Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
Somogyi Néplap 1989. november 4., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Maestro Tot emlékezetére Nem merek könnyes, hivatalos visszaemlékezést írni róla. Ahogy utálta a könnyes, főleg pedig a hivatalos dolgokat, még tán a sírból is képes lesz kiszállni, hogy kőfaragószerszámokon trenírozott lapáttenyerével jól megfenyítsen... Meg aztán el se igen hiszem, hogy már öt éve hallott Meglehet, trükk az egész — már megint elővezetett valami vásott ötletet (ki tudja, hány ezrediket?), és most dekkol valahol, talán épp Kígyós'Sanyinál Pécsváradon, iszogatja a villányit és kuncog a markába, milyen szépen siratják az újságok. Aztán beleun ebbe is.fólcsapja százesztendős, fekete sapkáját — alighanem valamelyik impresszionistától kapta —, beül a Nádorba, mustrálgatja a pincérlányok fenekét, szidja a kávét, és mérhetetlen elégedettséggel nyugtázza az elképedt tekinteteket. Az öreg vagabund... Mert bizony az volt, mégpedig a javából! Náci haláltáborból meglógni a legkeményebb vagánynak se játék, de Amerigo Tot megcsinálta ezt is, aztán egyetlen fitying nélkül végigbujkálta fél Európát, míg végül kikötött Olaszországban. Hogy miként úszta meg az éhenhalást, miképpen csövezett a „szigorúan ellenőrzött vonatokon”, hogyan jutott át géppisztolyok, aknák, szögesdrótakadályok tízezreivel őrzött határokon, egyszerűen rejtély. Mint ahogy rejtély az is, hogy a világ legfasisztább országából szökött, rebellis képfaragó, ahelyt, hogy a bőrét mentette volna, miért állt be mindjárt partizánnak a második számú fasiszta ász, Mussolini ellenében. Persze, dehogyis rejtély ez. A kaland, a „balhé" iránti vonzalmánál csak a demokrácia, a szabad emberi élet iránti vonzalma volt nagyobb, és ettől az alapkőtől már zsinóregyenes út vezetett a titkon startoló repülőgépre, amelyről ejtőernyővel ugrott a Jugoszláviában harcoló Garibaldi-divízió tagjai közé, s lett rendszeres és állandó életveszélyben dolgozó futáruk. (Érdekességként csupán: parancsnoka a későbbi olasz köztársasági elnök, Pertini volt.) A puskaporszagot különben még békeidőben is szerette ez a Hemingway- stílusú professzionista vagány: merő hobbiból kalandfilmekben, makaróni- westernekben vállalt szerepeket a Cinecittában. Ezzel ugyan nem szokott különösképpen dicsekedni — amúgy sem volt épp az a fajta—, de hát aki kamerák előtt műveli „bűnös" szenvedélyét, egyhamar lebukik. Barátja és tanítványa, Kígyós Sándor (sajnos őt is elvitte tőlünk a keserves, 84-es ősz, örökre) majd hogy le nem esett a székéről, amikor a jugoszláv tv-t nézvén meglátta rajongással szeretett mesterét. Maestro Tot gengszternek maszkírozva csípőből lövöldözött rövid sorozatokat, kasszát fúrt, túszt ejtett és kaszkadőrnek is becsületére váló kunsztokat produkált egy száguldó sportkocsival... Különösképpen nem eshetett nehezére, mert kevés számú, de elemi erejű szenvedélyei között az első helyek egyikén a minél több lóerős sportkocsik állottak. Kabátot talán féltucatot se vett magának életében, s mindennapos szokásaiban megmaradt a népkonyhákon, partizánkenyéren nevelkedett puritánnak, de sportautókból csak csúcsmárkát vett, általában Ferrari kát. Kötve hiszem, hogy magamutogatásból tette. Mindenfajta exhibicionizmustól — különösen a Salvador Dali-féle attrakcióktól—a hideg lelte ki, s hogy mégis fölvállalta ezeket a szembeötlő, flancos kocsikat (holott nyugati mércével még csak gazdag sem volt), annak oka elsősorban kielégítetlen kalandvágya és az erő tisztelete