Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
8 Somogyi Néplap 1989. november 25., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET SZÜLETÉSNAP 150 GYERTYÁVAL Az ünnephez méltón Nagyszerű fotók a „Barátság Hídján” Mintegy 150 évvel ezelőtt, 1839-ben ajándékozta meg az emberiséget Daguerre a fotográfiával, a „nap által rajzolt képpel". A szem, az agy és a fényképezőgép igen finom együttműködése ettől kezdve igyekszik megörökíteni a pillanatot, az örömet és a bánatot, a jólétet és a nyomorúságot, a féltve őrzött vidámságot és a lesújtó gyászt. E születésnapi ünnepségnek, ha nem meglepetése is — hiszen tizenötödik alkalommal már hagyományt teremtve várja közönségét —, de elismerést érdemlő, méltó eseménye a Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás. A fotótárlaton, idén immár másodszor, a külföldi mezőny — tizenegy ország — mellett hazánkat a Somogyi Fotóklubon kívül más műhelyek, egyéni alkotók is képviselik. A 834 beérkezett fotóból kiállított 165 között új színfoltot jelentenek a svéd és a japán képpé fogalmazott alkotások. A kiállított anyag rendkívül színes, nem csupán a szó legszorosabb értelmében. Jelen van a színtechnikai játék és a nyomdatechnikai bravúr, a látogatót a kép elé ,,leszögező” szociofotó és a szellemes formajáték, a rutinmunka és a szemet gyönyörködtető művészi megjelenítés. Bliczinger Béla: Harc a győzelemért Van néhány fotó, amelyet a — nem szaknyelven fogalmazva — meghökkentő kategóriába lehetne sorolni. Például az osztrák Weber Walter ,,Mona Lisának” című, kissé öncélúnak tetsző alkotása, vagy az NDK- beli Bartz Joachim „Találkozás” című fotója. Ez utóbbinak figyelemre méltó a gondosan szerkesztett ritmusa, ahogy a vízszintes vonalakat élesen vágja ketté a ruhátlan, fehér női test. És könny- fakasztóan megdöbbentő az a lendület, amely Bliczinger Béla „Harc a győzelemért” című képéről sugárzik, az a fogcsikorgató akarat, ahogy a testi fogyatékosok sport- versenyén a tolókocsis alak — az elmosódott háttérrel is érzékeltetve — száguld a győzelem, az elsimerés felé. Talán nem elítélhető módon, szinte az utolsó pillanatban korrigáltam a mondatot: száguld, és nem szalad. Bár e rövid írás nem hivatott arra, hogy értékelje a fotókat. hiszen azt a szakavatott zsűri tagjai, értő ítészek már elvégezték, mégis, részletesebben talán két fotóról szeretnék szólni. Az egyik a Napraforgó, amely többed- magával megkapta a legmagasabb elismerést, az első díjat, az O. K. K. serlegét. Az osztrák Krendl Manfred alkotása olyan, mint valami gyönyörű impresszionista festmény. Megkomponálása hihetetlenül gondos, kimunkálása félelmetesen tiszta és célratörő. Nyomdatechnikánk sajnos nem tudja visz- szaadni a látványt: amint a színek „felkiáltójele", a pirosán izzó kalap teret enged — mit enged? ösztönzi a figyelmet — a visszafogott-sárga virágra. S említésre méltó a fiatal lány mozdulatának nagy szakértelemre valló finom beállítása. Nagyszerű alkotás... A másik kép, amely e sorok íróját „megfogta": Kocka István „Magányos fenyö”-je. A színek harmóniája, a nyugodt táj mégis izgalmas atmoszférája. És a fenyő... A fenyő, amely gyökereivel a semmibe kapaszkodik, és más időket vár. Olyanokat, amelyek számára már soha nem adatnak meg. Lehet, hogy még az órái is meg vannak számlálva, tapogató gyökérujjai nem lelhetnek kapaszkodót már soha, az idő nem adott kegyelmet e pompás növénynek. A fotót ugyan nem díjazták, mégis, aki meglátja nem feledi, mert a pillanat, amelyet rögzített, megismételhetetlen. Arató Tibor: London (a Somogyi Néplap különdíját nyerte) Az imént azért nem három fotót említettem, mert úgy érzem, Brorson Ingemar „Boldogság” című műtermi kettősportréjához igazán nem tudok mit hozzáfűzni. Plasztikussága, megkapó — a sokszor elcsépelt, ám itt különösen lágyan ábrázolt anyaságot bemutató alkotása — kompozíciója páratlanul szép. A szociofotók több felvételen is azt a világot mutatják be, amelyről sokszor nem veszünk tudomást, nem akarunk tudni róla, pedig van. E kategóriában is láthatunk művészien megfogalmazott pillanatfelvételeket, és olyanokat is, amelyek a fotós „jó szemén” kívül az alany karakterét is dicsérik. E néhány sor — hogy maradKrendl Manfred: Napraforgó Brorson Ingmar: Boldogság junk a fotóknál — csupán hangulatkép. Annyi bizonyos, hogy aki e kiállítást megtekinti érzelmileg és esztétikailag feltöltődve távozik: láthat ugyanis szépséget és gyötrelmet, lágy színhatúsú tájképeket és kamerába mosolygó arcokat. Ahogy a fotósok látták. Tamási Rita Kocka István: Magányos fenyő
