Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

1989. november 25., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Egy suszter, s az ő kaptafáj a A suszter—köztudottan — maradjon a kaptafánál. Mert ha nem, esetleg úgy jár, mint Ősz József bala- tonszárszói cipészmester, aki profi susztersége mellett amatőr régész, szobrász és feltaláló. — Somogyacsán szület­tem 71 évvel ezelőtt — mondja, miközben szűk műhelyének sötétjében fel­néz a varrógépet megvilá­gító fénycsóvából. — Tulaj­donképpen vándormadár vagyok, hiszen kilencéves koromtól Kötcsén éltem, 17 évesen Pestre kerültem kita­nulni a kalapos szakmát, mert azt hittem, azzal majd boldogulhatok az életben. Jött a háború, 1940-ben bevonultam, 43-ban lesze­reltem és Dunakeszin meg­esküdtünk a feleségemmel. Tíz hónapig tartott azonban csak a házasélet, máris újra katonaruhát kellett ölte- nem, s irány: az orosz front. Majd szovjet hadifogság, fakitermelés, bányamunka. Egy csille levágta az egyik ujjpercemet. Kegyetlen időszak volt! A Donyec- medence köves vidékének bányáiban a téli csapadék leszivárgása, főként tavasz- szal, szinte mindennapossá tette a bányaomlásokat. Egyszer körülöttem is elkezd­tek pattogni az embervas­tagságú kitámasztó fák, s azt hittem: itt a végítélet. Később megszoktuk a ve­szélyt, s szinte megéreztúk, hogy közeleg a baj. Nekem mindig sikerült időben kime­nekülnöm. Négy és fél év hadifogság után kerültem haza. Dunakeszin kirabolt lakás fogadott, ugyanakkor a rokonság hívott, hogy jöj­jünk haza Kötcsére. így ke­rültünk vissza Somogyba. Tíz év után Szólódon vettünk házat. Egy motorozás alkal­mával eltört a jobb kezem, s azt hittem: apámtól tanult mesterségemet, a susztersé- get nem tudom tovább foly­tatni. Elhelyezkedtem hát a balatonföldvári Expressz táborba kazánfűtőnek, ahol 15 évet húztam le. Közben 1978-ban Balatonszárszóra költöztünk, ahol kiderült, hogy a kezem mégis képes a cipők javítására. Ezért most nyugdíjasként újra suszterkodom. Ennyi röviden Ősz József életútja. Hogy mégsem csu­pán ennyi, arról más dolgok vallanak: faszobrok töme­gei szerte a lakásban, régé­szeti tárgyak, cserepek, megvalósult apró ötletek, újítások a ház körül. — Tulajdonképpen a tör­ténelem, a régészet a leg­nagyobb szerelmem — mondja, idegenvezetőnek szegődve a saját lakásá­ban. — Már gyerekkoromban sok régészettel foglalkozó könyvet lapozgattam, s kü­lönösen egy ragadott meg, amelyben leírták: Somogy­nak a törökidők előtt 600 községe volt. Ma mindössze 230. Felmerül hát a kérdés: hol a többi? Ráadásul az utóbbi negyven év alatt is eltűnt legalább 100 telepü­lés! Jutompuszta, Tekeres- puszta, alsó, felső és közép­ső Cseszta ma már csak az idősek emlékezetében léte­zik. Kutatni kezdtem, s meg­kerestem falvak idős embe­reit. Kérdeztem őket: hol, merre található a „Törökha­gyás", a „Hamu-dűlő", stb. Azt megmondják, de ha régi falunevet kérdeznék. arra már ők sem igen tudnak felelni. A neveket a „So­mogy megye dűlőnevei" című könyvből veszem, s ku­tatásaim során sok olyan fa­lura bukkantam, amelyek még ebben a könyvben sem szerepelnek. Ilyen pél­dául Szólód és Kötcse között Besenyőmái, Szólód és Ő- szöd között Setter, Nagycse- pely környékén pedig négy falunév: Kiskút, Váráng, Fe­héregyháza és Pácsmánd. Az elnevezések alapján ta­láltam meg a falvak egykori helyeit, s ott számtalan ré­gészeti leletre bukkantam. Beszereztem egy halom ré­gészeti szakkönyvet, s ezek segítségével sikerült azono­sítanom sok leletet. Leg­utóbb például