Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
4 SOMOGYI NÉPLAP 1989. december 30., szombat KULTÚRA ÉS KERESKEDELEM Kissék extraprofitja Kézművesek ajándékboltja — hirdeti az emblémás, ideiglenesen kifüggesztett felirat Kaposváron az Ady Endre utcai, nemrég épített emeletes lakóház alsó szintjén. A végső, a kerámiából készült betűk még zsűrizésre ráírnak. Csillogó üvegfalak és sötétbarna, pácolt fakeretbe foglalt üvegszemekből álló ajtó választja el az utcai forgatag zajától azt a mindössze harminc négyzetméteres eladóteret, ahová november elsején nyithatott be először a vásárló. Az elegáns helyiség gazdag kínálatával azonban már korábban is láthatták: a sétálóutcából nyíló sikátor parányi üzletében. A „jól bejáratott” üzletet azonban elparancsolta régi helyéről a városrendezés. Kiss Sándorné, az üzlet vezetője éppen Gálosi Mária keramikus pasztellárnyala- tú, finom vázáit, kaspóit rendezgette a polcokon, Sándor —, de egy-két zsűrizett egyedi darabtól nem volt szívem megválni. Ezeket a tárgyakat féltett kincsként őrizzük otthonunkban. Férfiak és nők, fiatalok és öregebbek egymásnak adják a kilincset. Van, aki több ezer forintért polcrendszert vásárol, egy hölgy díszcsomagolásban kéri a nászvV.-Ä'i ajándéknak szánt gobelin térítőt. — Sanyi és én gyakran járjuk az országot, szép darabok után kutatva. Az esztétikai értéket mindig szem előtt tartva, ám a rétegigények figyelembe vételével szeretnénk gazdagítani az áruskálát. Egy bizonyos: kizárólag csak olyan kézműves kisiparosoktól vagy iparművészektől származó termékeket árulunk, amelyeket mi is szívesen látnánk otthonunkban. — Pedig többnyire a tömegcikkekben, az értéket- len-ízléstelen dolgokban van a pénz. Egy kereskedő — legalábbis a köztudatban — többnyire csak így gazdagodhat meg. — Nálunk éppen fordítva van — veszi át a szót a férj. — Arra törekszünk, hogy a vásárló ne bóvli árut kapjon, s üzletünk megjelenésében se hasonlítson holmi bazárhoz. Szinte az ország minden részéből szállítunk, de megesett az is, hogy helybeli kézművesek kínálták portékájukat. Mi viszont arra kértük őket — ezt kívánja a kereskedői etika —, a környéken máshova ne kopogtassanak be. Sokan nem ismerték eme íratlan szabályt, emiatt meg kellett válnunk különben szép áruiktól. — Majdnem ezer cikk van itt. Nehéz eldöntenie a vásárlónak, merre is nézzen, mit csodáljon meg előbb. Szebbnél szebb sárgaréz virágburkolatok, tükrök, fogasok, térítők, kisebb-na- gyobb használati és dísztárgyak hívják föl magukra a figyelmet. E tetszetős tárgyak a kiterjedt kapcsolat- rendszer révén kerülnek csak Kapósvárra ... — Korábban, amikor még kocsi nélkül, vonattal keltünk útra egy-egy Balaton- parti kézművesvásárra, sok kedves ismerőssel találkoztunk. Ma már 80—100 iparművésztől, kisiparostól szerezzük be az üzletben levő darabokat: Debrecentől Sopronig, Szegedtől Pécsig, Budapesttől Mohácsig. Amióta saját üzletünk van, csak egyetlen nap tartottunk zárva — természetesen a vasárnapokat leszámítva —, akkor is a nagyanyám temetése miatt... — Az évek óta tartó munka gyümölcse bizonyára beérett ... — Igen. Egyfolytában adósságainkat törlesztjük — válaszol mosolyogva Sándor. — Ehhez az üzlethez is több mint fél millió forint bankkölcsönnel tudtunk hozzájutni. Van egy lerobbanj öreg Volga Combim, a feleségemnek egy Zastavája. No, és egy százéves udvari házrészben levő kétszobás lakásunk. Nem vagyunk elégedetlenek. Viszonylag jól élünk, s gyermekeinkkel minden télen