Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
1989. november 4., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Cséplő József: Erdei vadásztanyán (Részlet) Csónakba szálltunk, és a part mellett ácsorogtunk tovább. Kisebb patak futott jajongva, locsogva a domb oldalából a folyóba. Emez úgy elnyelte a kis vendéget, hogy tükre is alig mozdult bele. Egy szigethez értünk. Sziklaorra biztosan hasította a folyót. Komor, szürke homlokán éjszakai hópelyhek fehéredtek. A bal oldali ágon haladtunk tovább, mert a másik oldalon harsogott a vízesés. Johny határozottan intett a szikla felé, ahol a farkasokat láttuk. Újra kikötöttünk, és kapaszkodni kezdtünk szikla- padról sziklapadra fölfelé, a farkasok nyomán. Egyszer le kellett térni, mert a farkasnak ugyan nem lehetett valami nyaktörő mutatvány elmenni a szikla szélén, de én nem vállalkoztam rá. A domb orma felé haladva kitárult előttem a kanadai ősrengeteg. A völgyben a két vízfolyás meggörbült szalagja kanyargón, a sziklasziget. Csúcsos fenyők, fehér kérgű nyírfák, havas tisztások, sárga és fekete sziklaszemek álmodó világa ölelt körül bennünket. Nyomunkban a tiszta hó, mint megtépett takaró borult a ritka fenyves sziklapadokkal tarkított oldalára. Lenn a messzi réten szarvascsorda álldogált, várta a napot. Vapitik. Az égen madarak szárnyaltak a nekünk soha meg nem értett, de nekik biztos utakon. A távoli hegyek fekete háta opálos szürkeségbe veszett. Azokon túl égő aranyával kezdett felemelkedni a nap. Álltam és csodáltam az érintetlen, ősi világot. A visszaúton nagy iramot diktált az indián. Mire utolértük, már a hóban térdelt. — Itt több medve is járt! A folyóhoz mentek, hárman vannak. — Gyerünk a csónakhoz! A csónak néha megtekeredett a vízen, mert irgalmatlan köveken hánykolódott a kis folyó. A sodor felé, nyugalmasabb helyre irányítottuk a törékeny ladikot. — Milyen jó, hogy az idő tisztességgel tartja magát! — Ha tovább keményedik... Johny villámló tekintete álljt parancsolt minden szájnak. Valami rendkívüli dolog történhetett. Feszülten figyelt, s leállíttatta a csónakmotort is. A folyó távolabbi szakaszára mutatott: — Ott a szigeten, három medve — lehelte. Lassan, lapátolva haladtunk tovább. Amikor egyenesbe kanyarodtunk, mi is megpillantottuk a három vastagbundást. A csónak orrába menjen, aki lőni akar — mutatta az indián. A többieket is elfektette. Nekem ítélték az elsőséget. Remegve vártam, hogy a csónak lőhatáron belül érjen. Lassan közeledtünk. A medvék még csak a fejüket sem emelték föl. A sziklák között szöszmötöltek. Talán szerencsém lesz... Nem lett. Négyszáz méterre voltunk és én már emeltem a puskát... Akkor az egyik felénk nézett. Fejével köröző mozdulatokat tett, és elindult az erdő felé. A két kisebb is utánaballagott. Úgy feküdtem a csónak orrában, mintha mindhárom medve rajtam ült volna. Még a lélegzés is nehezemre esett. De az indián kicsit sem volt ideges. —Nem kell mérgelődni. Most talpon van valamennyi. Később szerencsénk lesz. — Valamennyi, valamennyi — gondoltam keserűen. — Nekünk csak kettő kellene a valamennyiből. A csónakot a szigethez kormányoztuk, és a véres foltok felé indultunk; ezeknek is halra fájt a foguk. Johny itt velem szedette össze a maradványokat. — Mit akarsz ezzel a hulladékkal? — kérdezte Elemér. — Estére megtudjátok! Lelakatoltuk a csónakot és bevetettük magunkat a sűrűbe. Kiki