igényként mondanak el a hétfői alakuló ülés résztvevői. Háborúban, született barátság Katonapajtásom volt a háború alatt Nyikolaj Olasin. Származására nézve kárpát-ukrajnai (ruszin), aki a két háború között a csehszlovák hadseregben is szolgált. Szép, szőke hajú, piros képű, lányos arcú, értelmes, okos fiatalember volt, aki polgári iskolát végzett. Ru- szinszkó „átmeneti” visszacsatolása után került hozzánk „átképzésre”. Rövid idő alatt megszerettük egymást és igen szoros barátság alakul ki közöttünk. Bíztunk egymásban és gyakorta bizalmasan is beszélgettünk. Úgy láttam — ma meg már biztosan tudom —, hogy egyes ismereteknek inkább birtokában volt, mint én és sok társam... Mielőtt kivittek bennünket a frontra — 1942 nyarán—, tőle hallottam először dúdolni a Ka- tyusát. Ha a hosszú gyalogmenet idején valamelyik ukrajnai faluban pihenőt tartottunk, idős szovjet férfiakkal, asszonyokkal beszélgetett. Előfordult, hogy arra kértem Nyikolajt—mi csak Miklósnak neveztük —, kérdezze meg, milyen ember volt Lenin és milyen Sztálin. Ilyen beszélgetésből tudtam meg, hogy ezek az idős emberek — miután alaposan körülnéztek, nem hallja-e őket illetéktelen —, úgy vélekedtek Leninről, hogy ő „haros”, Sztálin viszont „nye haros”. Azt gondoltam, hogy nekünk, mint ellenséges katonának talán elővigyázatosságból beszélnek így — csak az utóbbi években jöttem rá, hogy ezek az emberek milyen jól ismerték az akkori és az azt megelőző helyzetet... 1943 január közepén, a nagy doni visszavonulás idején Nyi- kolajjal együtt indultunk nyugat felé azzal, hogy nem hagyjuk el egymást... így is történt. Neki köszönhetem, hogy nem pusztultam el, mert a visszavonulás alatt ő kért nekünk egy kis krumplit. Mivel szót értett az oroszokkal, gyakran megosztották velünk maradék élelmüket. X Egyszer azt mondta: nekem családom van, nekem mindenképpen haza kell jutnom. Igaz.ő is szeretne hazamenni, mert nagyon hiányoznak kisebb testvérei, de legjobban özvegy édesanyja. így jöttünk — gyakran úttalan utakon, hómezőkön át — Csernyigovig, ahol összegyűjtöttek bennünket, és egy Lukasovka nevű községben kezdték meg velünk a „fegyelmező” gyakorlatokat. Ebben a faluban időztünk néhány hétig. Egy alkalommal Nyikolaj félrehívott és azt mondta: nagyon szeretne velem bizalmasan beszélni, de csak akkor, ha tudok titkot tartani! Hogyne vállaltam volna, hiszen annyi jót köszönhettem neki... Azt mondta; megismerkedett egy leánnyal, ő azzal elmegy a szomszéd faluba és feleségül veszi! A leány rokonai majd elrejtik, és megvárja a szovjet hadsereget. Megígértem neki, hogy soha senkinek el nem mondom, amit tőle hallottam. Este megöleltük egymást, mielőtt nyugovóra tértünk, s Nyikolaj reggelre eltűnt. Magával vitte köpenyét, kenyértarisznyáját, csajkáját... Délelőtt keresni kezdték, de senki sem tudta, hova mehetett, így volt ez néhány napon át, majd azt hallottam: a veszteség-kimutatásban jelentették, hogy eltűnt. Később, úgy 1950 körül hallottam, hogy elment a partizánokhoz — Fjodorov alakulatához —, és később a szovjet hadsereg katonájaként tol- mácskodott Budapesten, a szovjet parancsnokságon. Volt századparancsnokunk — egy volt főhadnagy — találkozott is vele, és Nyikolaj volt az, aki ott volt az igazolásán. Volt századparancsnokát többször is felkereste a lakásán, felőlem is érdeklődött, de nem tudták megmondani címemet. így született és tartott éveken át egy