Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
6 Somogyi Néplap 1989. november 4., szombat KÖZELKÉPEK Saly Géza írása: Ezek az ügyeskedések és ráfizetések,csupán’ néhány tízmilliós nagyságrendre becsülhetők. A kaszópusztai építkezés, illetve annak további anyagi kihatása viszont minden valószínűség szerint túltett_ezen a becsült összegen. Kaszópusztán a miniszter „kihasított" magának (és illusztris vendégeinek) egy darabka részt Magyarország területéből. Mintegy 135 kilométer hosszúságban 3 méter magas kerítést építtetett egy,,maszek " vadrezervátum létesítése céljából. A kerítés mentén vadászkocsival járható út is készült, de nem feledkezett el a miniszter a lesállásokról, a pihenőhelyekről, a hidakról és a beugrókról sem. Személyesen (!) igazította el Berki Mihály vezérőrnagyot a végrehajtandó munkálatokról és az általa kigondolt kivitelezési tervről. Érthető, hogy a ten’ elkészítése nagyon kimeríthette Czinege Lajost, mert „elfelejtette" közölni, hogy kik építsék meg a létesítményt és miből. Berki Mihály bátorkodott figyelmeztetni a minisztert erre a —feltehetőleg pillanatnyi — memóriazavarára, mire a következő választ kapta: „az a maga gondja "!! A gond tehát adott volt, a problémát" meg kellett oldani. Az ókori frígiai város legendás királya, Gordiosz által készített csomót Nagy Sándor úgy „oldotta" meg, hogy kardjával kettévágta. Czinege Lajos csomóját nem lehetett így megoldani, mert — egyrészt — Berki vezérőrnagynak nem volt kardja, másrészt a feladat nehezebb volt a gordiuszi csomó megoldásánál. Végül is egy ezred (!) és egy műszaki zászlóalj (!) féléves (!) munkájával elkészült az objektum. Az alakulat maga termelte ki az erdőből a kerítésoszlopokat, maguk „gyártották" a dróthálót, végezték a földmunkát és építették a „járulékos" létesítményeket. Az elköltött r összeg tehát gyakorlatilag felmérhetetlen. A keletkezett veszteség szintén. Csupán az első évben közel száz (!) szarvasbika hullott el, egyes növények kipusztultak, közöttük olyan jégkorszaki ritkaságok, amelyek Európában sehol nem találhatók. Különösen a Balá- ta-tó környéki botanikai és zoológiái különlegességek károsodása, valamint a vadállomány genetikai torzulása volt számottevő." (Bokor Imre: Kiskirályok mundérban. Kiadta az Új Idő Kft. 1989 októberében.) KASZÓ KERÍTÉSE — a vadász szemével Gyertyás László fotókollázsa Bokor Imre idézett könyve abszolút sláger — legalábbis a fővárosban. Az első ötvenezer példányt újabb ötvenezer követte, a benne szereplő megállapítások miatt a miniszterelnök vizsgálatot indított, a szerzőt nyugdíjazták, a Honvédelmi Minisztérium pedig közleményben kérte ki magának az írást. Pestiesen szólva: áll a balhé. Mars és Diána óvjon attól... A kasfcópusztai építkezést illetően azonban a megye vadászai lényegesen többet tudnak — vagy sejtenek — Bokor Imre megállapításainál. Amikor ez év tavaszán egy vadgazdálkodási szakembertől megkérdeztem, hogy bontják-e már a kerítést, az illető összetette a kezét és szinte imádkozott: — Mars és Diána óvjon meg attól, hogy a kaszói kerítést egyik napról a másikra lebontsák, mert abban a pillanatban vége a somogyi szarvasnak...! (Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy e sorok írója elfogult a megyével szemben, lévén, hogy az öt éven át kenyeret—és hivatást is — adott neki. Elfogult azért is, mert gyihos vadász, akinek szerény, de annál szebb vadászati élményei fűződnek Somogyhoz. Elfogult, mert foglalkozásánál fogva tudja, hogy a somogyi szarvas Magyarország egyik nemzeti értéke, amelyből egykor — ma már sajnos nem—a rubin tisztaságával csillogott elő a kaszói szarvasbika agancsa.) Az egykori Hohenlohe birtokon nem kisebb vadászati tekintély, mint Nadler Herbert minősítette az elejtett bikák agancsát a szár- vasbőgés végén, majd adott tanácsot az állománykezelést illetően. Miután azt már akkor is tudták, hogy kivételes genetikai értékek hordozója a somogyi szarvas, igyekeztek úgy