Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-01 / 285. szám

•7

1989. december 1., péntek

SOMOGYI NÉPLAP

PÉNTEKI TÉKA

5. Frontidö

Ahogy kézhez kapta a járási földhivatal határozatát Kerekes Lajos, a következő nap kifeszítette a drótot a cölöpökre. Nem nagy munka, kész volt vele egy óra alatt, mire a nap lenyugodott.

— Most már nem lehet több vita — gondolta, és elégedetten szemlélte művét.

Róth Mihály másnap délelőtt, amikor hátrament a kertbe, kezdetben még nem is vette észre a szomszéd csinálmányát. Tettvett a sorok között, ha nagyobb gazt látott, kihúzta. Igen szomorkás volt az ég, a levegőben lógott az eső. Úgy érezte, hogy nem szabad egy nagyobbat tüsz- szentenie, mert rögtön kiszakadnak a felhők.

Amikor a rézsű felé került, meglátta az új kerítést. Ott állt, ónosan derengett ezernyi lyukával, elkerítve az akácfákat.

— Bitang! Na megállj, majd adok én neked!

Róth Mihály megfordult, és lila fejjel, korát meghazudtoló fürgeséggel, bicegve futott vissza udvarára. Úgy kirúgta maga előtt a vesszőajtót, hogy az lerepült a helyéről. Kotkodácsolva szaladtak szét útjából a tyúkok, hápogva, esetlenül totyogtak a récék, még a Jancsi kokas is arább rebbent. Pedig akkor már igen nagy vésznek kellett lennie, mert ökelme ugyancsak meghaj- kurászott mindenkit, aki felség- területére tévedt.

Róth Mihály egyenesen a faházba ment, felkapta a hosszú nyelű cigányfejszét. Aztán feje felett mint egy fokost forgatva, ment vissza azon az úton, amelyiken jött. Észre sem vette, hogy közben a baromfik, kapva az alkalmon, bementek a kert ágyúsai közé. Mohón csipegetve ették a zöldet, fötörték a gondosan elgereblyézett ágyúsokat.

Robogott vissza lap felé, szinte nadrágon csúszott le a rézsűn.

— Hurrá!! — kiáltotta el magát, és agyába visszaködlöttek a régi idők. Ott vágtatott a második sorban, enyhe szédüléssel, melyet részben a vodka, részben a harc előtti eufóriás állapot okozott. Repkedett az előtte vágtató ló farka, a paták szórták a sarat, zörögtek a fegyverek. Bal közével, amellyel a szárat is fogta, lova sörényébe kapaszkodott. Lábai közt érezte az állat izmos oldalának rándulását. Jobbjában a fekete markolatú, széles kozák kard. Suhogva írta a köröket vele, és szeme rátapadt a szemből vágtató ellenségre, akivel majd összecsapnak. Már látta az összeszűkülő szemet, a vicsorgó, ordító szájat. Kissé oldalt hajolt, megkapaszkodva lova sörényében, jobbjával irtózatos erővel lesújtott és...

És csak úgy repedtek a faforgácsok. Rotyogva szakadt a drót, recsegve dőlt ki az első oszlop, a második, majd a letaposott dróton megállt. Fújt egyet, megtörölte izzadó homlokát. Szakadt róla a veríték, rettenetesen szomjas volt, de nem hagyta abba. Kiverte a másik két oszlopot is. Aztán pillantása az akácfákra esett.

— Ohó! Éppen ilyen cölöpökre van szükségem. Végtére is az enyémek, hisz az én területemen vannak... Teszek a határozatra!

Az ötödik fejszecsapás után recsegve dőlt ki az első, a másodiknak még annyit sem kellett odavágni, hisz két marokkal át lehetett fogni a törzsüket. Szaporán legallyazta, majd jobbról, balról hóna alá kapta őket.

— így ni! Most aztán elmehet a földhivatali határozatával az édesanyjába — mondta, s köpött egyet. Megindult visszafelé, magával vonszolva a kis fákat.

Utána leszaggatott drót, ösz- szetört oszlopok maradtak. A földből arasznyira kiállva két akáccsonk szomorkodott, nyersen, fehéren nedvezve. Körülöttük zöld ágak, illatos fürtökkel, amelyek tenyérnyi kis felborult fészket, összetört tojásokat takartak. Az eső pedig lassan esni kezdett.

