Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-25 / 280. szám
1989. november 25., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET SZIVÁRVÁNY piritt «*» Ara 2000 korona R A*CZ *ENDH K Ualatonbo^lAr, 1020. autfuM; ANNO, HUSZONHATBAN Úgy hozta a véletlen, hogy egy 1926-ban megjelent helyi kiadvány, a Szivárvány című bogiári „röpirat" augusztusi száma került kezembe — igaz, fénymásolati formában. Mohó böngészésbe kezdtem, ámbár szakmánk törvénye az, hogy nincs szomorúbb látvány, mint a tegnapi újság. Ez igaz, no de a tegnapelőtti?! Szóval belefeledkeztem a szép tördelésű, jól léniázott, Kaposváron nyomtatott helyi újság „anyagába”, s láttam, hogy eleink mennyi olyan szépben reménykedtek, amiben mi is reménykedünk azóta. Anno, huszonhatban még képviselték is a „Balaton-kul- tuszt”, mert akkor még—úgy tetszik—minden megmérhető volt, s emberléptékű. A szépségverseny is, meg a vágyak is, mint a MABART (Magyar Amerikai Balaton Részvénytársaság). Ez utóbbi dr. Goldtein Gábor cikkéből való, aki arról álmodott, hogy milyen lesz Balatonboglár húsz év múlva. A drága emlékű kolléga, miközben képzelt riportot írt arról, hogy az itt üdülő londoni gyáros neje hogyan áradozik majd a bogiári tómoziról — nem tudom, megérte-e az eltelt húsz esztendő után, hogy anno negyvenhatban, megint mindent elölről kellett kezdeni... Ám hagyjuk a párhuzamokat, az utókor rezignált mindent tudása csak kesernyés magabiztosság... A lényeg az, hogy a négyoldalas lapban oly sok minden elfért! A reklám-rímektől kezdve a szerkesztő Rácz Endre szerelmes verséig; miszerint: „Kicsiny bohócom, Isten veled!/Tüzes az ajkam, — de másé kedvesed.../És ha ifjú tested elönti a láz, /kicsiny bohócom, csak komédiázz!" Ó, ezek a hajdani lapszerkesztők! Még arról is beszámolhattak, hogy Móra Ferenc úr előadása a Vasúti Vendéglő nagytermében impozáns külsőségek között folyt le, estélyiruhás közönség előtt: „a nagy író szellemének megfelelő meleg légkört teremtett a teremben, melynek közönsége tomboló tapsviharral köszönte meg a kellemes estét...” A lap első oldalán pedig ott olvasható a Bogiári éjszaka című Móra Ferenc tárca, melyet most közreadunk. Tiszteletem a régi Szivárványnak, köszönetem a néhai kolléga úrnak, hogy tudotté tegnap előtti újságba a hírlapírás királynői — a tárcák — közül egy igazi, szépet keríteni, amelytől a hajdani Szivárvány hídja átfénylik a mába is... T. T. BOGLÁR! ÉJSZAKA A Irta: Móra Ferenc Ahogy bekéredzett nyitott ablakomon a sötét és mellém feküdt a szalmazsákon titkos neszeivel, eszembejutott, hogy negyvennyolcadik születésem éjszakája van és hazaszaladtam egy kicsit az elhagyott esztendők utcájának az elejére. Nem igen szeretem különben az ilyen szentimentális utazásokat, mert fáj rozoga csónakkal visszafelé úszni az ifjúság kék vizeire és fehérfejel hajtani a fényes, fekete-hajú napok ölébe. Most mégis erőt vett rajtam a legmohóbb nosztalgia és el kellett futnom a Balaton-partról a nyáréj csillagfényes felhőhqjóival, elomlóit életem romvárosába és elö- kapamom a kun puszták homokja alól fiatalságom apró cserepeit. Megjártam a görbe kis utcát, amelynek füves árokpartján — ó, szomorú fátum! — első meséim mondogattam, egyinges parasztfiúcska, vertfalú házak mesetudatlan szegény asszonyainak, akik ölükbe szedtek és aranykrajcárral bélelték ki rongyos kalapomat. Szalmás istállónk küszöbén a Ráday- viselt vén lókötö ölében is ültem, aki — milyen furcsa — először tanítod a Máriácska nevének ájtatos tiszteletére. Az asztalosmühelyt is megtaláltam, ahonnan fakoporsók oldalára való aranybetüket loptam ünneplő ruhámat ékesíteni és megtaláltam a lélekjá rásos, zimankós téli hajnalt is, amelyben kenyérsütögető