volt. Igen. az erőnek szinte mágikus jelentése van Amerigo Tol művében és életében egyaránt. Fizikailag és lelkileg is bivalyerős ember volt — ugyan, ki látott már nyeszlett kőszobrászt? — és az erő ott is munkál minden szobrában, s nemegyszer kitör az anyagból, fölszakítja, szinte kirobbantja a szobor felületét. Legjobb hazai szobraiban is pontosan tetten érhető az erő kultusza: már nevével is ezt sugallja—Őfelsége a kilowatt—Tihanyban álló alkotása, de ugyanígy akár a Kertészeti Egyetemnek készített domborműve, A mag apoteózisa, amely az Élet kozmikus erejét dicsőítő zsoltár. Amerigo és a nők. Halogattam megírni ezt a passzust, hiszen művészemberek szerelmi életéről beszélni mindig olyan szirupos. Bohémélet-ízű, vagy ami még rosszabb: belvárosi fodrászpletyka-szagú vállalkozás, de itt és most mégis elkerülhetetlen. Tot mester rajongással szerette a gyengébb nemet, s erről nem lehet nem szólni, mert művészetének egyik csúcsát éppen ez a rajongás teremtette meg. pontosabban az a mód, ahogy rajongani tudott. Mert a női test elemi erejű szépségét, a hús-vér biológiai varázslatát nagyon sok művész meg tudta mutatni, s szintúgy sokan vannak, akik templomi áhítatú művekkel szólnak az élet keletkezésének titkát magában hordozó Asszonyról, az Anyáról, az isteni maggal megfogant Madonnáról. De azt a csudát, hogy egy műben egyszerre mutatassék fel ez az éteri tisztaságú, minden bujaságtól elvonatkoztatott Oltáriszentség-Asszony, és ugyanakkor az ölelnivaló, lágycsipejű. forróhúsú szerető — nos, ezt a bravúrt a festő Renoiron kívül, csak a szobrász Amerigo Tot tudta. Hogy mennyire megfért egymással Amerigo Tot egész világában a nőknek ez az áhítatos és hétköznapi szeretete, azt egy kabarétréfának is beillő Tot-sztori bizonyítja. Életének legnagyobb, és alkotások egész sorával termékeny szerelmét egy kültelki vagány vásottságán is túllévő trükk révén kezdte el. A történethez szükségeltetik némi anyagismeret. Különös kő a márvány: aki nem ismeri a trükkjeit, nagykalapáccsal se tudja széttörni, aki viszont tudója a titoknak, akár puszta kézzel is megrepesztheti — cirkuszi erőművész benyomását keltve ezzel. Történt pedig Párizsban, hogy egy tikkasztó, nyári napon Amerigo mester igen megszomjazott, s ennek okán betért a Latin-negyed számtalan kiskocsmáinak egyikébe. Még egy deci se fogyott el a fanyar, hűvös rozéból, amikor egy sugárzó szépségű, fiatal lány lépett a vendéglőbe — egy férfi karján. Szobrászunk, amint kigyönyörködte magát, rögvest szemezni kezdett a lánnyal, akinek ez szemlátomást tetszett is, kísérője viszont szörnyen felháborodott. Firkantott is mindjárt egy cédulát Tótnak, és átküldte a pincérrel: „A hölgy velem van!” A szobrász elolvasta, bólintott, majd egyetlen könnyed mozdulattal lecsapta a márványasztal sarkát, s a kődarabra fölírta a választ: „... de már nem sokáig!!!” A jóslat hamar bevált. A márványlevél címzettje sápadtan rohant ki a kocsmából, a lány pedig nevetéstől fulladozva átült az „erőművész" csorba asztalához... Ilyenféle, vérbő humorú esetek gomba módra termettek Amerigo Tot körül, és aki hallani akart róluk, bízvást bemehetett a Via Marguttán álló házba, a nevezetes szerda esti .fogadóórára", amelyről alighanem egész Róma tudott. Évtizedeken át minden szerdán Amerigo főzött egy lavórnyi bográcsgulyást, hozott egy demizson bort és szélesre tárta házának ajtaját, akárcsak a szívét. Szó szerint értendő, hogy a sarki fűszerestől a köztársasági elnökig mindenki megfordult itt, aki csak beszélni akart vele. És