6. A tiszta fegyver

Róth Mihály megelégedettséget érzett. Töltött magának egy fröccsöt. Vörösen habzott a pohár szélén az ital és pattogva szálltak ki belőle a széndioxid- gömböcskék. Mohón kiitta, majd újra töltött magának, jó hosszan szódázva a bort.

— Ez a szarházi akart velem kibabrálni... Velem, a kozákkal! — mondta nagyot szusszantva, miután kihúzta a második poharat is. Keze fejével megtörölte bajszát és bement a szobába.

Kinyitotta az öreg ruhásszekrény ajtaját. A felső polcról, a hosszú alsók mellől leemelte a tokban lévő Brojovka pisztolyát. Mellette voltak a tisztítóeszközök egy puha ruhába csavarva, és egy kis üveg olaj. A nagy kerek asztal térítőjére újságpapírt rakott. Felkapcsolta a villanyt, hogy jobban lásson, és feltette szemüvegét. Nekilátott kedvenc szórakozásának, a fegyvertisztításnak.

Tizenöt évig volt munkásőr, két éve, hetvenéves korában szerelt le. Mint veteránpárttagnak engedélyezték, hogy pisztolyát önvédelmi fegyverként megtarthassa. Úgy ragaszkodott hozzá, hogy számos korábbi kitüntetéséhez sem jobban. Naponta elövette, pucolgatta, akkor is, ha nem volt rajta mit. A töltényeket kiszedte a tárból, berakta a tárba, a tárt a pisztolyba.

Amikor befejezte a fegyver tisztogatását, a szereléket és a tokot betette a szekrénybe, a pisztolyt pedig a belső zsebébe süllyesztette. Úgy gondolta, megsétáltatja egy kicsit, hisz két napja már, hogy nem volt levegőn. Pedig a fegyvernek legalább úgy kell a friss levegő, mint az embernek. Mert az ember, ha nem megy levegőre, megfakul, bepenészedik. A fegyver meg berozsdál.

Amint kilépett a hátsó udvarba, látta, hogy a tyúkok ott kúrálnak a konyhakert ágyásai között, és szaporán fötrik le a nedves földréteget a szárazról. Az eső elállt, szinte hallani lehetett, hogy nö a természet. De Róth Mihály nem hallott semmit, hanem felkapta a keze ügyébe eső vesszőseprűt.

— Hinnye az anyátok úristenit! Hess!! Nézze meg a csibész isten, hogy összefötörtek itt mindent, de ez is amiatt a gazember miatt van... Hess!!

Nagyokat csapkodott a seprűvel. Kotkodácsolva. széttárt szárnyakkal, előre nyújtott nyakkal, kétségbeesetten szaladtak a tyúkok, bukdácsoltak a récék.

Miután kihajtotta a baromfi- kat, dühösen csapta helyére a vesszőajtót.

Amikor megfordult, mintha az ördög rendelte volna oda, meglátta Kerekesék kutyáját, amint szaglászva a szőlők között oldal- gott. Hogy mit keresett, mit sem, nem tudni, de tény, hogy a leg- roszabbkor vezérelte oda a végzete.

Róth Mihály belenyúlt belső zsebébe, előhúzta a pisztolyát. Szemét le sem vévé a szaglászó kutyáról, hátrahúzta a zárt, majd lassan engedte vissza, hogy a csattanás nehogy elriasz- sza. Karja kiegyenesedett és célba vette a tarkóját.

A dörrenés verébcsapatot riasztott fel a szólók közül, rémült csiviteléssel surrantak tova.

A szegény félpuli-foxi keverék csak nyekkent egyet, és felbukfencezett. Nyelve kileffent, és lábai az égnek állva olyan formán remegtek, níint amikor álmában futni szokott, aztán mozdulatlanná vált.

— Úgy — mondta megelégedetten Róth Mihály. — Majd megtanulják, hogy nem szoktam üresen fecsegni.

Ezzel megfogta a kutya hátsó lábát, a kerítéshez húzta, majd meglóbálta és átdobta a szomszéd udvarába.

