Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

1989. november 25., szombat Somogyi Néplap 5 Népfőiskolák a nemzeti jövő szolgálatában ÍRTA: KANYAR JÓZSEF A 20-as években kezdődött népfőiskolái mozgalom ha­zánkban a finn népfőiskolák példájára hivatkozott. Már 1919-ben szülőföldemen — Somogybán — a Kalevala-fordító Vikár Béla a finn népfőiskolák mintájára paraszti szabad- egyetemek felállítását tervezte. A mozgalom ettől az időtől kezdve a paraszti művelődés szószólójává vált, az egyházak, az egyesületek, majd később az agrárpártok szolgálatában végezve munkáját. Már a két világháború között egyre nagyobb szükség mutatkozott arra, hogy a paraszti gazdálkodás területén mi­nél szakszerűbben gazdálkodjanak a földművelő nép fiai, s ezért szerte az országban arany- és ezüstkalászos gazdatan­folyamokkal siettek a paraszti általános és szakműveltség hiányosságainak a felszámolására. Önismeret, azonosság Am a népfőiskolák ennél többet is tettek. A szakmai is­mereteken túlmenően a nemzeti tudat, a nemzeti önismeret és identitástudat emelésének a szolgálatában a falu új szel­lemi vezérkarába akartak beilleszkedni, méltó partnereiként a falu vezető elitjének. Ezek a népfőiskolák szerte az országban a paraszti mű­velődés fellegváraivá váltak. A magyar paraszti művelődés­nek nagyon fontos volt, hogy minél több kiművelt földmű­velő álljon az elhanyagolt vidék rendelkezésére. Minden­képpen a falu okosabb és műveltebb gazdálkodó rétegeinek a gyerekeit hívták falaik közé, de padjaikba beültek a pa­raszti társadalom felnőttjei is. Ebben a korszakban — az egyházi szervezetek mellett — bizonyos politikai csoporto­sulások köré is szerveződtek, különösképp az agrárpártok mellé: a Kisgazda1 Párt és a Paraszt Szövetség mellé, majd a 39-ben megalakult Nemzeti Paraszt Párt mellé. A falu agrártársadalmi és agrárgazdasági kérdései mel­lett azonban agrárpolitikai célokat is tűztek maguk elé, elő­készítőivé válván az egészségtelen nagybirtokrendszer meg­szüntetésére irányuló törekvéseknek. E feszítő társadalmi kérdések tanítását szinte mindenütt tantervűkbe iktatták a népfőiskolák, amelyek természetesen nemcsak a falvakban, hanem a városokban is szép számmal működtek, sőt nem egy helyen az egyetemek keretei között is, például: Pécsen. A Dunántúlon nem voltak ritkák az értelmiségi népfőisko­lák sem. Az egyházak által fönntartott népfőiskolák szel­lemi vezéralakjai között a római katolikus egyháznál min­denképpen a Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa soraiban Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm nevét említhetjük, míg a protestánsok soraiban Üjszászy Kálmánt Patakon. Benda Kálmánt Tatán, vagy éppen e sorok írójának a mun­káját Pécsen és Somogybán, Molnár Istvánt Siófokon, a ba­latoni népfőiskolán. Kitörési kísérletek A népfőiskolák a parasztifjúság életében mindig is ki­törési kísérletek voltak Európa felé a vidék mocsarából. A magyar parasztság földhöz ragadtatásának lassú órái a nép­főiskolákon mindig gyorsabban kezdtek járni. Ezért ültették be őket intézményeik padjaiba egy „új nemesi-paraszti szek­ta” tagjaiként, tanítva őket a gazdálkodás jobb feltételeinek a megteremtésére. Ezeken a paraszti-házi népfőiskolákon képeztük a farmokra vonuló, a kertes tanyák népföiskolá- sait, tudván azt, hogy a nemzet ügyét mindig a parasztság­ra, azaz a föld népére kell építeni. Amikor a második világháború után meghúzták a ha­rangot az immár idejét múlt és anakronisztikus magyar nagybirtokrendszer feje fölött, a nemzet 1945. március 15-ével végrehajtotta a földosztást. A törvény végrehajtá­sával hozzá kellett látnia a szellemi földosztás kérdésének a megoldásához is. A második világháború után az agrár­pártok, különösképp a Nemzeti Paraszt Párt és a Kisgazda Párthoz közel álló Paraszt Szövetség sokat tevékenykedett