Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
1989. november 11., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szirmay Endre A tárgyak természete A tárgyaknak nemcsak árnyéka van súlya, emléke—: talán álma is makacsul őrzik az azonosítást hisz a különbözés annyira hamis a valót elállják a szégyenkezéstől megbilincselik a hiedelmeket nem ismerik a szenvedések kínját és nem ringatnak soha éneket szánják az embert—-a legtörékenyebbet akinek az árnyéka is bizonytalan a pillanat szisszenését érzik hisz annak is tárgyi természete van. Szapudi András Csodára eszmélni Kujtoroghy, a vénülő hírlapíró arra ébredt, hogy sötétben van. A kiadós ebéd és a tisztes mennyiségű nagyfröccs elfogyasztása után nem bírt ellenállni a mohazöld dívány csábításának, s most szorongva, tanácstalanul pillogott a sűrű feketeségbe. Keze a villany- kapcsoló felé kezdett tapogatózni, de hirtelen megtorpant. Eszébe jutott, hogy ilyenkor a lámpa a lélek riadalmát vetíti a szobára, a villanyfény, mely esti olvasáskor meghitt, barátságos, most rideg, ellenséges és elidegeníti a tárgyakat. Mint amikor rosszul lesz valaki éjszaka és orvost, mentőt hívnak hozzá (mielőtt lefekszel, tégy rendet a házban, mert nem tudhatod, mit hoz az éjszaka, kit kell beengedni az ajtón, intette mama a lányait, miként őt a nagymama egykor) vagy elvisznek valakit a családból (rendszerint éjszaka jönnek!) és házkutatás közben a szét hányt könyveken, ruhákon li- dércesül a fény, vagy amikor éjfél után megzörgetik az ablakot és egy borostás hang szólal meg odakint: „tessenek jönni, meghalt a..." Utálok sötétben felébredni, húzta össze magán a dzsekit a Pókerben, s a festő bólintott. Mintha a halál előszobájában kuksolna az ember, mondta és finoman megrezzent, mert arra az éj-szakára gondolt, amikor az infarktus kopogtatott a szívén. Azóta nem merek délután lefeküdni, folytatta egy árnyalattal fakóbb hangon, bármennyire vonz apam- lag a műterem sarkában. Mert gyakran vonz, egyre gyakrabban, minta részeg embert a puszta föld, vagy árok, s olyankor úgy tetszik, köny-nyebb volna mindent kialudni magamból, mint megfesteni. De rögtön észbekapok, vigyázz öregfiú, figyelmeztetem magam, lásd, most még világos van, fénnyel tele a műterem, s ha lehunyod a szemed, nyomban sötét lesz. És te sötétben fogsz felébredni. Erre rögtön pánikba esem. hideg futkos a hátamon, a fogaim összeverődnek, mintha lázam volna. Elvonszolom magam az állványig, nagynehezen legyűröm a vaco- gást, a remegést és elkezdek dolgozni. A pult mögött Miriam és Eliza. Miriam szeméből jégszikrák potyogtak a pincehideg vörösborba, Eliza mellén tigris nyújtózott álmosan. Overállos szerelők ültek a gombaszerű bárszékeken. sört ittak és érdeklődő pillantásokat vetettek az aluszékony tigrisre. A festő hosszan nézte a farmerszoknyás Miriamot, majd szokatlan ünnepélyességgel kijelentette, hogy vannak még csodák, s ő szeretne mindennap csodára eszmélni, de legalább egyszer egy héten, tette hozzá rezignálton. Aztán az aranysárga virágként illatozó konyakospohara fölé hajolt, s lassan, kissé öreges mozdulatokkal letérdelt egy oltár elé. Diák volt. Szerzetes tanárának ministrált az apácák kápolnájában, s ahogy lóháttá a füstölőt,^kiesett belőle egy diónyi parázs. O valósággal megbénult a rémülettől, a szép szőnyeg, ami feltehetően vagyont ért. pillanatok alatt kiégett volna, ha nem jön közbe a csoda. De jött, mégpedig nagy szárnysuhogással, hirtelen keletkezett forgószélként, egy fiatal apáca fölkapta a parazsat, s kiszaladt vele a sekrestyébe. Az elszörnyedés moraja futott utána, de az apáca mosolyogva tért vissza, s fölmutatta a tenyerét. Ostyafehér volt, dünnyögte a festő. Ekkor Miriam odaröppent az asztalukhoz és letett eléjük egy konyakot, egy nagyfröccsöt, és egy jókora darab izzó parazsat. Aztán fölmutatta a kezét, a tenyere ostyaszínű volt. Bellér Ágnes tárcája: Rám néz, s fekete szemének mélyén tűz ég. — Hívj Veronikának, az győzelmet jelent, de ne hívj embernek, mert gyenge vagyok!— Sírva fakad, s keresgélem a szavakat a vigasztalásra, de nem találom. — Madár- kóró ez az élet, ne nézz rám! — s a tűz eléget, a rám csapó fekete láng fölvillámlik, vörössé válik, s melegének fata morgánájában látom a Súgás erdőt, SepsziTakáts Gyula: A Csokonai névadó alkalmából Már mint gyermek Csokonai Vitéz Mihály szellemi árnyékában nőttem fel betűvetővé, mert az első elemibe vezető utam oda vitt a „Haza kis polgárainak” nevezett elemi iskolába, amelynek szomszéd épülete a Dorottya-ház, a híres somogyi-kaposi karnevált, azaz a Dorottyát idézte. Mint élő realitás úgy járta át gyermeki, majd pedig fejlődő képzeletemet mindaz, ami e környezethez és Csokonai nevéhez fűződött. Legenda és realitás, történet és vers. így lett aztán lassan lírámban is mindez olyan nevelőerő és ihlető, amelyre mindig, mint ritka és fényes adományra gondolok. Örömteli Kaposváron Csokonait idézni és épp napjainkban. És kötelességünk is, mert ez a név minden bizonnyal Somogybán példamutató ihletője lehet, és hiszem, hogy lesz is a hátralevő huszadik századvég és az eljövendő huszonegyedik század ifjú magyar tanítóinak. Igen, mert ő maga is korából kinőve látta költészetének és terveinek értelmét. És ezt így vetette papírra: ,Jrok a XX. vagy XXI. századnak, írok annak a kornak, amelyben a magyar vagy igazán lesz, vagy igazán semmi sem”. És az idő, épp napjaink sodrása mintha egyre inkább az ő váteszi szavait igazolnák. Ám csak úgy, ha nem csak a név csillog városunk egy iskolájának homlokán, hanem ha a Csokonai — .jövendölés” előrevivő szellemi kincs és erő is lesz! Egyszóval mindaz, amit ő alkotott! Ez az erő pedig egyaránt sugárzik a Csokonai-műből és emberi példából. A csurgói gimnázium után a kaposi főiskolával együtt egymást erősítve látom a „Jövendölés az első oskoláról a Somogybán” c. költeményének izenetét és felszólítását. Mert ez a költemény napjainknak szóló felszólítás, mert Vitéz Mihály e költeményében — nem úgy, ahogy egyoldalúan és ma is divatosan értelmezni szokták —, de egyszerre szólt és szól a nemzet lelkiismeretén túl, ma is érvényes gyakorlati követeléssel és pedagógiai tanáccsal tanítókhoz és tanulókhoz egyaránt. Magának a tudásnak hatalmáról és erejéről beszél az a költő, akinek minden szava mögött egy európai magyar szellemi kincse és szellemi távlata élt, mert tudta, hogy minden időben a tanítás lényege a magasan művelt tanár, mert nélkülük: — Dudva lenne a dudvák Közt az ananász; Kanász marad, akinek A nevelője kanász. — A „Jövendölés”-ben itt már nem a szépszavú poéta doctus, de a magyarságért és a haza sorsáért felelősségét érző, jövőbe látó „ember és polgár" szólt e nyers szavakkal. A tudás hatalmában bízó és a tudományra esküvő praktikus ész. A nevelés lényegét ismerő, annak erejében bízó és az újításra mindig kész ráció, amelyre épp most van és lesz a nemzetnek és iskoláink szellemének is a legnagyobb szüksége. Tehát már akkor a mai, modem ember kiáltott, s hogy ereje legyen szavának, ez a „kellemes poéta” ambrózia és nektár helyett ilyen paprikás igazságot és megfontolandó, keményszavú tanácsot helyezett kora köznevelésének asztalára, és példát is adva várta a választ, mert Vitéz a párbeszéd költője volt. A tanítók és tanítványok és az egymást szerető szívek dialógusának poétája volt Vitéz Mihály. Ilyen lélekkel és hittel állt az országos sötét és a magány rengetegében, de mindig kozmikus reménnyel, hogy .A vidékünk Új Hélikon lesz". — És csak így, vele lehet ma is az! Hallgassuk meg szavát, tanácsát, mely igen egyszerű és hiteles, hiszen személyében példájával testesítette meg a jó tanítónak és tanítványnak a tudásban egymást erősítő kapcsolatát. Mintha a ma és jövendőnk tervezője szólna a tanítás és a tudomány, és velük a szorgalom és a legnehezebb körülmények között is a helytállás példájával, mert hiszen így élt Csurgón. Maga hasogatta tüzelőfáját. Kölcsön kabátban, betegen szobájában is tanította a diákjait. Könyvek nélkül, kézzel írta és szerkesztette az iskolakönyveket, miközben idegen nyelvekből fordított és Somogybán negyvennél több verset írt. Színházat szervezett és a magyar verscsinálásról tűnődött és dolgozataiban értekezett. Gaál László tanítványa — aki vele egy szobában lakott — így írt róla a ma pedagógusának mintaképét állítva elénk: „Örömben tanított ő" és vele örömben „tanultak a tanítványok”. Ezt a Csokonait külön is kötelességünk idézni. A szellemi kincsek fáradhatatlan gyűjtőjét és boldog továbbadóját mindenkor a magyar haza érdekében és a világiélek javára. A művészről, a költőzseniről szóljanak mások. Róla, aki itt Somogybán gyertya nélkül, sötét szobájából is a fényt szórta és szórja nekünk ma is, aki Csurgón a gimnáziumtól fizetését föl sem véve indult Debrecenbe, lelkében azzal az idealizmussal „hogy legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges iskolát, s a velem méltatlanul bánt publikumnak jóval fizettem". Szavait és emberi példáját véssük jól szívünkbe, hogy méltók lehessünk hozzá. — Mert nem elég ma a név és egy új iskola, de azt az ő igényével és tudásával kell szolgálnunk. Mert hiszen tegyünk csak számadást: — Mit is tanítottunk és hogyan? És kik es vajon a nemzet érdekében tették-e? — Ma, a nemzeti öntudat emelése és a jövő érdekében, hogy a magyar, ahogy ő mondta „ne semmi legyen”, e vadonatúj politikai környezetben Csokonai szerinti olyan új szellem és olyan tervek és lélek szükséges, mely hozzá és korunkhoz, a ma Európájához és a magyarsághoz méltó. Azt hiszem, csak így és szavak helyett csak munkával szolgálhatjuk annak a magyar költőzseninek jövőt tisztító emlékét, aki műveivel Vörösmarty, Arany János és Petőfi tanítómestere és Babits előtt és után is a legnagyobb tudós költője és formaművésze volt irodalmunknak. És ha ma itt Somogybán költői művéhez oda idézzük a nagy pedagógust és Csokonai teremtő szellemét, akkor, a .Jövendölés” reményt idéző utolsó soraival zárhatom írásomat, hogy itt még „Új Hélikon lesz". — Ezt épp 190 éve jövendölte! — Horváth Ferenc Balaton A langyos nyáresték már a múlté, távol a csillogó bazár-világ, otthonaiba tért a modem Bábel, csend honol partodon te nyáron más világ. Csendesen fodrozik vized, már nem vagy vad idegent és sznob világot megvető Egy-Nagy-Hullám, csak Balaton vagy, és igaz. Emlékezem. Egy nyár estén álltam partodon, imádtalak, és rettegtem közeled Balaton. Zöld hullámaidon a fehér tarajok csak szelíd kis díszek voltak, Magyarok. Távol a zaj, a hivalkodás. Hold fénye remeg a vízen, a túloldalról átfénylik az országút lámpagyöngysora, Halászcsónak siklik a vízen, s hazatérőben egy vitorla, Csendes a víz, a környék, mint nyáron soha. Vörös Ferenc: Elmélkedő Pokoljárás szentgyörgy fölött, ahol Veronika Gergő kezét fogva a másik, a nagyobbik után kiált: Siess már! — írd, hogy Veronikának hívnak! — sír felém a szeme. — Egy éve várom a páromat, a lelkem felét, a testemből kiszakadt emberkével, de nem jön, nem jön! — Eltakarja a lángot, ami felém sugároz, s szépen fogalmazott mondatokkal, okosan belesüllyeszt engem is ebbe a menekült világba. Pont, vessző, tények, — de ne hidd, Veronika, hogy mögéjük nem nézek! Harminckét éves, haja barna, szemei feketék, fogazata ép, termete alacsony. Különös ismertetőjele: félkör alakú vágás a jobb kéz csuklója fölött, s kör alakú vágás a lélek rácsai között, amelyen át kiszökött. Kaposvárra levelezett egy lánynyal, éppen tizenhat éve ennek, s azóta égette a vágy, hogy jöjjön, ide jöjjön. Mit akartál itt, Veronika? Miért mardosott a fájdalom, miért érezted azt, hogy kettészakadsz? —Nem tudom. Kicsi volt a falu, ahol éltünk, s sokan voltunk, jaj, nagyon sokan testvérek. Nyolcán. Hamar elkerültem otthonról pedig hát kellett volna egy külön simo- gatás, nekem, egy puszika, külön nekem, egy dicsérő szó, mert én voltam ügyes! Lenézem magam, mert ilyen önző vagyok, szegény édesanyámnak volt baja elég a többiekkel, talán-talán az én hiányom nem is fáj már neki annyira. Veronika asztalos. Mikor átlépte a határt, csak a legszükségesebbeket hozta magával, némely ruhát, keretben fényképet, s fogta Gergő kezét. Oklevélre nem volt szükség, mert a Duna-parti kisközségben csak a gép mellé állították, s azt mondták — nem kell bizonyítvány. A községnek van neve, s Veronikának van címe, ott, — ám éppen egy éve várja páiját, nagyobbik fiával. Józsikával, aki nem érkezik. A cím legyen hát a félelem címe, a vágyakozásé, a bócértos kutyáé, ott, a házelőn, s a könnyeké, feltörőn. — Nem sírok én, — kiáltja felém — ne lásd bennem a szivárványt! Amikor a faluban azt mondták nekem a románok, de székely, de konok vagy te lány, hát azt szerettem volna, ha nem lennék székely! Ki akartam tömi, valami nagyot, szépet tenni, hogy tiszteljenek, hogy én legyek, akit emleget a nép. Elkerültem Sep- sziszentgyörgyre, s az évek alatt lett lakásom, lakótelepi, háromszobás, a bútorokat mind magam csináltam, s első munkás voltam a gyárban. A pártba is beléptem, de amikor a lányoknak béremelést kértem, elvették a könyvet, s csökkentették a fizetésem. Beletörődtem. Volt szép otthonom, s kicsi gyerekem, örültem is. Aztán, amikor Józsikát magyarul tanítottam, késő esténként kopogtattak az ajtómon, figyelmeztettek — én meg nem láttam lelkét más szónak, s kezdett fájdalmassá válni az élet. Nem is értettem, miért? Azt tudtam csak, Józsikának érteni kell a nyelvet, amelyen én felkiáltottam, és ha nem engedik, itt, ahol élek, akkor valami baj van. Ültem a televízió előtt s néztem a Nagy urat — hidd el, ember, sajnáltam! Milyen okos, milyen nagy akar lenni, s milyen semmiségekről beszél! Azt éreztem, bár segíteni lehetne neki! A könnyem hullott, s ismeretlen fájdalom kínzott, bár tudtam volna, honnan ér! Olyan volt, mintha meghasadt volna a lelkem, mintha kívülről néztem volna, mit tesz az a Veronika, aki nem én vagyok! Vonat volt az, ami elhozott, vonat, amelyről leszálltál. Fehér házikót álmodtál, hosszan elnyúló tornáccal, s cserépkályhával, amely meleget ad. Férfiölelést álmodtál, s külön szeretetet, neked, gyerekpuha-csókot, elalvás- puszit, s faforgácsok illatos köszöntését. Bocsánatot álmodtál sosem érzett szenvedésért, s köny- nyen ki tudtad mondani: Sfintu Gheorghie. Nem törött bele a nyelved, mint ahogy nem akad össze fogaid között a hang ma sem. Pedig, ahol ma vagy, kicsi magyar falu, ahol az életed fele zeng. Te vagy, Veronika az az ember, aki itt marad, mert már nincs út tovább, s akitől nem kérdezik meg, hol van Józsikád? Hívjalak Veronikának? Győzelem ez? A harc után a béke abban a tükörben lesz, amelyet te faragsz nekem, világosodó tűz szemeiddel, s a lángból nem harci kedv, hanem éltető meleg árad. De mondd: ígérhetem-e én neked, Veronika, hogy végre földet értél?