Kerekes Lajosné volt csak otthon. Gyanús volt neki a csattanás, amelyet hallott. Megtörölte lisztes kezét és kiment az udvarra. Körülnézett, nem látott semmit, aztán az eget kémlelte, mint azt a helyet, ahonnan mostanában minden rossz várható. Ekkor esett át Róthék felöl az udvar végébe nagy puffanással a kutyájuk.

Az asszony odaszaladt, látta a vérző állatot, és minden megértett. Olyan félelem szállta meg, hogy mozdulni is alig tudott.

A kerítés túloldaláról hallotta Róth Mihály dúdolását. Kötényét szájára szorította és berohant a konyhába.

7. A feljelentés

A dorbácsi járásbíróság folyosóján annyian voltak, mint egy influenzás időben a körzeti orvosi rendelő várószobájában. Minden panasznapon így van ez. Aki medicinát akar valódi vagy vélt sérelmére, itt keres orvoslást.

Itt ücsörgött a félhomályos, a század elején még magyar királyijárásbíróságnak épült ház folyosóján Kerekes Lajos is. Kezében szorongatta azt a kis barna, gyanús színű, elrongyolódott sarkú, papundekli négyzetet, melyen a bíróság körbélyegzöje és egy szám volt elmosódva.

Nyolc órakor jött és mindjárt tizenegy, de most már nics sok vissza, mert az előtte lévő szám birtokosa volt bent. Úgy érezte, mintha rabságból várna rá a rég áhított szabadulás. Hetvenszer itthagyta volna már ezt a büdös, sötét folyosót, a sok licsegö-lo- csogó, saját baját mély átéléssel mesélő panaszost, ha nem ilyen komoly dologban járna.

Egy idős nénike szónokolt mellette, izgatottan húzogatva fekete fejkendőjének csücskeit. Az előbb jött ki a panaszfelvételi helyiségből.

— Hát nincs igazság! Nincs, az biztos! — Komoly falusiak állták körül, akik szaporán bólogattak.

— Hiába magyaráztam, nem értik — folytatta a nénike. Húsz hosszú évig éltem az urammal. Gyerökünk ugyan nincs, de akkor is, amit az idő alatt szenvedtem, azt csak a boldogságos Szűzanya tudja. Hogy az hányszor volt boros, hányszor megvert engem kékre-zöldre! Most már nem tűrhetem, mert minél vénebb, annál bolondabb. El akarok válni tőle.

— Aztán nem lehet? — kérdezte egy svájcisapkás atyafi.

— Nincs papírom. Házassági anyakönyvi kivonat, vagy hogy mondják.

— Miért, elveszett?

— Csudákat veszett, nem is vöt. Nem vagyunk mink megesküdve, csak úgy éltünk. De hát az semmi? Én nekem pedig papír kell, hogy elváltam attól a pokróctól! Azt a szenvedésekkel teli húsz évet nem lehet csak úgy bitangba hagyni. Hites felesége vótam én neki akkpr is, ha nem volt róla papír.

— No hát akkor nem lehet mit tenni — szólt közbe egy fiatalasszony, aki a váláson már túl

volt, most a gyermektartás felemelése miatt várakozott. — Nekem sem vették föl a válást, még nem vittem az anyakönyvi kivonatot. Úgy kellett újat csináltatni a tanácson, mert a volt uram nem adta oda az eredetit.

— Hogy nem-e?! — mondta a nénike, dühösen hátraigazítva a kendőjét. — Most megyek, és rögtön viszem azt a gazembert a tanácsra, és összeesküszök vele. Akkor majd lesz papír! Következő kedden már nem küldhetnek el! — mondta, és lobogó szoknyával elsietett.

— Harminckettes — Szólt ki egy fiatal lány a folyósóra.

Kerekes Lajos fürgén felállt és bement a kisasszony után. A szobában az előtte lévő atyafi írta alá a jegyzőkönyvet. Az asztal túloldalán, a népköztársaság címere alatt egy fiatalember ült, egy cigarettát vett ki a dobozból és rágyújtott.

— Tessék, mi a panasz? — fordult Kerekes Lajos felé, miközben egy székre mutatott.

— Hát kérem szépen — kezdte nagyot sóhajtva Kerekes, miközben leült a székre —, hosszú sora van annak, de igyekszem röviden elmondani.

— Az jó lesz, mert láthatja, hányán várnak még odakint — mondja dr. Ács Bálint járásbíró. Hónapok teltek el, hogy elkezdte a bírói munkát Dorbácson. Vegyesen tárgyalt büntető és polgári ügyeket.

