Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
1989. december 30., szombat ERDÉLYBEN A GYŐZELEM JELÉT MUTATJÁK ÉS MOSOLYOGNAK AZ EMBEREK SOMOGnNÉPLAP.. _________________________3 Á nagy forradalom: ez a mostani Félelmek és örömök — Király Károly a változásokról és a lehetőségekről A kezekre emlékezem a leginkább, a határtól Nagyváradon, Kolozsváron át egészen Marosvásárhelyig. V betűt formáló, magasba emelt kezek köszöntötték a magyar rendszámú autót. Így üdvözölt a határőr, a városok szélén a páncélozott harcjárműnél szolgálatot teljesítő katona, aki mellesleg még a karácsonyfáját is odaállította a PSZH mellé és V betűvel intett a kerékpáros, a lassan baktató aggastyán és a pöttömnyi gyerek. Es mindenki mosolygott Ennyi mosolygó emberrel én még sehol sem találkoztam. A felszabadultság örömére egyelőre még a katonaság és a polgári őrség vigyáz. Ott vannait minden fontos helyen: az üzemek, a közintézmények bejáratánál, a hidaknál, a város forgalmasabb pontjain. A Romániába vezető utakon pedig vöröskeresztes járművek sorai jelentik a forgalmat. November 28-án például több mint 140 magyar gépkocsi lépte át a ' 4 naíárt, Trabanttól a Rába kamionig. Gyógyszert, kötszert, élelmiszert szállított az MDF által szervezett gépkocsikaraván. Benne két kaposvári autó is eljutott a célig. Tegnap egyetlen konvojban több mint 20 osztrák kamiont számoltam meg. Egy másikban csaknem ennyi olaszt. Ott villognak a román utakon a máltai szeretetszolgálat mentőkocsijai is, szerencsére nem sebesülteket szállítanak, hanem a gyógyítás kellékeit. Romániába Európa sok országából érkezik a segítség, emberbaráti szerétéiből, személyes érzelmekkel kísérve hozza. Kolozsvár előtt a parkolóban egy nyugat-berlini gépkocsiból magyarul szólal meg a fiatal- asszony. Az autó tömve van gyógyszerekkel, kötszerrel. — Marosvásárhelyi vagyok, ott élnek a szüleim, sietős az utam. Halottunk is van. A nagybátyám, aki matematikatanár volt, kiment a diákjaival..., ennyi. Legközelebb a marosvásárhelyi klinika előtt találkozom a fiatalasszonynyal. Dühösen fakad ki. — Az igazgatónő leüzent, nem veszi át a segélyszállítmányt, vigyük a városi gyűjtőhelyre. Én a sebesültek ellátásához szükséges kötszereket, gyógyszereket hoztam. Nem keveset, és nem is korszerűtlent. Nem értem, miért van ez az elzárkózás. Becus igazgatónő hajthatatlan. A segélyhozókkal csak a gazdasági igazgató közvetítésével tárgyal. Fiatalasszony lép az autóhoz. — Hiába várnak itt, ebben a kórházban úgysem veszik át a segélyt, pedig a betegeknek nem mindig tudnak enni adni. A városban gyűjtik, és ki tudja, mikor jut el a rászorultakhoz. Azt mondom, vigyék az egyházakhoz a küldeményt, akkor kapják meg a leggyorsabban a rászorultak. Címet is adott. A kórházba nem lehet bemenni. Az alkalmazottak azt mondják, a betegek érdeke kívánja ezt. Az emoe- rek közül többen azt tételezik fel, hogy nem akarják, hogy beszéljenek a város lakói a sebesültekkel. A hírek álhírekkel keverednek. December 21-én Marosvásárhelyen egy fél napig tartott a lövöldözés. A forradalomnak itt a hivatalos adatok szerint hat halottja és 21 sebesültje van. A sebesültek számát sokan ennél jóval többre becsülik. A város főterén gyertyák égnek. Az áldozatok emlékére. Mellette, a falitáblán a gyászjelentések. Sok közöttük a magyar név. Marosvásárhely lakóinak döntő többsége magyar. Az emberek emlékeznek és élni akarnak. Marosvásárhelyen is, és Erdélyben szinte mindenütt három dologért állnak sorba az emberek: gyógyszerért, élelmiszerért és benzinért. A gyógyszer hiánycikk, a kenyér olykor ehe- tetlenül rossz, a benzint pedig egészen tegnapig jegyre adták: 15—25 litert havonta. Benn, a városházán a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökét, a magyar Király Károlyt keresem. Maros megye jelenlegi vezetőjéhez nehéz bejutni, bár szívesen fogadja a látogatót, de kevés az ideje. A várakozást személyi testőrének társaságában töltöm. Veres Zoltánnak hívják, és azt mondja, Király Károly munkanapja reggel 7 órakor kezdődik és gyakran 11-kor ér véget. A Nemzeti Megmentés Frontjának országos vezetőségében a magyarságot is képviseli. Nevét a román forradalom kapcsán ismerte — vagy ismerte meg újra — a világ. A marosvásárhelyi konzervgyár volt igazgatója ebben a beosztásban úttörő szerepre vállalkozott. Jóval a munkaidő után meleg kézfogással fogad, és beszélgetésünk végeztével, amikor búcsúzom, magához ölel. Ősz hajú, csontos ember, s azt gondolom róla, hogy soha nem fél. A forradalomról kérdezem', arról, hogy mit tekint a legnagyobb változásnak Marosvásárhelyen, a megyében és az országiban. — Románia első igazi nagy forradalma zajlott le — mondja. Sem az 1848-as, Király Károly sem az az előtti, sem az azt követő nem volt az, mindegyik inkább csak mondvacsinált forradalom volt, kis megmozdulásokkal, amelyek be is fejeződtek a prokia- mációkikal. A nagy forradalom: ez a mostani, és ennek az a sajátossága, hogy spontán módon, a munkásosztály, a diákság kezdeményezésére az értelmiség támogatásával zajlott le. A szákra a munkások megmozdulása volt. Tanulsága pedig az, hogy a tömeg, ha nincs vezetője, kitermeli magából a vezető egyéniségeket. A zsarnoki rendszer itt olyan erős volt, hogy a szervezést nem lehet elvégezni. Tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni ez a földindulás, azt azonban nem voltam képes elgondolni, hogyan lehet egy ilyen tüntetést a rezsim ellen levezetni, éppen azért, mert nem lehetett a munkásokat megszervezni. Van egy olyan tanulsága is a mi forradalmunknak, hogy ha nincs vezetője a tömegnek, akkor maga is el tudja önmagát vezetni. Adott esetben azután a helyszínen nőnek ki azok, akik végigviszik a forradalmat. Csodálatos volt és tragikus is ami itt történt. — Mi indította, el a munkásságot a megmozdulásokon? — Temesváron is, itt is és az egész országiban rohamosan terjedt a tűz, és elborította a fővárost is. Erre maga a rendszer, a diktátor adott alkalmat, éppen nagyfokú önbizalma, cinikussága révén. Kiállott a televízió elé akkor, amikor Temesváron már ezrek vonultak az utcán, emelkedett a halottak és a sebesültek száma, és az egész nép előtt huligán bandának nevezte a tüntetőket. Ez olyan tömeges felháborodást keltett, hogy ott, ahol ggy kicsit is érett volt a munkásság, megindult ellene. Másnap azt várta, hogy gyűléseken mindenki jóváhagyja a cselekedetét és. dekralálja is azt aláírásával, hogy milyen nagyszerű cselekedet volt, hogy gyilkoltatta a munkás- osztályt. — Az emberekkel beszélgetve én azt tapasztaltam, hogy sokat várnak. Ugyanakkor jóleső érzéssel veszik tudomásul, hogy — főleg az ellátást illetően — alapve- tőek a változások. Találkoztam egy tanárral, aki azt mesélte nekem, hogy a hentes bélszínt kínált, pedig hónapokig csülköt sem tudott adni. — Ez annak a tanúbizonysága, hogy van áru — igaz, nem annyi, mint amennyit a lakosság szeretne és nem is mindig olyan, és ma különösen húsból, kenyérből és egyéb létszükségleti cikkből van több, mint eddig. Én úgy tudom, ma senkinek sem kell már húsért sorbaállhii. — Hogyan változott meg néhány nap alatt az ellátás? — Ebben a hónapban el kellett volna menni tőlünk 60 tonna marhahúsnak a Szovjetunióba. Nem küldtük el. Ügy tudom, hogy 30 tonna vaj is útra készen állít, de leállítottuk az exportot. Ebből biztosítjuk most a lakosság ellátását, s bízunk abban, hogy ha változik a politika, akkor a gazdaság és az ellátás is változik majd. — Király Károly Bukarestben a magyarságot is képviseli. — Ez így van. — Megkérdezem hát, Románia első igazi forradalma — ahogyan ezt ön fogalmazta meg — mit hozhat, mit ígér annak a több mint 2 millió embernek, aki itt Erdélyben él és magyarnak vallja magát? — Meggyőződésem, hogy a magyarok legalább annyira kivették a részüket abból a forradalomból, mint a románok. Ezt lehet látni a sebesültek, a halottak névsorából is. Ez a közös harc összeforrasztotta a magyarokat nemcsak a magyarokkal, hanem a románokkal is. Szent meggyőződésem, hogy — igaz nem könnyen, mert sokmindent kell leküzdeni — megvalósul az is, hogy megint — 1918 óta először — nem tűri el a magyarság többé, hogy alsóbbrendűnek, másodrangúnak tekintsék. Ebben a forradalomban feltalálta magát minden nemzet, meg fog hát harcolni jogaiért, azért, hogy érvényesüljön. Azt is hiszem, hogy nem lesz erkölcsi alapja egyetlen erőnek sem, hogy valamilyen ürüggyel ezeket a jogokat megtagadja. Végül is a magyar rátalált a magyarra, s a nemzet a nemzetre. A magyar nem kisebbség— a kisebbség ugyanis önmagában alárendeltséget is jelent. — Ma még ahhoz vagyunk szokva, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. Nem szabad elfogadni ezt a gondolatot, meg kell változtatni. És meg kell változtatni mások gondolatát is. Erdélyben három egyenlő nemzet volt a történelem folyamán, már sok száz évvel ezelőtt is. Három nemzet van most is. Az más kérdés, hogy nincs székely és magyar, mert a székely és a magyar egy nemzetet képez, hanem van román, magyar és német. Helyenként élnek nemzetiségek isi. S ahol hiányzik valamelyik nemzet, pótolják azt. Én úgy látom, hogy a kisebbségi jogvédelem szervezeti biztosítékát elsősorban akkor találja meg, ha nem különböző fórumokat hoznak létre a nemzetiségek, hanem önálló pártot alapítanak, mert a pártnak nagyobb az ereje, a tekintélye, az átfogó képessége és a jogvédelmi lehetősége. Az már részletkérdés, hogy miként nevezzük ezt a magyar pártot. A jogokat meg lehet szerezni, de szerintem megvédeni nehezebb. — A különböző nemzetek egyenlőségének politikai deklarációja megtörtént, ön szerint milyen intézményekre van szükség ahhoz, hogy ez valósággá is váljon? Erdély kultúrája része a magyar kultúrának. Erdély sok kiválóságot adott a magyar kulturális és tudományos életnek. Az utóbbi évtizedekben viszont azt tapasztaltuk, hogy sorvadnak az erdélyi kultúra bölcsői, viszszaszorulnak az erdélyi magyar egyetemek, a magyar nyelvű oktatás pedig meg is szűnt. — Alapkérdés, hogy Erdélyben három egyenlő nemzet él és három egyenlő nyelv van. Legyen meg hát mindegyiknek a rádiója, a televíziója, a sajtója és helye az iskolahálózatban, lentről egészen az egyetemi fakultásokig, ahol a nemzetek fiai tanulnak! Tapasztalom, hogy az iga alól felszabadult magyarság most alulról szervezkedik, építi ki nemzettudatát is erősítő szervezeteit. Mindenki töri a fejét, hogy miként volna jobb, és véleményt formál arról is, hogy mit tart fontosabbnak a különböző programokban. — A régi közigazgatást sok bírálat érte. Miként képzeli el az újat? — A közigazgatás ma is a régi, de vannak már javaslatok az újra. Hozzám tegnap egy székely udvarhelyi delegácó érkezett és felkért, segítsem, hogy Udvarhely újra megyeszékhely legyen. És engedtessék meg nekik az is, hogy újra létezzen a régi Udvarhely megye. Én egyetértek ezzel, hiszen tradíciója van, és tudom, hogy másutt is lehetnek, lesznek is ilyen követelések. Egy igazi demokratikus kormány ezeket figyelembe is veszi. — Tudom, hogy most, az éjszaka Bukarestbe utazik, nekem pedig dönteni kell arról, hogy elinduljak-e Magyarországra, vagy itt tölt- sem az éjszakát. Mi az ön tanácsa? Biztonságos a határig tartó 300 kilométeres út autóval? — Én vonaton megyek Bukarestbe és biztonsági őrség kísér. Ezúttal nyílt őrségem lesz, 12 éve már, hogy tudom: „vigyáznak rám”. A minap átadták azt a kazettát is, amelyiken a december 21-i szóváltásokat örökítették meg „mikroelektronikai eszközökkel” az irodámban. S tudom azt is, hogy lehallgatták a telefon- beszélgetéseimet és lefényképezték azokat, akik beléptek a kapumon. Nem beszélve arról, hogy sokszor a munkahelyről hazáig három gépkocsi — vagyis három formáció — kísért. Szóval most tudom, hogy kísérnek, de csak addig, amíg lecsillapodnak a kedélyek. Azért megyek vonattal, mert biztonságosabb és kényelmesebb. Megértettem a tanácsot. Este sötét utcán botorkáltam a szálloda felé. A kapuban fegyveres őr állt. A szobában viszont otthonias volt a meleg. A romániai forradalom következménye az is, hogy a kemény hideg ellenére Erdélyben nemcsak a szállodák, hanem a lakások is melegek. Nem ellenőrzi senki a hőfokot, azt sem, hogy mennyi tüzelőt használnak el. A városban lyukasak a zászlók, hiányzik belőle a címer, de zászlót lenget mindenki. És mosolyognak az emberek... Kercza Imre