a maga útján. Én az indiánnal indultam. Johny könnyedén törte a csalitot. Házi készítésű bőrruháját nem kellett félteni, de önmagát sem. Amikor egy-egy medvenyomot talált, nem szólt, csak a földre mutatott. A napos helyeken elfogyott a hó és a sűrűben is megpuhult. A fenyvesek sok havat fölfogtak. Johny egy nagy fa mellett állt meg. Mutatta, üljek a fára, onnan jó kilátás nyílik a folyó mindkét oldalára. A víz fölé hajló törzsön, hátam egy vastag fának vetve, tetszett a hely. A déli szél erősödött, de nem hagyta magát a tél sem. Volt valami szúrós íze a levegőnek, amit a déli szél nem tudott elpusztítani. A víz fenekéről fekete sziklák bámultak rám, én meg rájuk. így nézegettük egymást. — Csak el ne szundítsak, mert akkor meg se állok a Felső-tóig. Vizsgálgattam a nagy fa vízre hajló ágait, amint a folyó fodros felszínét hasogatják. Futott-futott a víz szakadatlan, ha akartam, ha nem, s néha a szemembe csillant egy-egy ezüstös szigony. Egyszer látom, az indián célzásra emeli puskáját. Biztosra vettem, hogy nem fog tévedni. De hiába vártam a durranást. — Miért nem lősz? — Nem szabad, jön a medve — intett csendre. Az idő telt, a hótakaró fogyott. A tisztásokról úgy elvitte a szél, mintha ott se lett volna. A nap jól elhajlott, s Johny intett: menjünk. Rádión szóltam a többieknek; Gyurka a sátornál vár. Ideje ebédelni. Ahogy a tüskés ágak között lépegettünk, a folyó fölött halászsast láttam ringatózni. —Ez még itt van? Már rég délen kellene lennie. A többiek a csónakkal vacakoltak. Kérdezték, mit láttunk ? — Nem sokat. Igyekeztünk erdei tanyánk felé. Amikor a sátor zöldponyvás teteje föltűnt, otthoni érzésem támadt!... A sátor fölött vékony füst kígyózott. Pirítóske- nyér illatát sodorta felénk a szél. Gyuri a hangunkat hallva kilépett a sátor elé: — Kétszer is láttam medvét délelőtt! Nem kellett volna máshová mennetek. — Majd délután Jóska meglövi. Ó marad itt őrnek. Gyuri ötfelé törte az óriás karéj pirítóskenyeret és mindegyikünknek adott. Csak Johny nem kért. A halmaradványokkal foglalkozott. Míg mi a pirítóssal vesződtünk, két füzér halfejjel megjelent a sátorajtóban. — Délután a leshelytől jó szélirányban ki kell a fákra ezeket akasztani. Medve- és halsza- gúak, nem kell jobb csalétek. Ebéd után nyakamban a hal- fejfüzérrel egyedül kaptattam föl a dombélen. A bozótot kefesűrűnek találtam. Birkózva küzdöttem magam előre. A fiatal fenyvessel még csak kibékültem volna, de amikor a tüskék és egyéb folyondárok közé keveredtem, bizony csak bámultam. — Ilyen is van itt? Sok erdőt megjártam, de ilyenre még nem akadtam. Igazi vadon, makacsul őrzi érintetlenségét. Ha nem a sűrű hátán másztam, akkor a bakancsom akart elmerülni, mert az ingoványnak nem éreztem a fenekét. Újra meg újra próbálgattam az előrejutást, de a vadóc nem engedett... Ismeretlen madarak röppentek föl előttem, s egyszer szarvasforma állat ugrott meg az út- talan sűrűben. Csak előre, előre, akármilyen lassan is. Visszamenni nem lehet. Buzgó remények fogtak el, amikor egy négy-öt négyzetméternyi sziklapadhoz értem. Homokos szélében sok medvenyomot láttam, s a friss hulladék is arra utalt, hogy itt vannak valahol. Mint az álom, olyan volt a környék. A keleti oldalon sima rét nyúlt el a nagyerdőig. A réten sokféle vad éjjel-nappali parádéja folyt. Amikor kiléptem a sűrűből, nem messze tőlem karibu- csorda ácsorgott. Úgy látszik, nem tetszett piros kalapom, mert érkezésemre azonnal megugrottak. A ritkuló és törpülő fenyők között a rét felé indultam. Hol is kell megállni itt? Vadászembernek mindig ez a legnagyobb gond. A mások állását mindig biztosabbnak tartja, mint a magáét. Szabadon választhattam az egész réten, mert egyedül voltam. Fölakasztottam a halakat egy lehajló, száraz ágra, talán harminc méterre tőlem. — Innen csak sikerül! Elhelyezkedtem. Előttem a sziklahalom sötétedő háta, azon messze túl, kéklő hegyormok. Gerincükre hamarosan ráereszkedik a gyérülő fényű napkorong. Jól ráláttam az erdők közötti részre és a sziklakúp környékére. Hátam mögött sűrű fenyves húzódott. Csak ültem és várakoztam. A szél iránya megváltozott; északra fordult. Rohamosan hűlt a levegő. A réten álló vén fa néhány ága föladta a birkózást a széllel és recsegve az avarba hullt. Jól a gallérom közé húzódtam és megráztam piros kalapos fejem. — Na, ez elrontott mindent! A szél csak fújt, fújt egyforma erővel. A felhők egyre nehezebbek lettek. Mintha vadlibaszót sodort volna ide a szél. A réten még volt elegendő fény a célzáshoz, de mi mozdul meg ilyen időben? S akkor a korhadt fa közelében ágroppanást hallottam. Odakaptam a távcsövet. A fű sejtelmesen hajladozott, s a bokrokat eszeveszetten cibálta a szél. — Ott! Valami mozog... Vagy mégsem? De, de igen... Itt van. Most már jól láttam. Fekete alak törte komótosan az ágakat. A további vizsgálódást már a céltávcsövön keresztül végeztem. Megemelte busa fejét és körbeforgatta. Most már jól láttam: medve! A sötét test egy pillanatra megállt, s én nem vártam tovább. A csattanás után két lábra ereszkedett, s fölhördülve a feje fölé kapott. A nagy mancsok még egy széles mozdulatot tettek. Mintha magához akarta volna ölelni ezt az ősi világot, ami számára egy volt az élettel. Aztán az ölelő mellső lábak lehullottak, s a medve hangtalanul omlott össze. Számítottam a második lövésre is. Hallottam, néha-néha rúg egyet. A rúgások közötti szünetben erősen reszketett. Néhány percen belül minden elcsendesedett. Csak a szél maradt, meg az én kalimpáló szívem fülemben doboló hangja. Rádión azonnal tudattam a többiekkel, hogy megvan a medvém. Johny meghagyta, amíg ide nem ér, addig ne menjek a medvéhez. De—őszintén—ki tudta volna ezt megállni? A puskám készenlétben tartva léptem közelebb. Csönd volt. Csak a szél tépte a bokrokat. Megálltam mellette. A halál csöndje ült szép, fekete feje fölött. Sötét, habos vér borította szája és orra környékét. Megbátorodtam és leültem mellé a fűbe. Félujjnyi körmeit, nagy mancsát nézegettem. Megsimogattam a finom, fékét bundát... Az idő gyorsan múlt, az este már-már kiterítette fekete köpenyét. Türelmetlenül lestem, jönnek-e végre vadásztársaim? Köröztem a lámpámmal, hogy idecsalogassam valamennyit. Füty- tyentettem is néhányat, s csakugyan... mintha a választ is hallottam volna. Aztán a sűrűsödő homályból lámpafénysugár emelkedett a magasba. Megérkeztek. Johny a lámpáját fölakasztotta egy ágra és se szó, se beszéd megkezdte bőréből kifordítani a medvét. Amikor megszabadította bundájától a hatalmas hústömeget, a bőrt szaporán összehajtotta és folyondárért ment. Ezzel kötözte át, majd kantárt hurkolt, s a nyakamba akasztotta az egészet. Meginogtam. A nyers bőr súlya alatt sem volt csekélység, de a szaga! Felülmúlta minden elképzelésemet. Rothadt