a parasztegvetemek és népfőiskolák felállítása érdekében. E tevékenységet segítette az Illyés Gyula által alapított Ma­gyar Népi Művelődési Intézet, amely e népfőiskolái szerve­zetek felügyeletét is ellátta. Különösképp dicséretes vállal­kozás volt, hogy összeállítottak a hazai népfőiskolák részére egy olyan 300 kötetes, a paraszt-népi művelődés szolgálatá­ban álló közkönyvtárat, amelyet a népfőiskolák és paraszt­egyetemek hallgatói szabadon használhattak. Ezek a népfő­iskolák igen jelentős tevékenységet folytattak a hazai Sza- badmüvelődés terén is. A programok és a tantervek nem­csak a gazdasági szakműveltség szintjét akarták emelni, ha­nem az érettségi szintjével egyenlő olyan műveltségi isme­retek megszerzését elősegíteni, amely a nemzeti identitás- tudat erősítését is szolgálják. A magyar népdalkincs és a népművészeti remekek ismertetése is e program körébe tar­tozott. E népfőiskolák és parasztegyetemek mögött tervez­tük a régiókban felállítandó paraszti művelődés házainak a felállítását, amelyekben a népfőiskolák mellett gazdasági szövetkezetek és népbankok is működtek volna. Az elmúlt 40 év „restrikciós” kultúrpolitikája, a sztálini ortodoxia a magyar autonóm egyesületekkel együtt e szép törekvéseket is elpusztította. Vidék és jövő Hazánk ma keresi a vidéki Magyarország sorskérdésé­nek a megoldását, s benne a sürgető jövő képének a kiépí­tését. Ezek az önkormányzatok nem mások, mint a XXI. század felé menetelő nemzet népképviseleti környezetvédel­me. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a vidéki Magyarorszá­gon mielőbb kiépítsük a települések igazgatási, gazdasági, művelődési, egészségügyi, etikai és környezetvédelmi önkor­mányzatait. Az önkormányzati elvek törvényes kimondásá­ra és végrehajtására pedig a nemzet mielőbb mondja ki a sürgősséget! A falvak és a városok önkormányzataihoz új vezető ér­telmiség képzését és nevelését már a népfőiskolákon meg kell kezdeni. A magyar honismereti mozgalom a népfőisko­lákat, amelyek a magyar falu önkormányzata részére új ér- telmiséget nevelnek, igen fontos intézménynek tartja. De a szakfőiskoláknak és egyetemeknek is kell ezzel a kérdés­komplexummal törődniük. Nemzeti tudattal és hivatástu­dattal felvértezett néptanítókat kell a vidéki falvak iskolái­ba küldeni. Minden faluba hivatás- és nemzeti tudattal ren­delkező a) néptanítókat, b) gazdatiszteket, c) falujegyzőket, d) orvosokat, ej lelkészeket, f) környezetvédelmi műszaki szakmérnököket kell telepíteni. Az iskolákat és az ifjúságot vissza kell vinni a kihaló, s a temető felé menetelő aprófalvakba. Modernizálva a szü­lőföldet, odatelepítve az ifjúságot, amelynek a szülőföldről való eltávozását és ingázását meg kell szüntetni. A vallási és az erkölcsi elveket kilúgozó iskolákba visz- szak kell állítanunk: nemzeti identitástudatunk és eszmei, erkölcsi rendszerünk új normáit! Pontos kép kell A vidéki Magyarország precíz szociológiai feltérképezé­sét is el kell végezni hazánkban, elkészítve az aprófalvak önkormányzatainak az adattárait. E munkálatok szükséges elvégzéséhez a honismereti mozgalomnak a hazai közgyűjte­ményekben elhelyezett adattárai, krónikái, fényképei mind felhasználhatók. S amikor ma keressük függetlenné váló hazánk korsze- rű, új útjait Európában, különösképp nagy jelentőségűvé válnak ezek a népfőiskolái törekvések. Bennük kell nemzeti tudatunk és önismeretünk izzó kohójában megedzett fiait, a magyar falvak új értelmiségét nevelnünk. Szakmai isme­reteket és hivatástudatot adjunk az új típusú népfőiskolák­ban. Legyen a népfőiskolások számára is igazi haza a tör­ténelmünk, amelyből még a jelen számára is okulhatunk. Hazánkban a zsákutcás vidéki Magyarország halmozot­tan hátrányos rendszerét fel kell számolnunk. Az elmúlt évtizedek alatt a vidéki Magyarország falvai szinte szerep­kör nélküli falvakká degradálódtak. Ezekből a falvakból el­vittük az államigazgatás és a gazdasági élet szerveit. Fel­számoltuk korábbi vasútvonalait és iskolarendszerét. A munkára fogható fiatalságot és a középkorú lakosságot el­szívtuk a mohón urbanizálódó városok felépítésére és ipá­iénak kiszolgálására. Most pedig vissza kellene adnunk szá­mukra a belőle elvont energiákat. Faluújjáépítési állami kölcsönökkel kellene most is a nemzeti közbecsület védpaj- zsa alá helyeztetni — mint 1848-ban a jobbágyfelszabadítás kármentesítésekor — a vidéki Magyarországot, és új népet, új értelmiséget képezni az újjáépítendő magyar falvakba a népfőiskolákon keresztül, a hazai népfront- és honismereti mozgalom támogatásával, valamint a külhoni és hazai nép­főiskolák szövetségeinek s tanácsainak együttműködésévek­IRODALMI MUZEOLÓGIA A muzeológia nagy múlt­ra tekint vissza. Ha ezt a szót halljuk, többnyire a ré­gészek által felszínre hozott kincsekre, kiemelkedő tör­ténelmi személyek ránk ma­radt tárgyaira, s egy-egy kor kiállított beszédes emlékeire gondolunk. A legtöbb em­ber a muzeológust a törté­nésszel vagy a régésszel azonosítja. Sokak számára ismeretlen talán, hogy az irodalmi hagyatékok vizsgá­latával is muzeológusok fog­lalkoznak. Nem csoda, hogy ilyen halványan él még a köztudatban, hiszen fiatal tudomány ez a muzeológián belül, s művelői ma még csak kis számban vannak. Hogy mióta létezik, s mivel foglalkozik ez a tudomány, erről kérdeztük F. Bognár Zsuzsanna irodalmi muzeo­lógust, a megyei múzeum­igazgatóságon. — Az irodalomkutatás eme ága friss a muzeológián be­lül, ez évben ünnepeljük megalakulásának 80. évfor­dulóját. Ilyen jellegű vizsgá­lattal először a mai Petőfi Irodalmi Múzeum előde fog­lalkozott 1909-ben. Ekkor készítettek a Petőfi-relikvi- ák összegyűjtésével létrejött muzeális dolgokból egy ki­állítást. Ma a Petőfi Irodal­mi Múzeum az országos szakmúzeumunk, mely egy­ben felügyeletet gyakorol e tudomány felett. Napjaink­ban az irodalmi muzeológia az 1945 utáni modern ma­gyar irodalom — például József Attila, Móricz Zsig- mond, Radnóti Miklós — hagyatékainak gyűjtésével foglalkozik. Árulkodó neve tükrözi, hogy kettős feladattal keli megbirkóznia. Egyrészt mint irodalom az írott szövegek­hez kötődik, ezek vizsgála­tával foglalkozik, másrészt mint muzeológia, tárgyi anyagokat is gyűjt. Ugyanis egy-egy író megismeréséhez nemcsak az alkotásai, há­zi befőttek utcáján ballagok barna ko­sarammal az élelmi­szerbolt neonjai alatt, amikor a fiatalembert megpillantom. Mintha is­merős volna. Vagy még­sem? Mire újólag megnéz­hetném, andalogva elvo­nul az utca végén, már csak libbenő ballonkabát­ját látom. Magam is aztán elmélyülten tanulmányo­zom ingzsebből előkapart kis cédulámat (1 kg ke­nyér, 1 tej, 1 étolaj, 20 parizer stb.), s nem is fi­gyelek tovább a férfira. Elémbe villan azonban is­mét. Ismerős, igen. De vajon honnan isme­rem? Közelebbi kapcsolatban soha nem lehettünk, akkor nem kellene gondolkod. nőm rajta. Fodrász? Pin­cér? Autószerelő? Vagy egy más üzletben eladó? ANNUS JÓZSEF Kosár és kocsi Nem csupán a trolibusz­ról ismerem, annyi bizo­nyos, hiszen még a nevét is tudom: Lajos... Igen, de miféle Lajos? Most mintha ő is fölpillantana. Neki ugyanígy gondot okozhatok: ismerem, de honnan? A leszállított árú kon- zervek piramisa előtt áll meg. Kiemel a hegy ol­dalából egy pléhdobozt. Forgatja, olvasgatja az ol­dalára nyomott szöveget. Jobb lesz talán elkerülni mégis. Hülye dolog, ha az ember ráköszön valakire, az meg bámul, mert nem tudja, kivel is futott össze. Kapcsolataink talán azért is olyan ziláltak, mert az ilyen félismeretségekkel nem tudunk mit kezdeni. Bosszant mégis: ha a ne­vét is tudom, miért nem vagyok képes elhelyezni valahol az agyamban? Nézem közben: ő nem ko­sárral, hanem keréken gu­ruló kis kocsival járja a pultok utcáit. Bent a rá­csok között papírosból ki­kandikáló kenyér, két zacskó tej, üveg sör, üdí­tő ital, doboz mosópor, két üveg meggybefőtt hintá­zik. Hintázik, igen, mert a fickó — miközben bön­gészi a konzervdoboz föl­iratát — észrevétlen rin­gatja a bevásárló kocsi szarvát. Billeg, himbáló­zik a két befőtt, a sör, a tej, mozgás közben meg­megbillen a kenyérre fo­gott halványkék selyem­papír. Valahonnan a pénz­tárak felöl gyereknyöször- gés hallik, a fiatalember most gyorsabb ütemre vált, tenyerével lökdösi a rácsos kocsi fogantyúját. Kocádnak, csilingelnek az üvegek. Döntött végre: megveszi a konzervet. Behelyezi a kenyér mellé, másik kezé­vel még eközben is rin­gatja a bevásárló kis ko­csit. Melléje lépek, megkér­dezem: — Fiú vagy kislány? Es milyen idős? — Fiú, persze! — húzza ki magát. — Háromhóna­pos és egyhetes... — mondja kissé visszafogot­tabban. — Honnan tudja, hogy... — Csak úgy gondoltam. — Igen ,.. — Kicsit has fájós, ugye? — Hát... Anyám sze­rint csak elkényeztettük. De tény, hogy olykor ősz- szetéveszti az éjszakát a nappallal. — Ezt ismerem — bólo­gatok. — No, majd meg­nő... — Ismételt bólin- tásom elköszönősfélét fe­jez; el is indulunk más­más irányba. Beszélgetőtársam látha­tólag épp oly tanácstalan, mint én. Fogalma sincs, ki lehet ez a pasas, aki mindent tud róla. Én pe­dig tovább töprengek: honnan ismerem Lajost, ha valójában nem is is­merem ... Ifjú tudomány ifjú kutatója nem a tárgyi környezete is hozzátartozik. Sajnos ez utóbbiak napjainkra már egyre kevésbé árulkodnak egy-egy író jellemző stílusá­ról, így a muzeológus ma egyre inkább csak a forrás­anyagokra támaszkodhat. Kéziratokra, könyvekre, fo­tókra, melyek közül a kéz­iratok a legértékesebbek. Nagyon nehezen lehet hoz­zájuk jutni, ugyanis ezek beszerzésére van a legkeve­sebb lehetőség. A gyűjtemé­nyi anyagokhoz többnyire ajándékozás útján jutunk, mint például a Földes Imre- hagyatékhoz, melyet a csa­lád ajándékozott a múze­umnak. Készletünk másik része hagyatéki gyűjtemény vagy szórványgyűjtés. Jelen­leg két teljes hagyaték van a tulajdonunkban. A Kozma és a Földes családé, s szak­mai felügyeletet gyakorlunk a Marcaliban található Len­gyel József, és a göllei Fe­kete István-anyag felett. Ezenkívül két irodalomtörté­neti kiállítás tekinthető meg a megyében, Niklán a Ber­zsenyi, Balatonszárszón pe­dig a József Attila emlék­múzeum. Mindkettő a Pető­fi Irodalmi Múzeum szerve­zésében jött létre. Az irodalmi muzeológia irodalmi topográfiával is foglalkozik. Ez a megyével valaha kapcsolatba került költők, írók vonatkozásait gyűjti össze. Természetesen az szolgál lényeges adat­ként, mennyiben hatott a megye az illető munkássá­gára. Az irodalmi muzeoló- giában a topográfiának nin­csenek földrajzi határai, te­hát az anyaggyűjtést nem lehet helytörténetként fel­fogni. — Hogy lett irodalmi mu­zeológus? — Magyar—német szakot végeztem az egyetemen, s már ott irodalomtörténettel szerettem volna foglalkozni. Itt a múzeumban mint iro­dalmi muzeológus valóra válthattam ezt az elképzelé­semet. Az idén már a ne­gyedik éve foglalkozom ez­zel a lényegében egyszemé­lyes műfajjal, mely egyéb­ként a történeti osztályhoz tartozik. r— Melyik a kiemelt terü­lete? — A századforduló és a század első néhány évtize­de. Megpályáztam egy aka­démiai ösztöndíjat, amelyet sikeresen el is nyertem. A dolgozatomat egy század eleji német napilap — a Pester Loyd — szellemi ar­culatáról írom, s főleg az irodalomkritikákat vizsgá­lom. — Milyen tervei vannak a jövőt illetően? — Most készül Kaposvár történeti kronológiája, mely­ben az irodalomtörténet is helyet kap, ezt az anyagot állítom össze. A topográfiát szeretnénk minél hamarabb elkészíteni, s a Lengyel Jó- zsef-hagyatékot véglegesen megszerezni. (Bánfai)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents