Somogyi Néplap, 1989. december (45. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-15 / 297. szám

1989. december 15., péntek SOMOGYI NÉPLAP 7 PÉNTEKI TÉKA 12. A leszámolás A vonat száguldott, nyelte a kilométereket. Fák, bokrok, házak, állo­mások zakatolva marad­tak el mellette. Dr. Ács Bálint nem sokat fogott fel a táj szépségéből. Ott állt a peronon, a nyitott ablak előtt, vágatta ma­gát a levegővel. A helyén még egy pillanatot sem ült, csak a táskáját tette fel a csomagtartó hálójá­ba. A fülke tele volt embe­rekkel, és ez zavarta. Egyedül akart maradni a gondolataival, ez után a csodálatos két nap után.Hétfő kora reggel van, és robog vele a gyors­vonat Dorbács felé. Az utolsó percig együtt volt Mariettával. Inkább vál­lalta a hajnali kelést, mert ma már tárgyalnia kell, és még át is kell öl­töznie ahhoz. A táj képei helyett az el­múlt napok pillanatai vo­nultak előtte. A hegy lábánál az öböl szabad strandja, part mellett kanyargó betonút a szegélyező betonkorlát­tal. Aztán, megint bent ringatóztak a szikrázó, langyos vízen. Fogták egymás gumimatracának szélét, és amikor az áram­lás tovább sodorta őket, nem is bánták, hogy kike­rültek az emberek szeme elől. A nádas szélében, egy stég előtt találtak egy víz­tükröt, ahonnan a szor­galmas horgász kiirtotta a vízinövényeket. Csak a vijjogó sirályok láttak be hozzájuk és egy csörgőré­ce bukkant ki a nádtor­zsák közül. Fejét félrefor­dítva, kíváncsian pislo­gott piros szemeivel rá­juk, és mint aki nem érti az egészet, rekedten há­pogva elúszott. Marietta napbarnított, kreol testéről gyöngyözve peregtek le a vízcseppek. Kioldotta bikinije mell­tartóját és kibújt belőle. Mellei fehéren világítot­tak, ahol korábban a für­dőruha takarta. így fe­küdt hanyatt, élvezve a napsugarakat, és az ő simogató kezét. Az éjszaka fülledt volt és forró. Alig aludtak va­lamit, csak csodálták és szerették egymást, és ter­vezgettek. A fékek kényszeredett nyikorgása jelezte, hogy megérkeztek. Lasssan lépett le a vonatról, mint­ha egy álomvilágból száll­na ki a valóságba. Lépteit meggyorsítva indult al­bérlete felé, egy félóra múlva kezdenie kell. Amikor dr. Ács Bálint megnyitotta a tárgyalást, azzal egyidőben nyúlt Róth Mihály szekrénye felső polcára. Levette pisztolyát, kihúzta és el­lenőrizte a már tegnap este betöltött tárat. Aztán a fegyvert a belső zsebébe tette. Kalapja után nyúlt, mivel kint erősen sütött a nap, és kilépett a házá­ból. Kerekes Lajos erre a napra szabadságot vett ki, délután be akart utaz­ni a megyeszékhelyre. Délelőtt a kertjében akart dolgozni. Egy kosár volt a karján, és abba szedte a megérett, szép sárga, vas­tag húsú zöldpaprikákat, amikor Róth Mihály meg­állt a kerítés mellett. Ösz- szeszűkülő szemmel néz­te a hajladozó embert, aztán benyúlt a zsebébe és előhúzta pisztolyát. Kerekes a zár csattaná- sára lett figyelmes, fele­gyenesedett és körülné­zett. Ekkor vette észre Róth Mihályt, tőle nem messze, amint kinyújtott karral egyenesen rá sze­gezi a pisztolyát. Bénító félelem szállta meg, elejtette a kosarat, amelyből szétgurultak a paprikák. — Megbolondult! — kiáltott fel, és a szeme elé kapta a kezét. Ezzel egyidőben dör- rent a fegyver. Hangja be- léveszett az utcán arra haladó traktor robajába. Kerekes megingott, arc­ra bukott és nem moz­dult. Róth Mihály a fekvő alakra szegezte a fegy­vert. Várt pár másodper­cig, miután látta, hogy mozdulatlan, a pisztolyt a zsebébe süllyesztette. — Úgy! — mondta. — Ezt elintéztük, mint an­nak idején. Lássuk to­vább! — ezzel megfordult, és elindult a bíróság felé. Dr. Ács Bálint éppen szü­netet tartott, és hátával a hideg kályhának dőlve beszélgetett ülnökeivel, amikor nyílt a tárgyaló ajtaja és belépett rajta Róth Mihály. Ács ránézett, látta kipi­rult arcát, zavaros sze­meit. Odalépett a pulpi­tus mögé és megszólalt. — Mi tetszik? — kérdez­te Róth Mihályt. Az nem válaszolt, csak állt és nézett. — A fellebbezését jött beadni? — kérdezte újra. — Nem — szólalt meg Róth mihály. — Igazságot jöttem szolgáltatni, amit magától nem kaptam meg! — Ugyan, kérem... — Nem viccelek — mondta Róth Mihály és zsebébe nyúlva elővonta pisztolyát és a bíróra sze­gezte. Az egyik ülnöknő felsi- koltott és az ablak felé hátrált. Dr. Ács Bálint össze­vont szemekkel hajolt előre, és keze a beszólító berendezés gombját ke­reste. Amikor lenyomta, akkor dörrent a lövés, amelyet a mikrofon végig­harsogott a bíróság folyo­sóján. Dr. Ács Bálint kitárt ka­rokkal bukott előre a bí­rói pulpitusra, nyöszörgő hang hagyta el a száját, amelyen vércsík csor­dult. Új lövés dörrent, amire összerándult és uj­jaival belevájt a sárga ak­tacsomóba. Az ülnökök sikoltozása közepette még három lövés dörrent egymás után, amire moz­dulatlanná dermedt. Róth Mihály eltette a fegyverét, megfordult és sántítva kiment a tárgya­lóból. Az emberek a folyo­són iszonyattal tágultak előle. Dr. Ács Bálint ott fe­küdt megtört szemekkel a népköztársaság címere alatt. Vére piros tócsába gyűlt a bírói pulpitus te­tején, majd vékony pa­takban csurrant a sárga parkettára. Utószó helyett. A büntetőbíróság megállapította, hogy Róth Mihály a magyar igazságszolgáltatás történetében példátlan cselekményének elkövetésekor súlyos elmebe­tegségben szenvedett, képtelen volt elvárható magatar­tás tanúsítására. Ezért büntethetőséget kizáró ok folytán fel kellett menteni. Zárt intézeti kényszergyógykezelését rendelték el. Akkor halt meg elmegyógyintézetben, ami­kor néhai dr. Ács Bálint sírján másodszor hajtott ki a kis aranyesőbokor. Lajos Géza: Hadnagy elvtárs, több ezer ötven és hatvanöt év közötti egy­kori egyetemista nevében jelen­tem: Böhönyét sohasem felejt­jük el. A nyári egyetemi katonai tábort, melyet 1950 és 1956 kö­zött nem jó szándékunkból ke­restük föl. A néphadsereg nagy nevelőis­kola — mondta volt a boldogta­lan emlékezetű akkori honvédel­mi miniszter, Farkas Mihály. Most bizony foroghat a sírjában, hiszen annyit emlegetjük az ő tiszteletére kialakított, s murvá­val leszórt miniszteri út miatt, amelyet reggeltől estig sepreget- tettek velünk, lévén erdőben a tábor, s azok a fránya falevelek állandóan levitorláztak az ágak­ról, megszentségtelenítve azt a helyet, amelyen csak neki lett volna szabad elvonulnia! Az egyik egyetemi társunk úgy állt bosszút, hogy Moldova György néven híres Író lett, s megírta a miniszteri út tréfás történetét, sőt nem átallotta még a rádióban is beolvasni. S hogy megemlítsek égy-két hős „katonát", aki boldogította a dávodpusztai katonai tábort, amelyet magunk között csak bö- hönyeinek neveztünk, kénytelen vagyok hadnagy elvtársat emlé­keztetni, hogy ott volt velünk Konrád György író. Fehér Ferenc filozófus, Böcz Sándor, a Népsza­badság pekingi tudósítója, az íizóta elhunyt kitűnő színész, Őze Lajos. Ha azt mondom, hogy egykori egyetemi társainkból ma is hi- degleléses