Pár sort jegyezve az előtte lévő papírra, hallgatta Kerekes Lajost, aki elmondta, mi történt a szomszéddal. Legfőképpen a kutyája lelövését sérelmezte, és elmondta azt is, hogy nem tudja, hol lesz ennek vége.

— Hát kérem! — szólalt meg dr. Ács, ahogy Kerekes befejezte — több lehetőség vanv azt választja, amelyiket akarja.

— Én azt választom, amit a doktor úr tanácsol.

— Nézze, én nem tanácsolok semmit. Én bíró vagyok és lehet, hogy az ügyük hozzám kerül. Elmondom magának, hogy mik a lehetőségek, jogi tanácsot ügyvédtől kérjen, ha úgy érzi, hogy ezek után szükséges.

— Értem, kérem.

— Nohát... a földhivatali határozatot tehát nem támadta meg senki. Igaz?

— Igaz.

—- Ez a határozat a vitás pár négyszögöl földterületet a maga birtokaként jelöli meg. Lehetősége van feljelentést tenni erőszakkal elkövetett magánlaksértés miatt akkor, ha az a terület a magáé.

— Enyém hát, kérem, persze, hogy az enyém, hisz megállapították.

— Jó, jó... tehet rongálásért is feljelentést, ha a kár az ötszáz forintot meghaladja. Ami pedig a lövöldözést illeti... azt tudom tanácsolni, forduljon a rendőrséghez.

Kerekes Lajos értelmes ember lévén, megértette az elhangzottakat. Megköszönte a felvilágosítást, és azt mondta, hogy majd megbeszéli egy ügyvéddel, hogy mit tegyen.

— Na ugyan, ezért nem volt érdemes egész délelőtt várakozni — gondolta. — De ha már benne van, amit lehet ma elintéz, és ezzel egyenesen a rendőrségre ment.

— Szerencséje volt, mert bent találta Forró János rendőrkapitányt, akit az elmúlt évi zárszámadó közgyűlés utáni vacsorán ismert meg személyesen. A fiatal rendőrtiszt akkor nagyon szívélyes volt. Úgy ivott, mint akárki más, és úgy nótázott, hogy remegtek tőle az armatúrák. Libasorba állította a cigányokat, és azoknak lábaikat váltogatva, ahogy ö dirigált, kellett muzsikálniuk.

Majd összedőltek a nevetéstől, mert a sánta brácsás, amikor a rossz lábára került sor, úgy ugrált, mint egy kivénhedt bakkecske. De azt is meg kell hagyni, hogy a prímás homlokát úgy teleragasztotta százasokkal, hogy alig látott ki mögüle.

Forró János emlékezett is, meg nem is rá, mindenesetre alig várakozott valamit Kerekes, és beeresztették hozzá. Nyomát sem találta annak a szíves fiatalembernek. Gondterhelt, egyik cigarettát a másik után szívó férfit talált, akinek csak arcvonásai hasonlítottak a korábban megismerthez.

Miközben elmondta panaszát, Forró türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon-, aztán megkérdezte.

— A bíróságon mit mondtak?

— Azt mondta az a fiatal bíró, hogy feljelenthetem Róthot magánlaksértésért. A lövöldözés miatt meg szóljak itt.

— És, feljelentette?

— Még nem. de elmegyek az ügyvédhez és feljelentem.

— Mit kíván akkor tőlünk?

— Védelmet, Forró elvtárs! Amilyen háborodott ember az, még kiirt minket is. Hisz nem egy esetben beígérte. Őszintén szólva eddig nem vettem komolyan, de most, hogy így összevagdalta a kerítést, a fákat, és lelőtte a kutyámat, hát tudja isten, én félek tőle.

— Biztos abban, hogy Róth lőtte le a kutyáját, hogy egyáltalán lelőtték?

— Kérem, ki más lehetett? Az öregnek van csak pisztolya. Tőlük dobták át a dögöt. A feleségem közvetlenül előtte hallotta a lövést, magam is láttam a kutya sebét. De ha valaki kételkedik benne, a kert végében ástuk el a kutyát. Ki lehet venni és meg lehet vizsgálni.

— Tessék elhinni, kapitány elvtárs, • nem jöttem volna ide akkor, ha nem félnék attól, hogy beváltja az öreg kozák az ígérgetését, és belém ereszt egyet, ha valamin megint feldühödik. Hisz olyankor úgy viselkedik, mint aki nem normális.

— Rendben van, majd meglátom, mit lehet tenni. Menjen haza nyugodtan. Kerekes elvtárs, intézkedni fogok.

Kerekes Lajos nem haza, hanem az ügyvédi munkaközösségbe ment, és nem volt túl nagy a biztonságérzete.

8. Galiba lehet

Forró János délután a járási pártbizottságon volt megbeszélésen. Zákányi István első titkár szobájában vágni lehetett a füstöt. A fehér nejlonfüggönyök szinte sárgák voltak, pedig sűrűn mosták őket. Úgy tűnt, hogy a zsebre dugott kézzel álló Le- nin-szobor is átvette a függönyök színét, amint ott sárgállott a könyvesszekrény tetején Marx és Engels képei alatt.

Zákányi alacsony, köpcös, kopaszodó ember volt, szinte elveszett az öblös, mély fotelban. Kossuthot szívott és azt vallotta, hogy nincs az a kubai szivar — bár egyébként a kubai elvtársakat sokra tartja —, amiért egy szál Kossuthot elcserélne. Ujjvégei, körmei sárgák voltak a sok dohányzástól, és hangja is megsínylette már. Most szabadságra készült, úgy parancsoltak rá, hogy tessék elmenni. Míg távol lesz, Böröcz Feri másodtitkár is elkormányozza valahogy a hajót úgy, hogy nem sínyli meg a szocialista tábor meg a dorbácsi járás sem.

Már végére jutottak a megbeszélésnek, amikor Koresné, a titkárnő bejött a második adag feketével.

— Titkár elvtárs, nem kéne kinyitni az ablakot? — mondta a fiatalasszony — hisz csoda, hogy látják egymást ebben a nagy füstben.

— Nyissa csak, úgyis a végére értünk már — mondta Zákányi, miközben újabb cigaretta után matatott, mert most véletlenül nem égett egy a kezében. Az ablakon dőlt ki a füst, és beszűrődött az utca vidám zaja.

— Zákányi elvtárs, van itt még valami.

— Rajta, mondjad csak.

— Róth Mihályról van szó.

— Melyikről? Az öreg kozákról?

— Róla. Az utóbbi időben furcsán viselkedik.

— Hát nem mai gyerek az öreg. Miért, mi baj vele? Forró János ekkor elmondta, amit Horváth földmérőtől hallót, és Kerekes Lajos panaszát.

— Hát megbolondult?! — komotult el Zákányi.

— Én nem tudom, de mindenesetre aggasztó. Az még hagy- ján, hogy veszekszik a szomszédjával, azt más ember is megteszi. De hogy fenyegetőzik és lövöldöz, ha rájön...

— A szentségit a vén marhájának! Polgárháborús katona, párttag, hosszú munkásöri szolgálat... Tán tényleg — mutatott a homloka felé Zákányi.

— Ez az! Ki vállalja a felelősséget, ha valami galibát csinál azzal a pisztollyal, amikor bejelentés is volt rá?

— Komám, nincs itt mese, be kell vonni tőle a fegyvert. Az ok, a jogtalan használat, megvan. Nem szabad kockáztatni.

— így gondoltam én is, csak az egyetértésedet akartam. Intézkedni fogok, de az is hétszentség, hogy nem nyugszik bele, és el fog menni panaszra magasabbra is.

— Csak menjen. Majd én tartom a hátam, ha valaki rákérdez. Nem lehet ezzel mókázni.

Ebben maradtak. Két rendőr ment ki Róth lakására. Az öreg nyugodtan átadta a fegyverét, azt hitte, hogy csak ellenőrzés. Amikor aztán felmutatták a fegyvertartási engedély visszavonását elrendelő határozatot, örültek, hogy ép bőrrel kijutottak Róth Mihály portájáról, a Brojovkával együtt.

Róth felháborodása nem ismert határt. Még a kapujában állva is ordítozott a távozó autó után, hogy ha kell, elmegy a Központi Bizottságig, és meg fogja keresni azt, aki az intézkedést hozta.

(A jövő péntekenfolytatjuk)