Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-09 / 292. szám
8 Somogyi Néplap 1989. december 9., szombat IRODALOM, KULTÚRA „Kazinczy jő” Szántód csendjében Csöndbe, ködbe borult a puszta, kihalt Balaton-part, elárvult rév. Egy régi, lebontott kocsma jut eszembe; sercegő mécses a kármentőben, s nagy, lomha árnyak a kecskelábú asztalok között. A csárda falához támasztól ..evedzök"- rő! csöpög a víz, a révészlegények máira befejezték a munkát... Akárkijön, nem fordulunk többé, fogadkoznak a vén mestergerenda alatt, s egy-egy icce bort kémek a kedvetlen, álmos szemű kocsmárostól — hozómra... És ekkor egy ázott, elcsigázott arcú nagyságos úr lép az ivóba. .....Sokszor alig lehetett háromszáz lépésnyire ellátni, s az ősz hideg szele a parázs- esőt kocsimba verte be" — emlékezett később erre az estére a váratlan vendég, akinek neve Kazinczy Ferenc vala. Literá- torember lévén, dideregve is alaposan megfigyelte a letarolt tájat, a révháizat, a lármáizó legényeket. ,.Horváth Szántódon volt, túl a Balatonon, ahova Tihcmynak kellett menni.. Lovaim nem mehettek tovább, annyira ki voltak fáradva: a helységben (Füreden pedig újakat nem kaphattam, mert azok a legelőn voltak.” Gyalog indult útnak vizenyős réteken s nedves kősziklákon keresztül. Amikor rászánta magát a gyalogtúrára, úgy tetszett neki, hogy Tihany közel van. S mire a rév a házához ért, a félsziget túlsó oldalán „egészen elestvéledett”. Pedig ő, púként írta, legszívesebben röpült volna Horváthoz, azaz Pálóczi Horváth Ádámhoz, Szántód- puszta nevezetes bérlőjéhez, aki, .remete lakában" nem sej - thette, hogy igen tisztelt és kedves barátja sok ékes és okos szavú levele után hamarosan megérkezik. N em volt könnyű rábírni a révészlegényeket, hogy a falhoz támasztott evezőket újra kézbe vegyék. Ehhez több kellett a szónál. ,,Csak másnap reggel akartak visszatérni (mármint Szántódra), de leitattam őket lábokról, s megígértem, hogyha holnap visszajövök. ismét megitatom: s égő fáklya mellett léptünk a hajóra." A legények a sok bortól dalolni kezdtek, s lehetséges, hogy a szokásosnál nagyobbakat billent a hajó, mert Kazinczy szolgája rettenetesen félt (feltehetően maga Kazinczy is), különösen, amikor a víz közepén eloltották a fáklyákat. Ám ,,szerencsésen elju- tánk a parthoz, honnan Szántód felé afeneketlen vermes in- goványon égő szövétnek mellett vezetett ismét a három ittas legény. Elütötte vala a tizenegyet, midőn Szántódra beértem, de Horváth még fenn volt és dolgozott..." A szántódi házigazdának különösen sok időt és figyelmet szentelt néha Péterffy Ida, aki két szántódi füzetben is foglalkozott a hazai felvilágosodás kiemelkedő egyéniségével. a polihisztorral, akinek sokáig ismeretlen 1788—89- ben (200 éve!) írt leveleit elénk tárva számos érdekes, értékes helytörténeti adattal, színfolttal idézte meg Pálóczi Horváth Ádám egykori somogyi világát, írásai mindenekelőtt arról győzték meg az olvasót, hogy a szinte csak szakmai körökben számontartott literátor-tudóst érdemes megismerni, hogy sokoldalú, nyílt és rokonszenves egyénisége 200 esztendő távlatából is üdítően hat a vele barátkozókra. Akárcsak egykori társaira a magyar nyelv-' ért, a nemzeti értékek érvényre juttatásáért, a haladásért való küzdelemben, vagy a vidám asztaloknál Szántódon, Füreden, Lengyeltótiban, Fokon, (Siófokon) Tabon, Őszödön, Lullán és másutt. Rektor, prédikátor ősöktől származott, Pálóczi, a híres debreceni kollégium diákja volt, majd ügyvédi és földmérői diplomát szerzett. Mért földet többek között Veszprémben, Zalában, Somogybán, kemény munkával alapozta megjólétét, majd füredi lakosként, 1787-ben bérbe vette a szántódi birtokot. Lakást is berendezett itt magának, hogy a gazdálkodást a helyszínen végezhesse. így írt erről Ka- zinczynak 1789-ben: .,A Balatonnak