nagyon sokan akartak! Olykor húszán is összejöttek egy-egy szerda esti szeánszon. közöttük Moravia, Fellini, Picasso is, ha Rómában járt, és még nagyon sokan az elmúlt három évtized művészfejedelmei közül. Az életem legnagyobb riport-álmai közé tartozott, hogy egyszer ott lehessek egy ilyen szerda estén, s az invitálással nem is volt semmi hiba, éppen a maestrótól kaptam rá Pécsett biztatást. Felfogni még csak tudom valahogy, de elhinni még fél évtized után sem, hogy most már hiába is mennék szerdán este a Via Marguttára. Pontos, finom, hűvös kattanással indul az Uher. Néhány bizonytalan zörej a szalag elején, öngyújtó csattanása. aztán dörmögő, vidám, öreg hang arról mesél, hogy miközben csinálja a szobrot, magyarul énekelget neki. Hogy szebb legyen. Kovács péter VÁRNAI ÁGNES TÁRCÁI Hétfő Nem tudom, létezik-e olyan vallás a világon, mely a hétfőt választotta volna szent ünnepéül. Hiszen az Úr, a keresztény hitvallás szerint a hetedik nap pihent meg; igaz, nem csekélyebb dolgot alkotva meg a hét előző hat napján, mint a világmindenséget. S hogy annak utána fáradtságát kipihenve alkotó módon beavatkozott-e a teremtett világ rendjébe, az még ma is a hit vagy a kétely tárgyát képezi. A teremtett lény, az ember azonban annál kézzelfoghatóbb jelét adja létének azzal, hogy nap-nap után újjáteremti az adott világot és benne önmagát is. Hogy ez menynyire sikeres vállalkozás, azt csak utókora képes visszaigazolni. Ennek ellenére szükségünk van a megmérettetésre. A visszatekintés, a számbavétel, a „leltár” napja mindig kiemelkedik a hét* köznapok egyhangúságából. Ünneppé varázsolja azt gondolataink emlékképek cserepeiből összeálló tükre, amely egy minőségileg új, átalakított képpé varázsolja a tükörbe nézőt. Ám vannak az életnek olyan periódusai, mikor az ember nem szívesen, csak kényszerűségből — vagy mint Lót, kíváncsiságból, meggondolatlanul — néz vissza, hogy aztán sóbálvánnyá váljon, vagy remegő lábakkal próbáljon előrearaszolni. Ilyenkor gyakorta esik abba a hibába, hogy a tükröt vagy a tükröt elébe tartót hibáztassa a látványért. Pedig az utóbbi nélkül tán soha nem döbbenne rá, hogy a kép megmerevedett, eltorzult, átalakításfa szorul. Önmagunk megpillantása nyugalmat igényel. Szükségünk van hát az ünnepnapokra, hogy észrevegyük az apró, de már kitörölhetetlen ráncokat, az ajakrúzs vonalát, s a szemfesték sötét, a bőr színét elleplező kontúrját... És akkor vegyük kezünkbe a szappant, mossuk tisztára a fáradt, meggyötört arcot, próbáljuk a lélek nyugalmával elsimítani torz vonásait. De hogyan tovább? Smink nélkül, csupaszon nem sokáig maradunk sértetlenek. Vagy, ha mégis; az már a végső maszk viselését jelentené... Egyetlen élőlény sem olyan tehetetlen a születése pillanatában, mint az ember. Egyetlenegy élőlény sem tud olyan magányosan meghalni (elpusztulni), mint az ember. S bár világra jövetelekor szinte csak tehetetlenségében különbözik az előbbitől, élete horizontján túljutva tudván tudja, hogy meghal. Az állat elvonul, elrejtőzködik, ha érzi biológiai órájának utolsó ütését, vagy társai pusztítják el, növelve így saját fönnmaradásuk esélyeit. Mielőtt bárki azon elmélkedne, hogy mi célom lehet a biológiai törvényszerűségek élet-halál kérdésében megjelenő tényének leírásával, el kell mondanom, hogy ezeket a gondolatokat egy tizenéves, meghalni készülő — társadalmi, rejtett közmegegyezés alapján — úgynevezett deviáns tizenéves lány mondatai gerjesztették bennem. Egy lányé, kinek „önző génje” — melynek az önreprodukció biztosítása