igaz, őszinte barátság. Kiss József Menekülni — de hova? Gondolatok egy levél kapcsán „Az idén feltehetően hárommillió ember kerül a létminimum alá. A fogyasztó már nem tud hova menekülni, hiszen mindennek emelkedik az ára” — olvasom a Szakszervezeti Elméleti Kutatóintézet igazgatójának válaszát egyik napilapunkban január első hetének végén, tehát közvetlenül a nagy áremelések életbelépésének küszöbén... A megállapítás igazát aligha vonhatja kétségbe bárki, mint ahogyan az is világos mindenki előtt, hogy a „fogyasztói árindex keveset mutat abból, miként alakulnak a megélhetési költségek; a hivatalos árindexben nincs benne a kamatlábak emelkedése, az adók bevezetése... ”, és így tovább. Nincs benne például az sem, hogy a forintnak nemcsak a kemény valutához, hanem az itthoni fogyasztói és szolgáltatói árakhoz képest érzékelhető értékcsökkenése, leértékelődése következtében többet költ az állampolgár olyan célokra is, amilyen például az orvosoknak adott hálapénz, amely immár legalizált kiadási, illetve láthatatlannak nevezett, de igencsak megfogható jövedelemszerzési forma. Igaz, nem mindenkit kényszerít az egészségi állapota arra, hogy ilyen költségekkel (is) terhelje pénztárcáját, ám akik eddig rendszeresen adtak ilyen pénzeket — mert sorsuk kényszerítette őket —, most úgy vélhetik, növelniük kell az eddig juttatott összeget, hiszen „romlik a pénz értéke...” És kik voltak azok, akik megromlott egészségi állapotuk miatt ilyen kiadásra kényszerültek? Többnyire azok, akik most a létminimum szintje alá süllyedő hárommilliós tömeg soraiban találhatók: idősek, nyugdíjasok, magatehetetlenek, fokozott gondoskodásra szorulók, akik életük végéig orvosi kezelésre, gyógyszerszedésre, vagyis szociális, illetve egészség- ügyi ellátásra szorulnak és akiknek a megélhetése már- már amúgy is veszélybe került. Hagyom magam győzködni — de nem meggyőzni! — arról, hogy észak-somogyi rokkant levélírónknak, akinek a soraiból a következőkben idézek, nincs igaza, amikor elkeseredéséről vall, és szélsőségesen túloz problémájá megoldásának megítélésében. Akárhogyan van is, én figyelmeztetőnek és megszívlelés- re érdemesnek találom ezeket a mondatokat: „ Annak az előszelét érzem ma Magyarországon, hogy az, aki beteg és nem tud hálapénzt adni, jobb, ha elemészti magát... Rúgnak jobbról és balról, ha nem tudok hálapénzt adni. Kérem, csináljanak valamit, ha még nem késő! így is sokallják a magyarországi öngyilkosságok számát, de mi lesz akkor, ha többezren leszünk, akik nem tudunk fizetni?!... ” Ez a rokkant asszony nem bír többet fizetni ezután sem, mint amennyit eddig fizetett, sőt... Ugyanis a január elsejétől esedékes nyugdíjemelés az ilyen kiadásnövekedésre már aligha nyújt fedezetet. Az idén — eddig — életbe lépett áremelések már húsunkba vágnak, mire ezek a sorok megjelennek. Ezért is hátborzongató minden, a tévében látható, a rádióból hallható, az újságban olvasható, a megélhetéssel viccelődő, jópofás- kodó nyilatkozat felelős vezetők szájából. Pedig úgy tetszik, akadnak, akik — még mindig! — félvállról veszik széles néprétegek problémájának kezelését, s a megoldást, mint korántsem sürgetőt, elodázzák, és komolytalannak ítélik az e témában érintettek panaszát, sérelmeit. Levélírónk feljajdulását ismételjük: „Kérem, csináljanak valamit, ha még nem késő!... Mi lesz akkor, ha többezren leszünk, akik nem tudunk fizetni?!" h. F.