gazdálkodni, hogy a minőség mindenképpen megelőzze a mennyiséget. Ez a vadgazdálkodási alapelv (akkor még nem hívták így, ez a kifejezés újkeletű szavunk) érvényesült a környékbeli (nagy)birtokosok s a vadászatot szerető bérlők körében is, így állíthatjuk, hogy a háborút megelőző években a zalai—somogyi gímszarvasállományt — egymástól ugyan függetlenül, de mégis ki-ki önállóan, csaknem azonos szempontok szerint kezelte. Felrúgtak egy régi elvet Mindezen elvek körülbelül addig voltak érvényben, amíg az egyre tetemesebb vadkártérítési követelések miatt el nem jött a kaszói kerítésépítés tragikus napja (hónapja). Ezzel az akcióval ugyanis nemcsak az következett be, hogy egy gazdaság a saját jól felfogott érdekében megpróbálta csökkenteni az egyre növekvő kiadásait, hanem az is, hogy egy, az évezredek során kialakult szarvasvándorlás — a szaknyelv migrációnak nevezi — útjába sűrű szövésű dróthálót épített, amellyel gátat emelt a természetes vérkeveredésnek, vétfrissítésnek. Nem áll szándékomban megvédeni a kerítés kiagyalását elrendelő parancsot, mert azt sem tudom megmondani, hogy az ötlet szülőatyjának szaktanácsadói milyen ismeretek birtokában „súgtak” 1978-ban. (A kerítés 1979-ben készült.) Az ok feltehetően az lehetett, ami Gyulajban vagy Budavi- déken. Mindkét egykori kormányrezervátumban (hivatalosan Állami Erdő- és Vadgazdaságban) elsősorban a mezőgazdasági vadkár ugrásszerű emelkedése eredményeként kényszerültek kerítésépítésre. hogy valamilyen módon kordában tudják tartani a túlszaporodott vadállományt. Ez a jelző azért lényeges, mert gyorsan és eredményesen vadásztaim csak olyan területeken lehet, ahol sok a vad — ugyanis az itt járt elvtársaknak nem volt idejük hosszas tartózkodásra, s ha órákon belül nem jutottak lövéshez, a minden szempontból kiszolgáltatott szakszemélyzet megnézhette magát. Ezeken a helyeken gyorsan — lehetőleg azonnal — és sokat kellett lövetni, ugyanis ez volt az elsődleges szempont. Akik itt vadásztak, nem foglalkoztak és nem is törődtek a vad- gazdálkodással, a tortából csak a krémet értékelték, azaz a legjobb minőségű agancsot, agyarat, mufloncsigát. Erőszak a természeten Nézzék el nekem, hogy ezután idegen toliakkal ékeskedem. A Honvédelmi Minisztérium Kaszópusztai Erdészetének állapotáról az egyik legnevesebb vadászati szakember, dr. Kőhalmy Tamás docens, a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem vadgazdálkodási tanszékének vezetője terjedelmes tanulmányban vallott — a HM felkérésére. E kiváló szakmunka — véleményem szerint—államtitkot vagy honvédelmi titkot nem tartalmaz, nem sért. A helyi szakszemélyzettől kapott statisztikai és egyéb adatok rendszerezése után vont le következtetéseket, amelyek elszomorítóak és kétségbeejtőek. Bizonyítják, hogy a természeten tett erőszak visszaüt, következmény nélkül nem maradhat. Kaszón tíz év alatt (1977—1987 között) a becsült szarvasállomány a duplájára emelkedett, a zsákmány viszont csak ötven százalékkal nőtt. Hiába növelték a vadföldek nagyságát — hihetetlen, de majd ezer hektár termőföldet állítottak a vad, főként a szarvas szolgálatába —, az állomány degenerálódott. Csökkentek a testsúlyok, és ami a vadász számára még lényegesebb, az agancssúlyok is. A kerítés következtében az egykor valóban egyedülálló kaszói gímbi- kák agancsa sorvadt, majd még tovább csökevényesedett, és a Kaszóban vadászók legnagyobb meglepetésére a közelébe sem került a kerítés előtti állapotokat reprezentáló agancsok értékének. Kárörvendően mondhatnánk, hogy ez a HM belügye, a tábornokok és egyéb magas rangú vendégek nem vittek tucatjával aranyérmes minősítésű agancsokat haza. Na bumm, és akkor mi van? Hát az, hogy a kerítés miatt, amelyen beugrók ugyan voltak, de kiugrók már nem, kialakult egy „csapda”, amely foglyul ejtette a szabad természetben élő, de az ösztönükre „hallgató” bikákat. A szarvasnász ideje alatt utánamentek a teheneknek, azaz átugrották a kerítés