Szólód és Szárszó között bronzkori terü­letet fedeztem fel. A trakto­rok szántanak, s mindenféle cserepeket fordítanak ki a földből. Én ott vagyok, hogy összegyűjtsem ezeket, meg­tisztogatom, s megpróbá­lom elképzelni, milyen tárgy­nak lehetnek ezek a marad­ványai. Ráakadtam egy nyakba akasztható, nőt il­lusztráló cserép-jelképre, amely azt bizonyítja, hogy a bronzkorban itt élő népcso­portokban matriarchátus volt. A megyei múzeummal is jó a kapcsolatom. Nagyon sok leletet átadtam nekik, a munkatársak időnként meg­látogatnak, elbeszélgetünk. Most is, ha véget ér Szólód és Szárszó között a szántás, hívom dr. Magyar Kálmán régészt Kaposvárról, hogy nézze meg a legújabb gyűj­teményt. Nemcsak gyűjti a régi lele­teket, hanem a szakkönyvek alapján olykor igyekszik azo­kat restaurálni is. Talált pél­Gyarmati László riportja Fotó: Gáspár Andrea A „nagyszentmiklósi arany­lelet" korsója és Szent István buzogánya dóul egy 800 éves magyar kalapácsot, amelynek a nyele fúróként is használha­tó, azonkívül szöghúzásra is alkalkmas. Egy 2000 éves római köri L alakú bronz tű is megmozgatta a fantáziá­ját: vajon miért ilyen az alak­ja? Rájött, hogy ezzel na­gyobb erőt lehet kifejteni. Továbbgondolta a dolgot, s megálmodta a varrótű nél­küli varrást, amelyet ő a susz­terszakmában is kamatoz­tathat, ha például gumital­pú cipőket javít. Sok gondja volt a munkahelye kitakarí­tásával, mert a ciroksöprűk rendre igen hamar tönkre­mentek. Kigondolta hát, hogy a söprű felső felét be­lakkozza, ezáltal kemé­nyebbé, tartósabbá válik. — Kazánfűtő koromban sok szabadidőm volt, s el­kezdtem faragni is. A felesé­gem rengeteget kézimun­kázik, neki is többször segí­tettem az előrajzolásban, s ezt a fafaragásban is kama­toztatni tudtam. Példaké­pem a szemesl Reich Károly volt, aki a legnehezebb helyzetekben sem „kente el" rajzait, hanem azokat igyekezett kimunkálni, meg­rajzolni, kikínlódni. A fara­gásban például a fa alakja, természete is az ember se­gítségére van. Görbe fából mást lehet csinálni, mint egy egyenesből. Görbe, keske- nyedő fából készítettem el például Lehel kürtjének má­solatát, kifaragtam egy óko­ri nőt, amint őrli a gabonát, egy ősembert, nyakában kisgyermekkel, a „nagy­szentmiklósi aranylelet" kor­sóját, Szent István buzogá­nyát, nyelén a megfelelő motívumokkal, s a fejre pe­dig egy általam talált buzo­gánymaradványt tettem, gipsszel egésszé alakítva. Emellett a szomszédunkban lévő József Attila Múzeum sem hagy érintetlenül: van József Attila kompozícióm, Reich Károly Illusztrációm fában megfogalmazva, megformáltam a szóládi „hegyi embert", HaászÁdá- mot, valamint a kötcsei népi költőt, Gutmann János bá­csit. A faragás, a régészke­dés kitölti a szabadidőmet, s betölti az életemet. Már a konyhában ülünk, amikor Józsi bácsi egy cse­répedény fülének marad­ványait mutatja: —Ez nem csak egy edény­nek a füle, ezen mást is látni kell — magyarázza. — Ez egy embert akart ábrázolni: itt a szeme, a füle. Nekem az egészet együtt kell látnom, mégha képzeletem segítsé­gével is. Be kell azonosíta­nom a dolgokat a régészet­ről tanultakkal, a tapasztala­taimmal, a képzeletemmel. Itt van például ez a madár alakú edény! Egy kis dara­bot találtam csak belőle. A nagyrészét „fazekasmunká- val", gipsz segítségével kel­lett hozzágondolnom — egy szakkönyv alapján, amely­ben ehhez hasonló edény fényképe is látható. 