lett volna egyetlen célja — föllázadt önmaga ellen és a halált választotta. „Mert nem kellett az élet és én sem kellettem neki.” — mondta ki a könyörtelen igazságot. Tudattalanul tán, de emberségét, a Elővesszük hát ismét a kellékeket. Éles hangsúlyt adunk a halovány vonalaknak, szánkat mosolyra görbítjük és így köszönünk: Jó reggelt! Hétfő van. tudattal rendelkező lény felismerését közvetítve az életben maradóknak. És mégis ez a gyereklány, ez a kitaszított, megbélyegzett „senki”, kiszolgáltatottságában és keserűségében is segített a másikon, miütán őt visszahozták az önkéntes halálból. Azon, aki még nem tudott meghalni. Segített a magatehetetlen öregasszonyon, akit immár az élők „fölösleges” kölöncként kerülgettek, megtagadva tőle mindazt, ami emberi. A segítségnyújtást, a szeretet és a vigaszt. Állatként viselkedtek, mondhatnám, de nem tehetem, mert számunkra nem lehet ösz- szehasonlítási alap az ösztönei által vezérelt élőlény magatartása. Miért tették hát? Életlehetőségeik javulását várták tán az idős asszony halálától? Igaz, napi teendőjük egy kellemetlen közjátékkal rövidült volna, ha a béna asz- szonyt nem kell mosdatni, etetni. Rin anyó jutott eszembe, Fu- kuzava Hicsiro Nobel-díjas kis- novellájának hőse. Az öregasz- szony, akit a japán falucska tör- . vényei szerint, ha már „feleslegessé vált” — azért, hogy az életben maradóknak, az utódoknak legyen mit enniük —, a fia felvitte a Narajama hegyére és otthagyta. Az asszony tudta, hogy ez a sors vár rá, hiszen a törvény több évezredes: át kell adni az életteret az utódoknak... De ahol még van mit enni és nincs a halál bekövetkeztét elősegítő törvény, nincs a szertartás, a rítus... ott mi van? Délután öt óra tájban már sötétedik. Teli szatyrokkal sietnek haza az asszonyok, vezetik kézen fogva gyermeküket. Fiatal suhancok verődnek kalákába a nap élményeit és az esti programot tárgyalva. Diplomatatáskás férfiak viszik terhüket, napi gondjaikat a munkából hazafelé menet. A sétálóutca szürkés, tejfehér ködében a kirakatok sárga fénye világítja meg egy-egy villanásra az arcokat. A virágüzlet környékén szokatlan, kellemes muzsika szűrődik az előtérbe. A tekintetek egy magas, fekete cilindert, óriási pelerint és hosszú, fehér selyemsálat viselő férfira esnek. Az üzlet falának támaszkodva tekeri a századforduló utcai hangszerét, a kintornát. Szívesen megállna az ember, megbámulná a muzsikust, hallgatná a gondűző zenét. De nem teszi. Szégyelli tán? Vagy nem tudja, illik-e? Túlságosan triviális lenne most azt mondani: egyszer mindany- nyian megöregszünk... Addig pedig tesszük a dolgunkat, hogy fiainknak ne kelljen velünk a „Na- rajamát” megmászni. Meghasad a gondolat Az életet eldobni vágyó menti a vízbefúlót... És mi lesz a többiekkel?!!! Elszokott az efféle utcai zenéléstől és különben is; ez egy kisváros... Mit szólnak, ha csak úgy megáll az út közepén és bámul...? Forognak hát a fejek, kíváncsi tekintetek pásztázzák a 20-as évek jelmezében idecsöppent muzsikust. Fiatalasszony noszogatja bámészkodó kislányát. — Ki ez, anyu, mit csinál? — záporoznak az emberke kérdései. Az asszony szégyenlősen kapkod lemaradó gyermeke keze után. —Gyere, nem érdekes!—veti oda. — Ez a legegyszerűbb pénz- kereseti lehetőség. Csak fölveszi azt a maskarát, kiáll az utcára és szórják neki a pénzt — hadarja dohogva. A kislány még egyszer hátrafordul, de a varázslat addigra már eltűnik. Csak egy ember áll a falnál. Valami ládát csikorgat és tartja a kalapját... „Mert szükség volt rám,..’ Léleknevelés