elmegyünk síelni, nyaranta pedig ellátogatunk a csodás jugoszláv tengerpartra. — Nem akarunk meggazdagodni — szövi tovább a gondolatot a felesége. — E pár négyzetméter biztosítja a megélhetésünket, s az emberek között jól érezzük magunkat. A kereskedői munkát hivatásnak tekintjük. Jó érzés, ha egy-egy vásárlónk megjegyzi, hogy mindig örömmel jön hozzánk, mert kellemes a légkör, elégedett a kiszolgálással, és a ceruzánk sem fog olyan vastagon. Nekünk ez az extraprofit, s ez mindennél többet ér... Lőrincz Sándor amikor arra kértük, beszéljen kereskedői múltjáról. — Az Amforánál mintatermék-ügyintézőként dolgoztam, amikor örök újító férjem azzal rukkolt elő, nyissunk egy üzletet. Mivel a férjem faesztergályos volt, azt terveztük, hogy olyan helyiséget alakítunk ki, ami az üzlet és a műhely céljainak egyaránt megfelel. Mivel azonban szegényesnek bizonyult a kínálat, úgy döntöttünk, hogy nemcsak fával foglalkozunk. Amikor nyolc évvel ezelőtt a Múzeum utcában megnyílt a barátságos bolt, mindenki örült; addig egyetlen ilyen üzlet sem volt a megyeszékhelyen. — Hamar „odaszoktak” a vásárlók? — Több mint 200 ezer forint kölcsönnel indultunk — kapcsolódik a beszélgetésbe a férj; Kiss Sándor. — Ízlésünk szerint alakítottuk ki a belső teret, s anyagi lehetőségeinkhez mérten bővítettük készletünket. A külső és a belső forma összhangja révén egyre jobban éreztük: a város, a megye lakossága igényli e kézműves-termékeket. Ám eltelt több mint egy év, mire valóban sikerről beszélhettünk... — A régi helyen is ilyen bőséges választék fogadta a vásárlókat? — Többnyire. A készítők ajándéktárgyain kívül magam esztergálta és faragott gyertyatartók, tükrök, diótörők, mozsarak, alátétek sorakoztak a polcokon és a raktárban — mondja Kiss DÉL-DUNÁNTŰLI TÜKÖR Rossz napok után új esztendő Tudom, egy nappal szilveszter előtt vidám dolgokra van szükség, olyan fondorlatosán egymás mellé írt szavakra, melyek jókedvre derítik az embert, és segítenek abban, hogy bizakodva, teljes mellbedobással, széles mosollyal lépje át az új esztendő küszöbét, olyan lendülettel kezdjen munkához, hogy elszégyellje magát a rest. Mondom, mindezt jól tudom, és remélem, eszembe jut majd, miként vidíthatnám fel önöket. Csák éppen az elmúlt hét eseményei nem voltak túlságosan sfflívderítőek. Kemény hetünk volt — gondolom valamennyien így érzik — még akkor is, ha nem, vagy nem valamennyien saját bőrünkön éreztük, hogyan változik szédítő gyorsasággal a világ. Talán valóban változik és végképp szétpattan a mindenki mellére nehezedő súlyos légbuborék ... Gigantománia Romániában véget ért és ugyanakkor elkezdődött valami. Egyfajta gigantománia is1 véget ért talán. Bizonyos gigantikus dolgoknak — és természetesen, most a szó rossz értelmére gondolok — nálunk is vége, bár ehhez kellemetlen események kapcsolódnák. Itt van például a pécsi magasház. 20 emelet, két- és félszáz lakás. Az ország legmagasabb háza fennen hirdeti, hogy a város nem ismer lehetetlent, ez egy legiújabbkori csoda. Hát igen; valóban csoda — hogy áll. 900 ember feje fölött. Csakhogy a ház presztízse, hogy úgy mondjam, megingott. És ez lenne a kisebbik baj. Ám e jeles épület fizikailag is így járt. A helyzet nem veszélytelen, a lakóknak márciusig el kell költözniük, mert köny- nyen baj történhet. No, de hova? A város a 248 lakás helyett 140-et tud adni. Márpedig költözni kell. Így most a magas ház lakói maguk keresik az üres lakásokat, hiszen esküsznek rá, hogy a