érzéseket vált ki Bö- hönye nevének puszta említése, hadd idézzem fel az egykori bö- hönyei községi pártbizottsági tit­kár történetét, akinek sokan föl­emlegették az egykori katonai tábort, országjáró útjai során. Egerben üdült egyszer, megbe­tegedett a gyereke, s elvitték or­voshoz. Az ápolónő írogatta föl az adatokat, az orvos csak akkor kapta fel a fejét és figyelt oda, amikor meghallotta Böhönye nevét. „Mi, maguk odavalósiak!” — csattant fel az orvos. „Igen, drága doktor úr, de remélem, hogy azért meggyógyítja a gyere­künket” — könyörgött a párttit­kár. Ott meglágyult a szív, két nappal később az éppen bezáró benzinkútnál a kutasé már nem. Amikor megtudta, hogy Böhö- nyére valók, kategorikusan kije­lentette — „Bezártam, maguk­nak már nem adok benzint... Vegyék tudomásul, hogy ott vol­tam a nyári katonai táborban!” Hadnagy elvtárs jelentem, azt hiszem, mindenkinek igaza van. Senki sem tudja elfelejteni, hogy embertelen körülmények között tartottak értelmes fiatalokat, ál­landóan arra biztattak bennün­ket a gyakorlótéren, hogy a föld­be szúrt, zöldre festett, furnér emberalakba döfködjük a dióve- rönek csúfolt puskánk szuro­nyát. „Lükje meg az imperli- stát!” — üvöltötte a tizedes elv­társ a fülünkbe. S közben di­csérte a második világháború győztes szovjet fegyverét, amely már akkor is tudvalévőén kor­szerűtlen volt! Arról már nem is beszélve, hogy a minden tábor idejére betervezett riadó azzal a szöveggel kezdődött: „Tito, az imperializmus láncos kutyája megtámadta hazánkat. A légi- desszant átrepült a Dráván, s Marcali, Keszthely irányába tart." Mi pedig teljes menetföl­szereléssel megindultunk Mesz- tegnyö irányába. Egyetlen hasz­nunk az volt, hogy néhány szem gyümölcsöt letéptünk a fáról, s pótoltuk a vitaminhiányunkat. A koszt ugyanis csapnivaló volt. Farkas Mihály katonája jelenti Böhönyéröl jöttem én... Víz nem lévén, homokkal meg újságpapírral dörzsöltük tisztá­ra a csajkánkat. Éppen ezért dizentériajárvány is volt az erdei táborunkban. Hadnagy elvtárs jelentem, mi megtanultuk, hogy rend a lelke mindennek. A latrina előtt ott állt egy hatalmas hordó meg egy fegyveres őr, aki mindenkire rászólt: „Invitálja (azaz imitálja) a kézmosást!” Víz ugyanis nem volt a hordóban. Amikor meg­kérdeztük, hogy akkor miért kell eljátszani a tisztálkodást, na­gyon egyszerű, egyetemi hallga­tók színvonalához mért volt a válasz: „Azért, hogy ha lesz ben­ne víz, addigra megtanulják, hogy kezet kell mosni latrinázás után!” Ezen azonban nem cso­dálkoztunk, hiszen a táborba érve egy mellalak fogadott ben­nünket lovon (így csúfoltuk a méreten aluli tiszteket), s azt üvöltötte oda nekünk: „No, meg­jöttek, maguk híres egyemetis- ták?! Hány érettségijük van ma­guknak!" De hát még ez sem volt semmi. A hangszóróból ilyesfaj­ta kultúrára buzdító szavak hangzottak el esténként: „Eptá- sak, eptásak, ma este magyarra vulkanizált szovjet filmet muta­tunk be. Mindenkit várunk a moziba!” Persze mi se mentünk viccért a szomszédba. A sokdioptriás szemüvegű, lúdtalpas, nyápic filoszok nem bírták azt, hogy egész nap lövészteknőt ássanak a tűző napon az oldalukon hor­dott gyalogsági ásóval, így aztán sorban elmentek beteget szimu­lálva a felcserhez. Amikor meg­kérdezte tőlük, hogy mi a bajuk, csak annyit mondtak: Nagyon súlyos, pragmatica sanctio. Nem is volt baj, amíg csak néhányan húzták ki magukat Farkas Mi­hály nagy nevelőiskolájának hatása alól, amikor azonban már több mint húszán feküdtek bent, a felcser is kénytelen volt továbbadni a helyzetjelentést: a dizentérián kívül most már jár­ványos méreteket öltött a prag­matica sanctio. így aztán egy este, parancskihirdetéskor ékte­lenül letoltak bennünket. Ve­gyük tudomásul, hogy többet nem ejthetjük át a parancsnoko­kat, ezután senkit se vesznek föl a gyengélkedőre, ne higgyük, hogy ók nem tudják, mit jelent a pragmatica sanctio. (Persze azt a parancskihirdető egy szóval sem mondta, hogy ez a Habsburg- ház trónörökösödési jogát le­ányágra is érvényesítő törvény megnevezése 1723-ból.) Az egyéb nyavalyáink — hasmenés, az egyoldalú koszt miatt furun- kulosok, az éktelen sebek a lá­bunkon, a két számmal nagyobb csizma és a városiaknak szokat­lan, épp ezért mindig rosszul föl- tekert kapca miatt mindenna­piak voltak, ezzel nem is illett zavarni a felcsereket. Az orosz mintájú gimnasztyorka lötyö­gött rajtunk, a szükségesnél nagyobb csizmák pedig a 16 üte­mű szovjet reggeli torna láblen- getéses része közben úgy elre­pültek, hogy a vezénylő tizedes alig tudta elkapni a fejét. S közben mindig éhesek vol­tunk. Minden szabad percünk­ben arról beszéltünk, hogy mit fogunk otthon enni. Hadnagy elvtárs, még haza is megírtam, hogy szilvásgombócot kívánok és tojásrántottát sok zöldpapri­kával és kolbásszal. Az akkori­ban népszerű induló, a „Kovács vagyok, ifjú a lelkem" dallamára ezt harsogtuk a gyulyáságyúk- hoz menetelve: „Éhes vagyok / Korog a gyomrom, / Forog előt­tem a világ, a nagyvilág / A csaj­kadeklit / Én megemeltem, / s a kanalam most már / A csajka alján jár!" Persze mást is énekel­tek azok a rebellis egyetemisták, így például azt: „Böhönyéről jöt­tem én / Nincs szebb hely a föld­tekén, / Dzsungel mélyén oázis / Ha meglátod, lefittyed a pofád is / Kígyótól aknáig minden van / Mi lesz veled, Gummermann!” Ez utóbbi felszólítás egy cingár, gyenge filosznak szólt. Hadnagy elvtárs, jelentem, mindnyájan csodálkozunk, hogy Böhönye még mindig a helyén van. Őze Lajos ugyanis 1953. augusztus 20-án föllépett egy csodálatos magánszámmal a nyári táborban. Elöl ültek a pa­dokon a tisztek, hátrább álltunk mi. A jelenet címe az volt: Leve­lek a mamától. „Kedves kisfiam, hogy érzed magad ott a messzi Böhönyén? Van-e mit enned-in- nod, ne küldjék egy kis tejecs- két" — szólt az első levél. A vála­szon mi úgy nevettünk, hogy a hasunkat fogtuk. „Kedves édes­anyám! Olyan nagyszerű az ellá­tás itt Böhönyén, hogy ne küldj nekem semmit.” Az édesanya szeretete azonban végtelen, a második levélben a párnácskát akarta elküldeni. A válasz me­gint rövid volt, olyan kényelme­sek a sátraink, hogy erre sincs szükség. A humoros hatás akkor sem maradt el, hiszen a sátrak­ba befolyt a víz, a rudak törték a hátunkat, s egymás hegyén-há- tán voltunk. Őze Lajos pátosszal előadta a mama utolsó levelét, amelyben felajánlotta: kérjen akkor ö bármit. A válasz csak bennünket ingerelt kacagásra, mert a tisztek sápadt-ijedten, nevetés nélkül hallgatták a ma­gánszám lázi tó poénját: „Kedves édesanyám, nem kérek én mást, csak egy radírt... / Itt egy ha­tásszünet következett /, mert én még a térképről is leradírozom Böhönyét." Azt hiszem, mondanom sem kell: csak a leszerelés mentette meg Őze Lajost a fogdától, any- nyira megharagudtak rá a tisz­tek. Mi azonban örökre a szí­vünkbe zártuk. Fotó: A szerző egykor és ma

Next

/
Thumbnails
Contents