1921. október 30., Chicago, hajnali 3 óra. A nagy fe­kete Cadillac, mint a menyét surrant a kültelki ház elé, s már menet közben lekapcsolta a reflektorokat. Három öltönyös-puhakalapos férfi nesztelen léptekkel setten­kedett az ajtóhoz, majd a legvállasabbik egyetlen rú­gással kiszakította a zárat. Feketén csillantak a Thomson géppisztolyok, ahogy beugrottak a szűk, ablaktalan he­lyiségbe. Bent a két fehérkőpenyes embernek épp csak annyi ideje maradt, hogy a földre vessék magukat, máris felu­gattak a fegyverek, s szisztematikusan szétlőtték a be­rendezést. A magas férfi elégedetten lépett oda a föl­dön fekvőkhöz: — Szerencsétek, hogy rátok nincs engedély. Üdvözöl­jük a főnököt! A többszáz liter whisky szép lassan folyt ki az utcára... Pálinkás jó reggelt! 1989. október 30., Somogy- jád, 15 óra. Átható cefre- és pálinkaszag, illat terjeng a fe­hérre meszelt ház környékén. Az elkerített udvaron szép rendben sorakoznak a hordók, mellettük összehasogatott tűzi­fakupacok. A pállnkfőzési sze­zon kellős közepén vagyunk, nagy a forgalom. A huszon­négy órás szolgálat sem győzi áz igényeket; decemberig minden nap foglalt. Magyar- országon ugyan nincs szesztila­lom, nincs Volstead-törvény, a pálinkafőzés mégis egy kicsit misztifikált dolog. A cefreházban kellemes a meleg, a klinkertéglával bur­kolt rézüstök alatt már régóta nem hunyt ki a parázs. Titokza­tosan kanyarognak a csövek ide-oda, ám a vége, ahol ki- csurran majd az első csepp pálinka, jól látszik. Arra azonban még jócskán várni kell. mondja Zoli, a mac­kómozgású főző. Fél négy. Még csak félórája, hogy a cef­rét felöntöttük a tartályba, de az első csepp alszesz már nem­sokára megjelenik a kémlelő­nyíláson. Tiszta Vilmos-körte, cukrot sem tettünk hozzá. Ta­lán tíz liternyi lesz belőle, de az finom — biztat. Az előző főzet gazdája már a kész pálinkát várja a finomító­ból, ő már hajnali négy óta ott van. No, az meg is látszik, kezd már egy kicsit összefüggéste­lenül beszélni. Számos sörösü­veg tanúsítja, nem csak a frissi­ben készült pálinka ennek az előidézője. — Nem mindenki ázik el eny- nylre — mosolyog Zoli —, de ő már az érkezés pillanatában sem volt teljesen józan. Na, nézzük, milyen lesz? Csak az ujját dugja a lassan csordogáló folyadék alá, majd a nyelve hegyére teszi. — Jó lesz, csak most még nagyon erős. Az első néhány deci nyolcvan-nyolcvanöt fokos Is lehet. A bácsi is tudhatja ezt, mert még sóvárogva figyeli amint a muslincák raja ráveti magát a nedűre. Inkább még egy sört bont fel magának. Négy óra. A kémlelőnyílás­ban megmozdul a fokoló, ez már az enyém. Zoli is megmoz­dul, benéz a nyíláson, majd elégedetten huppan vissza a székre. — Most már csak várni kell, no meg fűteni — mondja nem minden célzás nélkül. Engedelmesen indulok ki fáért, íratlan szabály, hogy a főzető segít a főzőnek. Megra­kom a tüzet, leülök, most van egy kis időnk beszélgetni. — Három éve vette meg a főnök ezt a főzdét, azóta dol­gozom nála. Ketten vagyunk, váltjuk egymást 24 óránként. Néha Péter, a főnök is beugrik segíteni, no meg akkor, amikor a sajátját főzi. Végül is a több pénzt azzal keresi, mert a bér­főzésből nem lehet megélni. Meglehetősen elgondol­kodtató ez a kijelentés, hisz a bérfőzési díj magas, egy liter pálinkáért 110 forint körüli ösz- szeget kell fizetnem majd. Eh­hez jön még a cefre ára, plusz a fa, amit szintén én vittem, szóval benne lesz 150—160 fo­rintomba literje. Hova tűnik akkor ez a pénz? — Állam bácsi — mosolyog Zoli. — A pálinkafőzés állami monopólium, a „fináncok" igen komolyan veszik az elle­nőrzést, ami nem csoda, hiszen tulajdonképpen a semmiért óriási