egyik partján Füreden, a Magam háza van, egy gyönyörű kis nézéssel; a mási- konn Szántódonn, ez a Remete lakásom. ” Az utóbbi elnevezés csupán a magányosságra utal, hiszen — miként dr. Bo- ross Marietta az Országos Levéltárban talált 1790-ből való szántódi leírásából megállapította — a „remete lak” a Szán- tódpusztán ma is álló kiskastéllyal azonos. Itt Pálóczi inast, szakácsot tartott, s az akkori kívánalmaknak megfelelő körülmények között fogadhatta vendégeit, barátait; a többi között a lengyeltóti Lengyel Antal táblabírót, az ádándi Csapody Gáspárt, Somogy megye főbíróját, (akihez verses levelet is írt) Zichy József grófot, no meg Kazinczy Ferencet. Sokat panaszkodott ugyan a gazdálkodással járó terhek miatt (..Gazdaságbeli sok foglalatosságaim igen kevés időt engednek szívem szerette Múzsámnak áldoznom"), szántódi évei mégis termékenyek voltak. Rendszeresen levelezett közeli és távoli barátaival, az akkori irodalmi élet kiválóságaival, bejárta és megszerette Somogy tájait. Matematikával, csillagászattal, filozófiával foglalkozott, népdalt gyűjtött, s már életében az ország színe előtt nevezetessé tette Szántódot: ,,Lakóhelye Horváth Ádám úrnak, aki a magyar Könyveket jeles versezeteivel és egyéb munkáival is gyarapította”, irta a Balaton-parti pusztáról a kortárs professzor, Vály András Magyarországnak leírása című munkájában. A már említett Péterffy Ida Horváth Ádám munkásságának méltatása mellett számba vette az eddig megjelent értékeléseket is. Mert az sem érdektelen, hogy miként vélekedett költészetéről Ferenczy Zsigmond 1854-ben, s bölcselői kvalitásairól a külföldi egyetemeken tanult Hetényi János 1841-ben, s ugyancsak költészetéről, akadémiai székfoglalójában Arany László. Továbbá felhívta a figyelmet Horváth János.,. A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig” című tanulmányára, amelyben igen fontos megállapítások találhatók Pálócziról. A többi között a kővetkezők: , ,Az énekes vers-írásnak e korban (a XVIII—XIX. század fordulóján a legeltökéltebb, legzeneibb és magyarosabb szándékú képviselője... Igazi énekes verselő volt, s dallamkultusza és természetes zenei érzéke (miről verstani értekezése is tanúskodik), kora legbuz-r góbb népdalkedvelőjévé tette. ” Korunk megbecsülése elsősorban a 140 évig kéziratban maradt hatalmas dalgyűjteménynek — Ötödfélszáz énekek — kiadásában és sok elismerő értékelésben nyilvánult meg. Ami pedig Kazinczy vendégeskedését illeti... Másnap a két jóbarát átevezett Tihanyba, és az éjszakát Horváth Ádám füredi házában töltötték. Ezt természetesen magától Kazinczytól tudjuk, aki Tihanyról nem éppen hízelgőén emlékezett meg útinaplójában. ,,Nem képzelheted el barátom, mely kiesen rút Tihany. Olyan ö, mint a toilette mellett ülő borzas lányka midőn bosszankodik, hogy álmából Jelköltötték...” (Egyszóval, nemigen bízott a hajdani halászfalucska jövőjében, s ma feltehetően ugyancsak elcsodálkozna, hogy egykori egész örökségéért — amelyet egyébként a magyar irodalomra költött — sem tudna magának egy villát vásárolni Tihanyban.) Visszatérve a szántódi magányba, idézzük meg Horváth Adám ma már kissé nehézkesnek tetsző versbe szerkesztett álmát Kazinczy látogatásáról. (A kéziratot természetesen Széphalomra vitte a posta. / „Távolyról látok valamit Füred felöl úszkálni, / Egy kis tsónak s két evező, könnyű vált eUalál- ni / ... Kazinczy jő — menny szekerem s lovam sebes vágtatva / Ha tsak az álom meg nem tsal édesen hívogatva — / El-érkezem a Rév-házhoz. De míg közel hqjtaték, / Már a vészes Magyar tenger zuhogá- sa hallaték. ” Szapudi András Pálóczi Horváth Ádám: „...Valóban már annyira elfajzott az emberi nemzet eredeti barátságos volta, hogy sok vadállatok, akiket mi oktalanoknak, értelem nélkül valóknak tartunk lenni, barátságosabbnak mutatják magokat miná- lunk, s a vad a maga vadtársát más vad erőszakja ellen oltalmazza, élete veszedelmével is. Nálunk pedig ritka madár s csupa csuda maga kárával a más szerencsétlenségén segíteni. Mennyit sirattam én, mióta emberkort értem, ezt a mi nemes nemünknek ilyen elváltozását. Menynyit keseregtem azon, hogy mióta a régi együgyű élet nemét erre a városi s nagyobb társaságokban való élet módjára cseréltük, azóta tulajdon természetünket láttatunk levetkezni, és a társaságnak, mely az egymáson való Segítség végett állíttatott fel, éppen eredeti valósága és allatja ellen vétkezünk mindnyájan és közönségesen. Egy ember, hogy magának annyi legyen, mint más tíznek, kész mind a tizet mindenétől megfosztani. Egy ember, aki a másiknak azt vallja, hogy ő jó barátja, egy kis vesztegetésért kész nemcsak a barátságot megtagadni, hanem az emberi természetet is levetkezni. De dicsőség legyen a mindenhatónak, hogy nevekedtek ti, kedves barátaim, s igyekeztek olyanok lenni, amilyen volna azembervalóságf al. Áldás nektek és megmásíthatatlan szeretet tőlem s más, jó anyagól formált szívvel bíró, hanyatlani kezdő öregektől, hogy nem hagyjátok élve meg érnünk a világnak azt a rettenetes fordulatját, amelyre készül, és amelyben én legalább vagy irtóznám élni, vagy szégyenlenék ember lenni..." (Részlet a Felfedezett titok című műből) Kazinczy Ferenc: „...Horváth egy szeretetre méltó kuruc. Nem lehet hozzá hasonló lit- terátortkapni, mert ő a maga nemében egyetlenegy. Fekete bajusza ellepi száját, oldalról és hátulról üstökbe Kötött hajai borzalmasan állanak, ndiázatja veres színből vagyon kihányva arannyal, fején pedig bársony nyusztos süveg áll. A legpajkosabb fickónak esmemé az, aki látja, s megesküdne, hogy nemcsak nem poéta, de a poézisnek nevétsem hallotta. Szüntelen danol, mint akálvinista deák szokott .-pipázik, tréfát űz, nevetteti azt, akivel száll. Szíve oly egyenes, mint aNathanaelé. Áldott lesz énelőttem a nap, amelyen ötét először szorítottam mely- lyemre. 30 esztendős." (Levélrészlet) „...Most kellene azon lennünk, hogy a béállandó országgyűlése alatt magyar játszószínünk legyen.... kicsoda az, akiben még az a kívánság támadhatna fel, hogy beallván nemsokára az országgyűlése, ismét a deák nyelv hozattasson vissza közdolgainknak folytatásokra?—Ha a deák nyelvet vesszük elő, úgy örökösen bezárjuk a tudományok elterjedése előtt az utat. Egészen a retorikáig, azaz életünknek csaknem fele részéig azt a nyomorult konyhai deákságot tanulnánk egyedül, amelyet ekkoráig oskoláinkban és oskoláinkon kívül hallottunk, s nem lesz időnk valóságoknak tanulására. Ezenfelül ha a magyar nyelv hozatta- tik bé (amelyre az uralkodás terhét oly fáradhatatlanul hordott JÓZSEF maga is hajlott, a deák nyelőtől eláílván, és utolsó tavalyi rendelése melle nem a deák, hanem a magyar fordítást tétetni parancsolván), nemzetünkből különös nemzet válik... szemlátomást fogunk'előmenni a tanulásban, magyar csemetéink magyar nevelőket kapnak, s a mesterségekben és tudományokban oly szerencsés virágzásra lépünk, mint amilyenre Németország lépett, minekutána a kihólt római es az idegen francia nyelvtől elállott, s tulajdon nyelvén kezdette írni könyveit..." (Levélrészlet) Tömjénnel és korbáccsal Tömjénnel és korbáccsal, vagy tövissel és . koszorúval — de jött valóban Kazinczy Ferenc úr Szántód kies partjaira Horváth Ádám úrhoz —, jut eszembe Szapudi András kollégám fenti, jeles eleinket megidéző esszéjét olvasván. Hadd folytassam most, egy szálat továbbfejtve az írás igényes szövetéből... Melyik szálat is? Pontosan azt, amely Pálóczi Horváth Ádám és Kazinczy Ferenc barátságának hangulatára, bensőségességére utal. Pedig az időben oly messze van! Oly mesz- sze, hogy bukolikus idillképpen üzen róluk és általuk a lomhán múló 18. század aztán a lassan nálunk is nyugtalankodó századforduló s századelő. Képzeletünk szívesen ülteti őket az udvarház hatalmas, szépen faragott asztala mellé, öblös poharakkal, csendes beszédű, morfondírozó estékkel, távoli neszekkel, sűrű kortyokkal, hajdani keveseik szomorú-szép emlékeivel... S vélnénk: mily békés, nemes idők! Messze még a reformkor láza, s még messzebb a forradalom és szabadságharc .ropogó tüze. Most még csend van, susog a nád és nyugodtan szalad a szó, talán ama harmadik poétáról, aki kicsapatván Debrecenből, V _______________ m ajd a szerelemből is, — Somogybán éli bús és vidám napjait, s meglehet, a kisasszondi kúria kertjében kémleli ez estén a lenge bikkfákat... Szóval szárnyalhat a képzelet, s nem is alaptalanul, hiszen ez az idő a remeték kora. Niklai remete, bihari remete, szántódi remete! Magányos udvarházak, a klasszicizmus tartásával vér- tezettek a literátorgazdák, nagy gondolatok fogannak az egyedüllétben. Ám Széphalom gazdája a „mozgó” és buzgón levelező Kazinczy, avagy a felfénylő keszthelyi és bajomi Helikon belevilágít a sötétbe, kapcsolatokat épít, mert végre reményeket érlel e múló század honi vegykonyhája! A szabadkőművesek nemcsak az arany titkát kutatják, de misztikus páholyaikat lázban tartják a francia változások is. Hiába sártengerek az utak! A magyar protestáns közösségek németföldre tanulni küldött diákjai odahagyják a felkínált katedrákat, s a nagy szorgalommal egybegyűjtött tudás birtokában (amely néhány könyvnyi csupán a vándoristák tarisznyájában, de annál nagyobb értékű a fejében), indulnak, rendre haza... Mert csendjével, magára hagyott magyarságával, nyelvi önébre- dezésével és önébresztésével — mégis biztató már az itthoni levegő! Nagy dolog volt Königsber- gában hallgatni Kantot, jeles dolog vitatkozni utána róla pápista magiszterekkel, de visszahív és visszavár a széles utcájú hajdúsági, bihari refor- máta község és közösség, vagy éppen a rengetegben megbújó dunántúli falvak egyike. Mert azok izzadták meg, azok koplalták meg a tandíjukat... Ez a mozdulatlannak tetsző kor mindenekelőtt a hűséget edzette. A hűséget a barátságban is! Csakhogy a klasszicizmust nem pózoló, hanem velejükben viselő „remeték” barátsága próbatételes hűség volt, mint Kazinczy és Pálóczi között is. Nem volt könnyű a nagy nyelvújító barátjának lenni, mert ítészként aggatott virágkoszorút is, de aggatott tövisből valót is, s kötelezőnek tartotta, hogy tömjént és korbácsot igen bátran osztogasson! Minélfogva nagyokat tévedett... Bizony, fogas kérdés eldönteni például azt, helyes volt-e részéről megróni Pálóczit „kandidátus" hajlama miatt. Miként tévedett Berzsenyivel vagy Csokonaival szemben is egyben, másban. Ám ezek ellenére, de méginkább ezek által, kapcsolatok szövődtek a remetelakok között, a polémiákban igazi érvek ütköztek, okos szempontok szikráztak fel és erjedt, formálódott a hazáról, a magyarságról és egymásról való gondolkodás! S hogy mennyire nem volt hiábavaló mindez, azt híven tükrözték később a reformországgyűlések parázs vitái, fénylő szónoklatai, komolyságban nevelődött egyéniségei. Tehát Kazinczy Ferenc úr valahogy ilyetén- formán értekezhetett tömjénnel és korbácscsal. Nem két csoportra különítvén tárgyalt, hanem következetesen alkalmazva mindezt mindegyikre, még tévedései árán is. Hogy miért tettem hozzá ezt? Azért, nehogy valaki csupán felszínes hasonlatosságot véljen a megidézett egykori századvég és napjaink néhány jelensége között... Mert látnivaló, hogy bodrozódik a tömjénfüst meg csattog a korbács is. (Legalábbis szóban.) Kazinczy a barátaival szemben (is) tette ezt! így volt értelme. Máskülönben tömjénnél, korbácsnál talán kelendőbb lenne olykor-olykor mostanában a szolídabban ösztönző biztatás, és a szelídebben korholó intelem is. Troszt Tibor