városban ennél jóval több van. Üres lakások vannak mindenütt, csak meg kell találni őket. Érzésem szerint ez nem a lakók dolga lenne. Csakhogy az én érzéseim egyáltalán nem változtatnak ezen a helyzeten. Két napja hívott fel egy pécsi nyugdíjas felháborodva, mondván: mikor lesznek már rács mögött azok, akik erről tehetnek? Mikor nevezik meg a felelősöket, mikor tudhatunk róluk? Mert felelősök vannak, hiszen a magas ház építése idején néhány alacsonyabb, de legalább olyan látványos palota felépült a Mecsek-oldal- ban. És a rossz nyelvek azt beszélik, hogy kiváló minőségű anyagból. Talán még abból a cementfajtából is, aminek az agresszív sódert kellett volna közömbösítenie a magas házban, hogy az ne marja szét néhány év alatt a panelben levő vassodrony okát. De szétmarta. Mert a sóder ilyen bosszúálló. A vastartók egy része oda. A ház sorsa pedig a bontás. Ilyen szomorú véget árt tehát Pécs egyik büszkesége. Sokan sajnálják, de azért olyan is akad, aki a lakókért aggódik. Jön a végkielégítés Sokan aggódtunk, talán mondhatom így: önökkel együtt az uránbányászok sorsáért. Mi történik velük, ha munka nélkül maradnak. Most sincsenek kevesebben, akik felteszik ezt a kérdést, bár már döntött a megyei regionális egyeztető fórum a pécsi uránbányászok sorsáról. A munkahelyteremtő beruházásokra benyújtott pályázatok száma nem valami magas. Ha jól tudom, mindössze négy olyan volt eddig; ami mindenféle formai és tartalmi követelményeknek megfelelt. De mivel előbb-utóbb dönteni kell néhány dologban, ezért döntöttek a végkielégítés mértékéről: S az olyanoknak fizethető ki, akik legalább 10, a síugárártalomnak kitett dolgozók esetében peJ dig 5 évet töltöttek el az Uránnál. A végkielégítés összege pensze változó. Például, ha valaki tíz évet dolgozott kitéve a sugárárta- lommak, akkor 24 havi átlagkeresetét veheti fel. Aztán, bot, kalap, kabát. Éldegélhet egy ideig, mert ha mondjuk 18 ezer forintos átlagot számolok, akkor ez az összegi alig: több 400 ezer forintnál. A kormány viszont arra 6zámít, hogy ez a pénz a gazdaságra élénkítő hatással lesz. Mondjuk vállalkozik az egykori uránbányász. De vajon mire? Netán arra, hogy farmer lesz? Ahhoz farm kell: föld, meg gépek és így tovább. De mindezt honnan vegye? Ezen a pénzen manapság nemhogy farm nem vásárolható, de még egy valamire való autót sem kap, amivel kiutazzon a farmjára. Nálunk élénkítik a gazdaságot. Extra dolgok No de azért illik élénknek lenni, hiszen szilveszterkor az búsuljon, akinek nincs jobb dolga. Annál is inkább, mert már kezünkben a Pécsit Extra, az első olyan újság, amelyet ingyen kap a pécsi polgár. Hirdetési újságról van szó, a lapfelületnek csak 30 százalékát teszik ki a különböző cikkek. Két magyar, egy nyugatnémet magánszemély és két pécsi cég adta össze az alaptőkét, és bár a lap ingyen jut el mindenkihez, állítólag nem lesz veszteséges. Abban bíznak, hogy ami ingyenes, az olvasott, keresett, és ha keresett, ömlenek a hirdetések, azok meg hozzák a pénzt. Kívánom, hogy így legyen, már csak azért is, mert végre valami, ami ingyenes. Az ilyesmivel eddig nem nagyon kényeztettek el bennünket, és gyanítom, ezután sem fognak. No de félre az effajta pesszimizmussal, pezsgőt a poharakba, vagy ki, mit kíván. Én nyugalmat, békét é® jókedvet kívánok. Azt, hogy őrizzék meg humorérzéküket. Higy- gyék el, manapság ez a legnagyobb kincs. (És még mindig konvertálható! — A szerk.) Dán Tibor Balatoni jégvilág (Gyertyás László felvételei)