szülém kemencéjéből orzott parázzsal összeégettem a tenyerem, hogy ne kelljen minisz- trálni mennem, mert borzadtam öreg templomunktól amely hideg volt és sötét, mérgesen néztek le faláról a nagy- szakállú szentek és úgy villogod az örök-mécs vörös világa, mint a mesebeli király egy szeme. Az élesztőszagú boltokban is jártam, lisztes zsákok voltak Gyertyás László fotómontázsa az aj tóban és fekete ostomye- lek nemzetiszín pántlikákkal és rejtelmes stelázsik méhéból szedte elő a micisapkás ember a halcukrot. Az első padban is ültem, mint ijedtszemű, kócos és sápadt gyerek, a pad alatt olvastam a Szép Meluzinát és lobboti veted az arcom, mikor először írtam fel a nagy táblára ezt a szót: amor és arra gondoltam, hogy ebben benne vannak az én nevem betűi. Megint jártam az apró ablakok alalt, amelyeken belesvén, egy fehér ruha ha megvillant a lámpafényben, forró lett a fejem és megint aludtam holdas estén az ecetfás temetőben a bádog-Jézus lábánál és megint gyűlöltem az életet a kemencepárás, édeskáposzta- szagú, beragasztod ablakú szobánkban, a tarka dunna alatt összemelegedve a fekete macskával és megint mezítláb kergetett ki az ördög meghalni a hóba, amely nagy fehér abroszként feküdte meg az udvart — és hát igen. most megint náthás ledern, mint akkor, ti- zen-ötéves koromban. Nem baj no, ebből már nem lesz vers, mint akkor — az első vers, de szép mi, istenem, de szép! (Nem a vers, hanem az, ahogy aláírtam: M. F. költő!) Nem, most már nem lesz vers, csak föl kell kelni teát csinálni és duplán önteni bele a rumot, mert hűvöset lehel a negyvennyolcat kezdő embernek az éjszaka, és kifárasztott ez az út holt fiatalságom körül. Az első vers után volt-e még valami? Nem hiszem, hogy attól kezdve az unokám születéséig történt volna valami Járás lépcsőkön, amelyek sehova se vittek és utazás vonatokon, amelyek sehova sem érkeztek meg: ez volt az egész. Se örvényen, se förgetegen, csak szélcsönd lomha vizeken és hajóm törése nélkül jutottam el Robimon szigetére, ahonnan immár se té, se tova. Az utolsó fehér vitorla talán most siklik el szemhatárom peremén, az élet ködlik el rajta utolsó sugaraival, úgy, öreg Robimon, nézz utána sokáig a Várhegyről és sóhajts, vagy sírj, vagy tombolj, olyan mindegy az. Hiszen a vége csak az lesz, hogy le fogsz mászni a szikláról könyvekből erdei vigva- modba és ásítozva várod a marcona indiánt, az öregséget, aki hason csúszva közeledik feléd a mangrove-bozótban és csontkezében magasan suhogtatja sohasem hibázó toma- hawkját. Gabriella Tóth Gáspár úr hatvan pengöforintja Hogy s hogy nem, de mostanában egyre többször jut eszembe egy múlt századi szabómester. Mit tagadjam, különösképpen akkor, ha egy kazánkovácsról esik szó. — Ami igaz, igaz: Tóth Gáspár úr rászolgált, hogy néhanapján gondoljunk rá, bármily régi is ez a história. 1844-ben történt. Március havának 27. napján a Nemzeti Kör kerékasztalánál ,, Vörösmarty Mihál úr... indítványozd” az ifjú Petőfi Sándor verseinek kötetbeni kiadását. A többiek — költők, írók, tudósok, színészek, iparosok, kereskedők és politikusok — „melegkeb- lűleg pártolták? ötletét. De vajon mire ment volna a szándék Tóth Gáspár szabómester tüstént megajánlott hatvan pengőforintja nélkül? Ezt bizony maguk is tudták. Ezért az „önzés nélküli” ajánlatáért a Kör választmányi gyűlése „köszönetét szavazott” meg a szabónak. Sót, közel húszán magukat jótállókul ajánlották arra az esetre, ha „a költemények árából félév múltán... az összveg ki nem kerülne”. Néhányukat meg is nevezném: Fáy András író és bankigazgató, Fényes Elek statisztikus, Lendvay Márton, a híres színész, Szigligeti Ede, a színházi titkár és színpadi szerző és Vörösmarty Mihály. Nemes igyekezetükből néhány hónap múltán, november 10- én, a Magyar Királyi Egyetemi Nyomdában megjelentek Petőfi Sándor versei. — Ki tudja már, Tóth Gáspár uram mit tett többet akkoriban: Büszkélkedett? Bosszankodott? Az elismert ítészek, lapászok bírálatait olvasgatva az utóbbira volt több oka. Mindegy volt, hogy a Hírnököt, a Honderűt vagy az Életképeket járatta. Az ifjú költőt (Petőfiként vagy Petrovicsként) ,,csavargónak” aposztrofálták. Szánták az olvasót, hogy ilyen „csárdások és erdei kóborok szájába illő beszédet kénytelen olvasni”. „Már, kérem alássan, ...ha ez költészet: akkor az Alföld legkicsapongóbb csikósa... a legeredetibb költő a magyar világban!” — írta a tudós Császár Ferenc —, hiszen „káromlási műszavak" hemzsegnek versről versre. A Honderű szerkesztője vállon veregette az ifjút: „P. úr még igen fiatal költő, s így megbocsátható, ha ízlése még nem olyan tiszta, nem olyan művelt, minőt költőiül igénylünk.” — Bizony vegyülhetett üröm a szabómester örömébe. Petőfinek csak 1845-től akadt napról napra egyre több védője, kritikusai ellenében. Mintegy két esztendő telt el csatározással. Mit számít a költő örökkévalóságához képest! Végül is a hajdani szabómesternek se lehetne panaszra oka. Az utókor több vagy kevesebb szóval teszi, de nem felejt el hálálkodni. (Szerb Antal irodai lomtörténetében lábjegyzetbe került a neve, Nemeskür- tyében egyenesen fejezetcímbe.) A hajdani ifjú költő „csontjai" révén napjainkban egy kazánkovács keveredett az irodalomba. Millióival egy régi legenda nyomába szegődhettek jeles, világhírű tudósok. A vállalkozás mára kacér évödések, kabarétréfák és engesztelhetetlen indulatok tárgya lett. (Valahogy úgy esett a dolog, ahogy nyáridőben az Élet és Irodalom hasábjain Megyesi Gusztáv megjósolta.) — Egyben-másban vétkes a kazánkovács is. Anno da- cumal Tóth Gáspár tán szerényebben, alázatosabban adott. Morvay dacos, indulatos és kezdettől kihívóan magabiztos. (De lennének-e vajon milliói, ha szerény, alázattal szolgáló, s ellenfeleivel lovagias volna?) Ő nem tudott szent ügyekhez méltó alázattal adni, mi pedig kapni, elfogadni. Mégis — adott! Személye tán már csak azért is kihívás, mert a tudományos és irodalmi élet kerékasztalánál régóta nem foglalnak helyet vendégként se iparosok, kereskedők. S most íme egy mecénás! Némi túlzással élve: millióiért a fél irodalmi élet se tudna jótállni. — De vétkesek vagyunk magunk is. Mi lesz velünk válságos-vajúdó mindennapjainkban, ha ennyi előítélettel, bundás indulattal, morcos türelmetlenséggel megvertek vagyunk? S mindez attól támadt, hogy kiderülhet valami. Ó, mennyi mindenről kiderült manapság, hogy „ami van, az nem az, ami”1 Tudom, a legendák mások. De mégis...! Még nem tudhatjuk, valóban Petőfi síija-e az a távoli. Legyen türelmünk kételkedve, kíváncsian, de tisztelettel kivárni a tudomány kérlelhetetlen tényeit! Hogy két esztendő is beletelik?! Mit számít ez az igazság dolgában! Lehet, hogy el kell temetnünk egy legendát. Egy másik pedig ezer titokkal élni kezd! Mert milyen lehetett az az irgalmatlan hosszú út sebesülten, rabszíjon? S az a hét esztendő a rabságok, száműzetések földjén? Petőfinek költőként honában ennyi elegendő volt a halhatatlansághoz is. „És hol vannak a versek” — kérdezzük újra és újra Illyés Gyula nyomán. —A csontok sok mindenről nem vallhatnak. A kézirat pedig lehet, hogy mégis „elég”. De az is lehet, hogy a szibériai Petrovics legendája egyszer s mindenkorra végképp véget ér. A kutatás eredménye lehet ez is. S ha így lesz, Erdélyben járva újra vigyünk virágot az lspánkúthoz! Meglehet, érjen bárhogy is véget ez a Pe- tőfi-Petrovics ügy, Segesváron járva én egy szál virágot oda mindig vinnék.