pénzeket zsebelnek be. A még érvényben lévő álla­mi címer ott díszeleg vala­mennyi üstön, csövön, a be­rendezésen, s meg sem tudom számolni, hány plomba védi az állami érdekeket. Minden egyes oldható (és oldhatat­lan) kötésen, csőkapcsolódá­son és kanyarban ott az ólompecsét, esélyt sem adva arra, hogy valahol megcsa­polható legyen a rendszer. — Itt, ahol az alszesz látható, van egy mintavevő berende­zés. Nem többet, mint néhány cseppet, de összegyűjti a min­tákat, s ellenőrzéskor ebből fa­kóiéval és számológéppel deciliternyi pontossággal meg tudja mondani a pénzügyőr, mennyi pálinkát főztünk ki. Még a sajátunkért is ki kell fizet­ni a főzési adót. Ami nem ke­vés, így aztán sokan okoskod­nak úgy, hogy otthon, kuktával főzve megspórólható ez az összeg. Persze ez kockázatos, könnyen rajtakapják az em­bert, s bár nálunk nem lövik szét a berendezést, de elkobozzák, s a büntetés sem kevés. De hát rizikó nélkül itt sincs nyereség... Nyolc óra. Már tízfokos al­szesz is lefolyt, Zoli föláll, s kezdi felpumpálni a szeszt a finomító üstbe. Míg fáért megyek, ad­dig az előttem főzető bácsi összepakolja a cuccait, kóstol­gatja a friss nedűt, majd egy li­teres üveggel átnyújt belőle Zolinak. Ez is íratlan szabály, ennyi jár a főzésért a díjon felül. Ennek aztán a sorsa az eladás, s ebből jut egy kis pluszjövede­lem. No nem adómentes, az adót a főzető fizette meg. Tíz óra. Már a második főzet első cseppjei jelennek meg a kémlelőablak mögött, mikor hirtelen megelevenedik a cef­reház. Bejött a vonat, s az állo­más és a falu között épp útba esik az épület. Sokan akarják lefojtani a fárasztó munkana­pot egy kis lélekmelegítővel. Nem szabályos dolog pálinkát árusítani a cefreházban, de hát erről szó sincs. Csupán a barátok, ismerősök térnek be egy kis „kóstolóra", ami nem tilos. Aztán, hogy később ki mi­lyen pénzt ad a főzőnek, nos, az is magánügy. Nem is érzi senki ezt csalásnak, vagy a hátóság megkerülésének, minthogy nem is az. Éjjel egy óra. Lankad már a figyelem, el-elbóbiskolunk a széken és a kanapén ülve. Csak Zoli mozdul néha, a fakó­iét nézi, fáért megy, nem szól már, hogy mi hozzuk, ő meg­szokta az éjszakázást. — Két óra tájban van a holt­pont, olyankor nagyon álmos tudok lenni. Ha akkor elfogla­írta és főzette: Varga Ottó lom magam, s túljutok azon a fél órán, akkor már reggelig nincs gond. Már négy óra, mire arra ébredünk, hogy az utolsó főzet első cseppjelt, a „rézele­jét" önti ki Zoli a vödörbe. — Még egy jó másfél óra és kész vagyunk. Akkor ezt csak ötven fokosra főzöm, ahogy kérték. Lassan éled a falu, indul a vonat nemsokára, a délelőttö­söket viszi munkába. Éled a cefreház is. A hűvös őszi reggel megkívánja a melengető pá­linkát. Van, aki kettő decis pohárral is felhajt, s akad. aki kétdecis kis laposüvegbe töl­teti a „frissítőt". Nem érdemes tovább ezen elmélkedni, a helyzet ugyanaz, mint este. Közben megérkezik a váltó­társ, Zoli mehet aludni, huszon­négy órája van a pihenésre és az otthoni munkákra. Velünk már nincs gond, csak demizso- nokba kell tölteni a pálinkát. Az egyliteres kólásüveget már Zoli eltette. Fél hét. Fizetünk, össze­pakolunk és megyünk. A cef- réshordókért majd délután ráérünk visszamenni. Hazafele az autóban a papírt nézege­tem, amit Zoli adott. Eszerint hivatalosan és törvé­nyesen gazdája vagyok 12 li­ternyi körtepálinkának, megi- hatom, eladhatom vagy akár ki is önthetem, engem nem bánthat senki még a geng­szterek sem.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents