Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

8 Somogyi Néplap 1989. november 11., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS * ✓ / Matyikóné Nagy Éva—Matyiké Sebestyén József: „TI EGY ÚJ JÖVŐ APOSTOLAI VAGYTOK!” Beszélgetés Rácz Istvánnal Rácz István 1908. július 11-én születettTőkeretebesen. Érettségi után az Eötvös Kollégium tagja lett és latin—görög—olasz szakos tanári diplomát szerzett. Az egyetemi évek alatt a legmodernebb irányzatok sodrásába került: kapcsolatba lépett Kassákkal, részt vett a Munka-kör szavalókórusában és ifjúmunkás-gyűléseken sze­repelt. Baráti köréhez olyan fiatal költők tartoztak, mint Zelk gol­tón, Vas lst\'án, József Attila, s a kortárs festőgenerációból Kepes György, Korniss Dezső, Vajda Lajos. Részt vett az illegális mun­kásmozgalomban, 1932-ben csaknem egy esztendőt töltött börtön­ben. Büntetését a Kúria két évifegyházra súlyosbította, a büntetés letöltése elől külföldre szökött, előbb Csehszlovákiába, majd 1938 őszétől Finnországban élt. Az újságírás és a fényképezés biztosítot­ta számára a megélhetést. 1943-ban hazatért, és szoros kapcsolatba került a népi írók moz­galmával. 1945 őszén Sárospatakra költözött, ahol a népfőiskola és a művészeti élet fő szervezője volt. Ezután Tarcalon és Vissen álta­lános iskolában, Békéstarhoson zeneiskolában tanított. 1956-ban érvényes útlevéllel, finn feleségével Finnországba költözött. 1962- től öt és fél évig Svájcban tartózkodott. 1968-tól ismét Finnország­ban él. Finnországban, Norvégiában, Svájcban és Magyarorszá­gon különféle kiadóknál számos könyve—mintegy hetven munkája — jelent meg, s e müvek jól illusztrálják gazdag fotóművészeti, fordítói és írói oeuvre-jét. Tevékenysége sokoldalúságának érzé­keltetésére a közelmúltban és Magyarországon napvilágot látott müveit soroljuk fel: Kalevala (fordította, kísérő tanulmánnyal ellátta és a felvétele­ket készítette J / K antel etár (válogatta és fordította, az utószót írta); Aleksis Kivi: A hét testvér (fordította és az utószót írta); A vikingek öröksége (a könyvet írta és a fényképeket készítette); László Gyu­la—Rácz István: A nagyszentmiklósi kincs (fényképek); Szabóky Zsolt: Finnország (a fotóalbumhoz bevezetőt írt); Rácz István— Valonen Niilo: A finnugor népek művészete (összeállította, s a fényképeket készítette). Rácz István sokoldalú személyisége méltán keltette fel figyel­münket. Dr. Újszászy Kálmán professzornak tartozunk köszönettel, aki lehetővé tette, hogy Rácz Istvánnal közös útjaink találkozzanak. A népfőiskola gondolatköréből — Kérjük, elemezze az 1945—49- ig tartó időszak gazdasági, politikai, művelődési viszonyait. Milyen ér­dekviszonyok ütköztek, s mi jelle­mezte a Nemzeti Parasztpárt tevé­kenységét? A koalíció viszonyai — 1945-ben a Horthy-Magyar- ország összeomlott, időszerűvé vált a nagybirtok és a nagytőke teljes felszámolása. A földosztásban az egész nép nagy lelkesedéssel vett részt, jelentős szerepe volt a föl­dosztóbizottságok szervezésében a hajdani Győrffy-kollégistáknak is. Természetesen voltak kisebb-na- gyobb ellentétek a Kisgazdapárt és a Parasztpárt között. A Kisgazdapárt igyekezett a 200. sőt 300 holdig ter­jedő birtokokat menteni olyan ese­tekben, amikor a birtok tulajdonosa mint ellenálló szerzett érdemeket, de azt lehet mondani: volt konszenzus abban, hogy a földet fel kell osztani. Nézzük azonban az erőviszonyo­kat. A kisebb, jelentéktelen csopor­tosulásokon kívül a parasztságnak két pártja volt, a Nemzeti Paraszt­párt és a Kisgazdapárt. A munkás­ságnak is megvolt a maga két pártja, a Kommunista Párt és a Szociálde­mokrata Párt. Érdekes, hogy a kö­zéprétegek, értelmiségiek, kisiparo­sok saját párttal nem rendelkeztek. Különösen az értelmiség hajlama és érdeke szerint csatlakozott az emlí­tett pártokhoz. A különbség oka a Parasztpárt és a Kisgazdapárt között elsősorban az, hogy a Parasztpárt egy radikálisabban, maradéktala- nabbul végrehajtott földosztás mel­lett volt, a Kisgazdapárt, amelyben a hajdani kisbirtokosok nagy szám­ban vettek részt, igyekezett a föld­osztást kevésbé radikálisan végre­hajtani. A másik oldalon, a kommunisták az orosz minjájú szocializmus meg­valósítására törekedtek, arra, hogy a hatalmat végül a saját kezükbe ve­gyék, és egypártrendszerű, diktató­rikus hatalmat építsenek föl, épp úgy, mint ahogy ez a Szovjetunió­ban létrejött. A szociáldemokraták viszont szintén egy demokratikus Magyarországot akartak, tehát fél­tek a kommunisták egyeduralmától. Azzal azonban ők is teljesen egyet­értettek, hogy a nagytőkét fel kell számolni. 1948 elejére a földet fe­losztották, a nagybirtok uralma megszűnt, az ipari üzemeket, nagyü­zemeket, bányákat, bankokat álla­mosították. Akkor mi úgy éreztük, hogy Magyarországon lepne lehető­ség arra, hogy demokratikus szocia­lizmust építsünk föl. A parasztság számára nyilván erősen és alaposan kiépített szövetkezeti hálózatot kel­lene teremteni. A szövetkezeti háló­zat különféle formái lehetnének a dán mintájú termelőszövetkezetek, ahol több. egy területen levő kispa- raszt-gazdaság bizonyos munkákat, például szántás, vetés, betakarítás, közös erővel, közös géppark segít­ségével végez. így a termelőszövetkezeteknek is lett volna egy demokratikus formá­ja, ahol a parasztgazdák önállósága, szabadsága biztosított. Ezen felül — éppúgy, ahogy ma Finnországban megvalósult —, a begyűjtést, az ér­tékesítést szövetkezeti alapon kép­zeltük el, minden területen jól mű­ködő kutatóintézetek, tanácsadóin­tézetek hálózatával, amelyek a me­zőgazdasági termelés minden ágá­ban a legmodernebb, legkitűnőbb módszereket igyekeznek kidolgoz­ni. Tehát nem szervezetlenül önma­gára hagyni a kisparasztokat, hogy „csináljatok, amit tudtok és aztán adjátok el, ahogy régen” — szóval, mindent tudományosan, szervezet­ten, modemül! Azok a módszerek is elhamarko­dottak voltak, amelyek a kisiparoso­kat, kiskereskedőket különféle szö­vetkezetekbe kényszerítették és így az önálló, de semmiféleképpen sem tőkés kizsákmányoló osztálynak nevezhető embereket megfosztották önálló egzisztenciájuktól. Ez volt a lényegi ellentét a szociáldemokfa- ták és a kommunisták között. S arról, hogy ezután hogyan kerültek végül mondjuk olyan kétségtelenül de­mokratikus érzelmű emberek, mint Tildy Zoltán, Szakosíts Árpád, Rajk László vagy bárki más a vádlottak padjára és börtönbe, erről felesleges beszélnem... A demokratikus vonal mellett Nos, hát azt mondhatom, hogy a Parasztpárt vagy mondjuk úgy, hogy a népi írók, szinte kivétel nélkül na­gyon határozottan a demokratikus vonal mellett álltak, nemcsak ver­seikben és írásaikban, de például olyan. elgondolásokban is, mint a Németh László és az Illyés Gyula által propagált falusi gimnáziumok szervezetének a megteremtése. Ez a folyamat éppen csak elkezdődött, s a fordulat éve után minden ilyen kí­sérletnek véget vetettek. Mi is volt ez az elképzelés? Ez abban állt, hogy a parasztfiatalokat nem járási vagy megyei központokba, városokba kell behajtani, hogy magasabb mű­velődésre tegyenek szert, hanem ott­hon élve, saját környezetükben kell megteremteni nekik a lehetőséget arra, hogy legalább az érettséginek megfelelő kulturális színvonalra emelkedjenek. — 1945 őszén Sárospatakra köl­tözött és megszervezte a népfőisko­lát, majd a várban a művészotthont és a múzeumot. Munkásságát a népi kultúra meggyökereztetésének a cél­ja vezérelte, az „alulról" jövő pa­raszti tehetségek támogatása. — Nos, az én „kultúrpolitikám­nak” a modellje Kodály volt! Milyen indítékok alapján? Felidézném egyik diákköri emlékemet. Mint egykori pataki gimnazista diák, volt egy cserkészcsapatunk. Egyik alkalommal Karácsony Sándor meglátogatott bennünket, és a be­szélgetés után azt mondta: énekelje­tek valamit. Mit énekeltünk mi? Kü­lönféle hamis kurucdalokat vagy pedig angol mintájú cserkészdalo­kat, de magyar népdalt mi egyetlen egyet sem tudtunk. Ekkor Sándor bácsi megtanította nekünk az első két-három igazi népdalt, illetve régi kurucnótát. Ez volt talán az az indí­tás, hogy amikor fölkerültem Buda­pestre az Eötvös-kollégiumba, rög­tön nagy intenzitással érdeklődni kezdtem a Kodály és Bartók által gyűjtött népdalok iránt, s megtalál­tam az utat Kodály Zoltán munkás­sága felé. Ami azóta sem hagyott el! Annak idején mi egy történelmi helyzetben indítottuk el ezt a moz­galmat, abban a pillanatban, amikor népünk, parasztságunk végre meg­kapta a földet, és annak birtokosává vált. Mi, a népfőiskola tervezői, ve­zetői azt szerettük volna, hogy a mi parasztságunk megtarthassa saját kezében a földet, de tanuljon meg okosan, korszerűen, szervezetten termelő és értékesítő szövetkezetek­ben önállóságát megőrizve dol­gozni. Ne csak gazdasági téren érjen el olyan eredményeket, mint a fin­nek, a dánok, a hollandok, hanem a nemzet politikai és kulturális életé­ben is olyan szerepet vigyen, amely őt, mint népünk legfontosabb részét megilleti. Közösségi hagyományok Úgy gondoltuk akkor — és én ma is úgy érzem —, hogy a parasztság­nak joga van arra, hogy saját józan belátása szerint a roppant értékes közösségi hagyományoknak megfe­lelően építse ki jövőjét. Akkor mind­nyájunkat egy bizonyos — szinte azt mondhatnám — messianisztikus vágy, tudat töltött el, világosan lát­tuk azt, hogy itt az ideje, hogy végre népünk, a parasztságunk beemelőd- jék a nemzet egészébe. A kultuszminisztérium a pataki Rakóczi-várat rám bízta azzal, hogy legyen az általam szervezeti nép­főiskola működési területe. Nos, a mi népfőiskolánkba egy-egy három- és öthónapos bentlakásos tanfo­lyamra 20—25, maximum 30 fiatal jelentkezett. Növendékeink a kör­nyező táj, a Hegyalja, a Hegyköz, a Hemád-völgye falvaiból toborzott, tizennyolc—húsz éves parasztlegé­nyek, illetve parasztleányok voltak. Nyilvánvaló, hogy a vár túlságosan nagy lett volna számukra, ezért a középkorban épült Vöröstorony mintegy kínálta lehetőségét egy mú­zeum kialakítására. Az akkori szű­kös viszonyok között nagyon kevés eszközzel megpróbáltuk az állag- megóvás, födémcsere, a nagy lovag­terem beablakozása, padlózása és kivakolása után korabeli rekvizítu- mokkal berendezni a múzeumot. A várban volt néhány olyan szo­ba, amelynek a régi reneszánsz-ko­rabeli festése megmaradt, és sikerült régi, szép bútorokkal berendezni. Itt alakítottam ki a 3-4 személy számá­ra alkalmas művészotthont. Elsősor­ban olyan írókat hívtunk meg, akik­nek a népfőiskolái gondolattal, a népi kultúrával való kapcsolatait jól ismertük: Illyés Gyulát, Szabó Pált, Veres Pétert és másokat. Tovább bővítettük a kört festőkkel, szobrá­szokkal, jelesül megemlíthetném Medgyessy Ferencet — Móricz Zsigmond jó barátját —, kinek szob­raiban a magyar nép jellegzetes alakjai teremtődtek meg. Járt nálunk Borsos Miklós, aki egy bronz reliefet adományozott. Ott láttuk vendégül Pátzay Pált és folytathatnám a sort. Megfordultak nálunk muzsiku­sok, előadózenészek és zeneszer­zők. A művészotthon léte számomra jó alkalom volt arra, hogy irodal­munk és művészeti életünk kiemel­kedő személyiségeit, Illyés Gyulát, Szabó Pált, Tersánszky Józsi Jenőt meghívjuk népfőiskolásaink közé, hogy elbeszélgessenek velük. Azon elképzelésem, hogy Sáros­patakból sokoldalú kultúrcentrumot fejlesszünk ki, csírájában maradt. Amikor bekövetkezett a fordulat éve, megszüntették a népfőiskolát, a vár szobáinak nagy részét akkor vagy 5-6 éven keresztül a művész­otthon yette igénybe, s a kibővített művészotthonnak én egy fél évig voltam a vezetője, aztán egyik nap­ról a másikra megkaptam a felmon­dást. Nézzétek, ha arra gondolok, hogy akkor mit lehetett volna csinálni, tudjátok... Napjainkban látom, hogy Sárospatakot intenzíven fejlesztik: várossá nyilvánították, fantasztiku­san szép művelődési otthont kapott, amelyet Makovecz Imre tervezett. Tehát Patak fejlődik, fejlődik és fej­lődik... Ezt tovább gyarapítják a számtalan hazai és külföldön élő magyar művészek testamentumai. Megemlítem a közelmúltban el­hunyt kitűnő írót, Cs. Szabó Lászlót, aki több mint 40 ezer kötetes könyv­tárát végrendeletében a Nagykönyv- támak adományozta. Együtt reggeltől estig Hogyan állította össze a tananya­got? Milyen tantárgyi metódus alap­ján építette föl előadásait? — Népfőiskolánk a sárospataki kollégium egyik tagozata volt; e helyt működött teológia, gimná­zium, tanítóképző, valamint kerté­szeti szakközépiskola. Tehát Patak „par excellence” iskolaváros. Ná­lunk a népfőiskolán, ezen intézmé­nyek tanárai, felkérésünkre nagyon szívesen közreműködtek, olyanok, akiket lelkesített a gondolat, és ezt a munkát önzetlenül, ellenszolgálta­tás nélkül, a mi szellemünkben' vé­gezték. Az egyik legfontosabb emberünk Szabó Ernő, a kitűnő zenepedagó­gus, hogy ő mit adott nekünk és nö­vendékeinknek azzal, hogy Bartók és -Kodály műveivel megismertette őket, hogy a fiúkat, lányokat énekel­tette... erről kár lenne hosszasan be­szélni, el tudjátok képzelni, hogy mindez mit jelentett. De mondom, az ilyen hivatásosokon kívül még volt nagyon sok olyan lelkes ember, or­vos, falusi tanító vagy esetleg egy­szerűen jól működő nagy gyümölcs­kertészet tulajdonosa, aki eljött hoz­zánk egy vagy két alkalommal, hogy a munkájáról beszéljen és saját tudá­sából adjon át a növendékeknek. Igyekeztek könnyen érthető, nép­szerű hangon elmondani azt. amiről én megkértem, hogy beszéljenek. Lényegében azt mondhatnám, hogy nekünk nem volt egy előre pontosan kidolgozott tanmenetünk, többé- kevésbé mindig improvizáltunk, amely a szabad gondolkozás terét adta, és nagyon hasznos volt. Rendkívül fontosnak tartottam — és 'ezzel nem a saját személyisége­met, vagy nevelői képességeimet akarom kiemelni —, hogy én kora reggeltől késő estig együtt voltam a növendékeimmel, akkor is, amikor valaki más adott elő, én is odaültem közibük, hogy halljam: mit mond a földrajztanár, a természettudós, az orvos, hogy azután a későbbi, esti kötetlen megbeszéléseken tudjam, hogy amit hallottak a fiatalok, mi­ként reagálnak rá, esetleg bizonyos dolgokat kikészítsek, megvilágít­sak, és az egészet egy elképzelésnek a rendszerébe illesszem be. Sokat beszélgettünk szabadon, kötetlenül a felmerülő témákról, azoktól elcsapongva, tehát minél többet akartunk közvetlen emberi módon hatni rájuk, megnyitni a szá­jukat, hogy gondolataikat valami­lyen módon el tudják mondani. Igen lényegesnek tartottam azt, hogy bentlakásos intézmény volt, amely a közösségi életre nevelt. Népfőiskolánk a református kollé­gium fiókintézeteként működött, tehát a munkánknak volt egy bizo­nyos vallásos színezete is, a reggeli zsoltárénekléssel, imádkozással kezdtük és úgy fejeztük be a napot. Az én fiaim — a népfőiskolások — étkezni fölmentek a kollégium nagy konviktusába, és ott a gimnazisták­kal, a diákokkal együtt, egy terem­ben étkeztek, ennek is megvolt a maga jelentősége, hogy mi ott egy közösséget, mondhatni egy családot akartunk teremteni, és teremtettünk is. Azokat a fiúkat vagy lányokat, akik ide jártak —- elmondhatom —, hogy egy életre szóló meleg barát­ság fűzte össze. Nyilvánvaló, hogy a három hónap alatt mindebből egy keveset tudtunk átadni, de a lényeg nem is az volt, hogy egyik vagy másik témát kime­rítően megismertessük, hanem, hogy kinyissuk a szemüket arra, hogy ez is van, az is van, amaz is van a világon. S erről is kell tudnotok, mert hiszen ti vagytok a jövendő Magyarország örökösei,ti fogjátok a magyar parasztságot, a magyar né­pet új utakra, új, korszerű utakra ve­zetni. Szó esett korszerű gazdálko­dásról, szövetkezeti mozgalomról, bizonyos mértékig a munkásmozga­lomról, társadalmi kérdésekről, de még több szó esett például a történe­lemről. amiről — ti is tudjátok —, annak idején egy magyar parasztem­ber legfeljebb azt tudta, hogy volt egy igazságos Mátyás, hogy volt egy Kossuth-apánk, talán Rákóczi­ról is hallottak valamit, és körülbelül ezzel be volt fejezve a történelem perspektívája, a történelem tudata. A magyar történelem legfonto­sabb eseményeit és szereplőit, a pél­daadókat, a Hunyadi Jánosokat, a Zrínyieket, a Rákócziakat, a Kossu- thokat, Bemeket, Petőfiket kellett megismertetni, tetteikről beszélni, egy-egy verssel illusztrálva. Pél­dául, ha szó esett az egri vár védel­méről, Dobó Istvánról, vagy a nán­dorfehérvári győzelemről, akkor én bemutattam azokat a festményeket, amelyek ezt ábrázolták. Egy alkalommal elővettem Madách Az ember tragédiáját és e mű különféle jelenetein keresztül beszéltem nekik a világtörténelem­ről, »hogy létezett Egyiptom, gö­rög—latin kultúra, középkor... Természetesen ez nem volt kön­nyű, mert hiszen a Tragédia mégsem elsősorban történelmi képeskönyv, de nem volt eredménytelen, hanem érdekes kísérlet. — Miben érzi, hogy egykori el­képzelései megvalósultak? Milyen hasznosítható tapasztalatokkal szol­gálna a jelenleg újjászülető népfőis­kolái mozgalom számára? A kötelesség tudata — Azt látom, hogy sokakat fog­lalkozta! a hajdan oly szép remé­nyekkel indult népfőiskolái mozga­lom története, és azt is tudom, hogy ma igyekeznek ezt az iskolatípust újból felébreszteni, életre kelteni. Ti már egy egészen más helyzetből in­dultok el, amikor a mai népfőiskolát, vagy egy új népfőiskolái mozgalmat próbáltok elindítani. Azonban ami mégis a régi népfőiskolával közös, és amiben és az új népfőiskola fela­datát látom, az elsősorban egy kö­zösségi embertípus kialakítása, te­hát ráébreszteni a népfőiskolásokat arra, hogy nekik a népükkel, a hazá­jukkal szemben kötelességük van. Mi úgy küldtük a népfőiskolásainkat haza a falujukba, hogy — majdnem merném ezt a hasonlatot használni —, ahogy Krisztus szétküldte apostolait; ti egy új gondolatnak, egy új hitnek, egy új jövőnek az apostolai vagytok! Véleményem szerint legfonto­sabb, hogy minél több embert sike­rüljön közösségi felelősségtudatra nevelni, hogy érezzék: ők tagjai egy nagymúltú és sokat szenvedett nem­zetnek, rajtuk múlik, hogy milyen lesz a magyar jövő. Napjainkban tudom, hogy különböző mechaniz­musokkal igyekeznek a termelést fokozni, gazdaságosabbá tenni, s ezek a mechanizmusok többnyire azt szolgálják, hogy az emberek sa­ját hasznukat keresve termeljenek többet, jobbat. Aki jól dolgozik, a munkájáért több bért kapjon — s ez így helyes —, de ha az emberek többségéből ez olyan magatartást válthat ki, hogy „mit érdekel engem a közösség, mit érdekelnek engem a többiek, én így vagy úgy megcsiná­lom a magam üzletét, megkeresem a magam pénzét, majd veszek autót, építek kacsalábon forgó villát, uta­zok külföldre, a többivel semmi kö­zöm, semmivel sem tartozók senki­nek, én a magam hasznát keresem" — ezt a magatartást igazán nem ne­vezhetném közösségi magatartás­nak. A népfőiskolán mi éppen ez el­len küzdöttünk, és másfajta embere­ket akartunk nevelni. A nevelés kér­dése ez: hogyan tudjuk a fiatal gye­reket, ifjoncot, fiatalembert, felnőt­tet a közösség öntudatos és felelős­ségteljes tagjává tenni!? Mi a népfőiskolán egy új, demok­ratikus és szocialista Magyarország munkásait neveltük. Ez volt a nép­főiskola alapvető gondolata abban az értelemben, hogy szocialista tár­sadalomnak nevezem azt, ahol a termelés, a gazdasági-politikai élet, a népnevelés az emberek szabad el­határozásán alapul, ahol mindent őszintén, szabadon megvitatnak, ahol mindenkinek joga van bele­szólni a közösség dolgaiba. A nép­főiskolán törekedtünk arra, hogy a parasztságot az önkéntes szövetke­zésre előkészítsük, de egy olyan ön­kéntes szövetkezésre, hogy abban a szövetkezetben valóban a tagok döntsenek mindenről, ők válasszák meg a vezetőséget, ők mondják meg, hogy mit akarnak termelni, és nem pedig felülről kapjanak utasítást, ve­zetőket... Az önálló, felelős munká­ra való nevelésnek, az önálló munka hangsúlyozására egészen más lett volna a lehetősége, ha nem felülről szervezett, a parasztságunkra rá- kényszerített szövetkezeteket hoz­tak volna létre. Mi tehát szocialista, de demokrata módon szocialista Magyarországot akartunk felépíte­ni, ahol a parasztságnak meglettek volna a maga érdekvédelmi szervei. Lényeges, hogy ti. mit fogtok csi­nálni! Fogjátok-e hangoztatni, hogy vegyük végre a demokráciát -— amelyről ma annyi szó esik — komolyan! A demokrácia mindig vitát jelent, okos, felelősségteljes megbeszélést, és felelős emberek­nek nemcsak a maguk érdekét, ha­nem elsősorban a közösség érdekét szemmel tartó cselekvését..

Next

/
Thumbnails
Contents