halszag keveredett a nőstény medve testének ismeretlen kipárolgásával. Mindegy, a bőr az enyém, nekem kell elvinnem. Igyekeztem legyűrni undoromat és mentem elszántan a többik után. Johny volt a vadóctépő óriás. Mi már könnyebben haladtuk a nyomában. A táborból elibénk jött Jóska. Figyelmesen nézegette a hátamon a fekete csomagot. — Nem létezik, hogy az indián ebből kiszedett minden húst! A sátor előtt ledobtam terhiemet és Jóska kiterítette. Négyéves nőstény volt. Az indián fehér porral beszórta, összehajtogatta, aztán az utánfutóba tette. A tábortűz már lobogott a sátor déli oldalán. A vacsorát készítették, én pezsgőt vettem elő. A falathoz addig senki se nyúlt, amíg az üveg nem pukkant, mert a medve bőrére — most már joggal — inni kellett. S a szélverte tábortűz föl-fölkapó lángjainál mindent elmeséltem. A sátor körül hamarosan mámoros vigalom áradt. Johnyban egyre szélesebbre dagadt a beszélőkedv. Szorgalmasan ölelgette a pezsgősüveget és csak bugyogott belőle a sok vadász- történet. Úgy belevitt minket a késő éjszakába, hogy észre sem vettük a múló időt. Egy-egy hó- pelyhet dobott a parázsra a hideg szél, mire a sátorba bújtunk. KÖNYVESPOLC CSÉPLŐ JÓZSEF MFDVfLfSfN KANADÁBAN Éppen egy éve annak, hogy a somogyi születésű, mindmáig Fonóban élő Cséplő József első novel- lás kötete Vadászpuska és mázaskancsó címmel megjelent. Hogy nagy érdeklődéssel fogadta az olvasóközönség a hatvanon túli szerző első gyűjteményes jelentkezését, az érthető, hiszen olyan egyéni stílusban és olyan világot varázsolt olvasója köré, amelyre talán lelke mélyén minden ember vágyik. A falut, a maga ezerféle boldog, boldogtalan, szemfüles és szerencsétlen, huncut, vidám és szívszorítóan nyomorúságos lakójával. A természet békéjét és csendjét olyan meghitt közeibe hozta, amikor már megadatik az embernek a csoda: meghallja és megérti, hogyan beszél a fűszál, a nyúlcsalád, hírt hoz a zselici rengetegen átlibbenő szellő, és igenis érteni lehet azokat a történeteket, amelyeket a rozsdásodó, szárazon kopogó szőlőlevelek mesélnek. Ez az egy évvel ezelőtt megjelent kötet két fő fe-. jezetre tagolódik: az első tizenegy novella az erdőhöz, a természet nyelvét jól értő vadászathoz, vadászhoz kötődik, a nyolc novellát tartalmazó második rész a faluhoz“ A közelmúlt napokban jelent meg ennek a kötetnek második, bővített kiadása Medvelesen Kanadában címmel. Az eredeti két fejezet ebben a műben a kötet címadó novelláival egészül ki. Cséplő Józsefnek módja nyílt arra, hogy előbb Izland gejzírjei között vadásszon, aztán körülnézzen Virginia tejfarmjain, és medvét ejtsen el Kanadában. Amerikáról sokan és sokféleképpen írtak már. Cséplő József hangvétele egyéni, azé az emberé, akit „... a hosszú repülőút után a természet újra magához ölelt... aki életének tekinti a csöndet, szereti a magányt, az árnyas erdő tiszta levegőjét.” Élvezetes, olvasmányos útleírás? Izgalmas vadászkalandok sora? Távoli világba szakadt honfitársaink életébe való bepillantás? Valójában mindegyik kérdésre igen lehet a válasz. Cséplő József úgy ír, mintha mesélne. Olyan mesét, melyet a felnőtt is kerekre nyílt szemmel, kinyíló lélekkel hallgat, mert a mai hajszolt, „megpolitikult” világban jobb gyógyszerez mint bármilyen idegnyugtató. Cséplő József kötete, az Antikva kiadásában, Kaposváron, a József Attila könyvesboltban kapható. Vörös Márta