alacsony küszöbeit, és így bejutottak Kaszóba. A nász után azonban nem volt kiút. Útjukat állta a kerítés, eluralkodott rajtuk a stressz, a bezártság érzése, így hiába jártak fel s alá a kerítés mentén, hogy tovább bandukoljanak az évezredes váltókon, a drótháló gátként emelkedett előttük. Sokuk bele is pusztult, erre utalt Bokor Imre megjegyzése is, amikor a kerítésépítést követő első évben csaknem száz elhullott bikáról írt. (Kaszón 1979-ben és 1980- ban majd 1400 szarvast becsültek, s a lelövések száma hiába emelkedett 373-ra, majd pedig 697-re (ebben szerepel az elhullás is), az 1981-es állomány becslés több mint 1700 szarvast jelent, amelyet szakmai szemmel inkább hasraütésnek, mintsem mértékadó adatnak minősíthettünk.) Kaszón tehát sok volt a szarvas, és az be volt zárva! Nem lehetett más a következmény, csak a degradáció! Bokor Imre téved, amikor genetikai károkról beszél, a kaszói szarvas esetében öröklési bajokról nemigen lehet szó, arról viszont sajnos igen, ha a jelenleg kerítés mögötti állomány elől eltűnne a tilalmazó drót, a szétszala- dó-vándorló szarvasállomány „megfertőzné” a környékbeli szarvasokat. A — somogyi mértékkel mért — hitvány agancsú, alacsony testsúlyú szarvasok elronthatják a szűkebb-tágabb környezetükben élő állományokat, és ettől minden somogyi vadgazda úgy fél, mint az ördög a tömjénfüsttől. Itt is bontják a drótot Legfrissebb híreim szerint bontják a kerítést Kaszóban! Hála istennek — no meg talán a tanulmánynak és a hozzáértő véleményeknek — nem egyszerre, hanem szakaszosan, s azt sem elkapkodva. (Ez nem zárja ki, hogy lévén honvédségi terület, parancsot kapnak, s akkor egy alakulat majdnem olyan gyorsan, ahogyan építették, el is bontja, de erre feltehetően már nem kerül sor. Ha a kerítésen belüli vadállomány — elsősorban is a szarvas, hiszen ennek genetikai értékéről beszéltünk a legtöbbet, de szólhatnánk a dámról, őzről és vaddisznóról is — a régen látott szabadságot felismerve, „szétfröcs- csenne” a megyében, nagy valószínűséggel hosszú évek vadgazdálkodási törekvéseit tenné tönkre —- szinte percek alatt!) Somogy ama különleges megyék közé tartozik az ország vadászati térképén, ahol az állami kezelésben lévő vadászterületek nagysága meghaladja az egyharmadot — a többi a vadásztársasági kezelésben levő terület. A Sefag, a Balaton- nagyberek és a Dél-somogyi Mező- gazdasági Kombinát — engedtessék meg régimódian lábodi gazdaságnak titulálnom, ugyanis ma is így ismerik jobban a világban valóban kiváló vadgazdálkodási eredményeikről —a megye vadgazdálkodásra alkalmas területének mintegy harminc százalékát kezeli. Nem is akárhogyan! Egykor Kaszó is ebbe a kategóriába tartozott, és minden titokzatossága ellenére részese volt a somogyi vadászativadgazdálkodási eredményeknek. Nem hiszem, hogy van ma szakember e hazában, aki elvállalná a jóslást, hogy mikor tündökölhet ismét a régi fényében vagy ahhoz közelítően a kaszói vadállomány. Egyazonban bizonyos! A honvédelmi tárca kiadásainak megnyirbálása napjaink sajtóközleményeinek állandó témája. Miért van szüksége a honvédségnek a kaszópusztai erdészetre? Honvédelmi célokból aligha! A protokollvadászatok ideje lejárt — ezt valószínűleg az új miniszter is tudja. Küszöbön áll az új vadászati törvény parlamenti vitája, amely — a jelenlegi konstelláció szerint — a földtulajdonosok győzelmével kecsegtet, így a gazdálkodási eredmények alapján aligha sikerülhet bebizonyítani, hogy e területen példamutató munkát végeztek. Kaszó varázsa —azaz, hogy e földi halandók elől évtizedekig elzárt területre ma már bejuthatnak a külföldiek—csupán tiszavirág-életű, ugyanis megnyíltak a kormányrezervátumok is, amelyek hasonló gondokkal küszködnek, mint a HM-területek. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy a HM ezt a vadászterületet és mellette a többit is — visszaadja jogos tulajdonosának, az államnak, amely majd más kezelőt — bérlőt — jelöl ki, mint a jelenlegi!
