Somogyi Néplap, 1989. november (45. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-18 / 274. szám
1989. november 18., szombat Somogyi Néplap Galgóczira gondolva Érdemes elgondolkodni azon, hogy rohanó, szétzilált, állandó meglepetésekkel szolgáló napjainkban van-e a realista szépprózának jelene és főleg jövője? Calgóczi Erzsébetnek a közelmúltban megjelent Kettősünnep című vaskos novel- lagyűjtemónye pregnáns választ ad erre a kérdésre. Ö az az író, aki élete végéig megszállottan járta a maga írói útját, vállalva ennek minden buktatóját. És újra és újra megfogalmazva: írni csak arról szabad — sőt kell! — ami fáj... Milyen szomorú, hogy azt kell írnun: járta, s nem azt, hogy járja. Már ennek a legutolsó kötetének a megjelenését sem érhette meg. Pedig mennyire elemében lenne most is, napjaink izzó valóságában. Mennyire hiányzik a szava, szenvedélyessége, kiállása. Kiállása újból és újból nemcsak az emberért, hanem az emberiért is. Bertha Bulcsú, a barát és pályatárs írja róla egy helyütt: ,.Calgóczi különös személyiség. Egy nő, asszony, akire az a legjellemzőbb, hogy ember. Emberasszony, akinek rejtett ereje van, mint a hajdani sámánoknak. Galgóczi igazságkereső író. Talán ebben rejlik titokzatos ereje.” És az írónő vallomása? (Ez a vallomás 1977-ben íródott, de riasztóan hiteles a mánkról is!) „Az utóbbi tíz évben egyre riasztóbb példákkal találkozom, melyek az emberék torz értékrendszerében, anyagias hajszás, felületes életvitelében, a látszatok tiszteletében, az ostoba divatokban ... nyilvánulnak meg. Mindezek arra mutatnak, hogy az emberek egyre inkább csak az árát tudják a dolgoknak, az értékét nem. Én Németh Lászlóval vallom, hogy az élet minősége több, mint az élet,., Az élet minőségét érzem veszélyben." Ez az „érted haragszom, nem ellened” adta a kezébe a tollat újra és újra. Hogy írja legkedvesebb műfaját, a novellát, A „Kettősünnep” bőséges keresztmetszetet ad az egész életműből, az ötvenes években született novelláktól egészen 1977-ig. Már a címük is megragadja az olvasó fantáziáját. Egyszerűségükben is kifejezőek ezek a címek. Mint vaku- fényben villan föl már itt is egy-egy pillanatra az egyéni sors, az egyéni szenvedés: Félelem, Fogódzó nélkül, Fejjel lefelé, Mínusz, Aknamező, Valahol fények, Kőnél keményebb, Halottbúcsúztató. S olvasva immár jönnek felénk az arcok, a sorsok. Belénk ivódnak, örök figyelmeztetésül. Egy rövid jegyzet keretében természetesen nincs arra lehetőség, hogy a gazdag kötetet a maga teljességében ismertessük. Amit tehetünk, egy-egy arc, egy-egy sors felvillantása. Ezek a sorsok, ezek az arcok szerves részei a mi életünknek is. Mindegyik egy-egy darab a magyar valóságból, sokszor szinte szociográfiai hitelességgel. Az írónő arc poeticájáról, a szenvedélyes igazságkeresésről már szóltunk. Ez a szenvedély azonban soha nem ragadja el úgy, hogy akár stílusában, akár mondanivalójában dagályos vagy didaktikus legyen. Kórképi látlelet ez arról, ami fáj. Amin változtatni kellene A Keresztesné-ben egy törékeny öregasszony harcol az igazságért a falu mindenható elnökével szemben. A Félelemben fiatál párt ér halálos motorbaleset, megfogalmazódva az is, hogy napjaink túlhajszolt embere már minden helyzetben meggondolatlan. A Fogódzó nélkül-1 önéletrajzi fogantatásának érezzük az írónő hajdani újságírói vesszőfutásairól. A Fejjel lefelé 1956 forrongó napjait idézi, vad indulatok összecsapásával. A Mínusz egy különböző életvitelű és gondolkodású falusi család széthullása. A szinte kisregény-terjedelmű Aknamező egy parasztasszony gyilkossági ■kísérletéről szól — saját fia ellen. S egyúttal látlelet az ötvenes évek .törvénytelenségeiről is. A Valahol fények-ben körzeti orvos harcol egy fiatal tanyasi férfi életéért. És a fényért is, hogy eloszlassa a sötétséget. A Halottbúcsúztató, a kötet záró írása fájdalmasan aktuális asszociációkat ébreszt bennünk. És a címadó elbeszélés? A Kettős ünnep egy fiatal tanítónő lelki válságáról ad megrendítő képet. Rendezetlen magánélete filmszerűen pergő képekben pereg le előttünk. Szorongásos egyedüllétét gyermekkori ünnepeire gondolva sem tudja feloldani... Galgóczi Erzsébet elment. Nagyon-nagyon korán. S mintha tényleg sámán lenne, s a felhőkön túl figyelne bennünket. Ez a jellegzetesen kemény arc, ez az összehúzott szem mintha még most is élne. Él, mert élnie kell. Szava fájdalmasan aktuális ma is. Sok még, az árnyék, ahol eltűnik, vagy megtörik a fény. Dr. Sipos Csaba SOMOGYI LEVÉLTÁRI NAP Három esztendő az ötvenes évekből Nem kivezényelt diákok íogilaltak helyet tegnap délelőtt Kaposváron a Forradalmárok téri volt oktatási igazgatóság, ma középiskolai kollégium előadótermében, hanem azok a gimnazisták kaptak bebocsátást, akik, ha nehezen is, de meg tudták győzni iskolájukat arról, hogy érdeklődnek a történelem, különösképpen az ötvenes évek három esztendeje, 1953—56 köré font gondolatok iránt. Hiszen erről a korszakról vajmi keveset tudnak, ismerhetnek meg az iskolapadban. Pedagógusoknak, ' diákoknak egyaránt szólt a tizenharmadik „Somogyi levéltári nap” programja, amely — italán éppen a bűvös tizen- hárrnas szám miatt — rendhagyó módon kezdődött. A megnyitóra fölkért dr. Gyenesei István, Somogy megye tanácselnöke írásban juttatta el köszöntőjét a tanácskozás részvevőinek — elfoglaltsága miatt. Nagy Gábor, a Somogy Megyei Tanács közművelődési irodájának vezetője olvasta föl az üzenetté vált megnyitót, amiből érdemes idéznünk: „Az idei levéltári nap fő témájául történelmünknek egy nem oly távoli, de annál inkább vitatott és ellentmondásos korszakát, az ötvenes éveket választották. Aligha kínálkozik a mostaninál jobb alkalom arra, hogy a hozzáértők és a történelemmel foglalkozók nagyító alá vegyék ezt az időszakot, amelyre hosszú évtizedekig fátylat igyekezett borítani a hatalom. Múltunk méltatlanul elhallgatott, elferdített évei ezek, melyeket jövőnk érdekében is — a valóságnak megfelelően kell feltárni.” Az alaphangot megadó megnyitóüzenet után a következő bejelentésből megtudtuk, hogy dr. Balogh Sándor rendkívüli, hirtelen kapott megbízatása, külföldi útja miatt nem tarthatja meg „Válság és kiútkeresés 1953—1956” című megnyitó előadását. Munkatársa, dr. Urbán Károly, a Párttörténeti Intézet tudományos osztályvezetője vállalkozott' a korszak összefoglaló bemutatására. Nemcsak a közvéleményt, hanem a történelemtudomány művelőit is rendkívüli módon foglalkoztatja az ötvenes évek históriája. Két korszakról beszélt az előadó: Az 1949-től 1953-ig terjedő időszak a feldolgozását illetően fehér folt, illetve — dr. Urbán Károly talán pontosabb kifejezésével: — senki földje ez a pár esztendő, ugyanakkor a következő három esztendőnyi történelem áll az érdeklődés és a kutatás homlokterében. Két fontos témakört emelt ki a történelemtudomány mostani feladatából: kutatni és elemezni szükséges a kelet-európai kommunista pártok, valamint a magyar kommunista párt hiteles történetét, emellett fölhívta a figyelmet arra. is, hogy ugyancsak soronlevő a szovjet politika, a szovjet külpolitika kutatása, tudományos igényű feltárása. — Amíg a magyar kommunista párt hiteles története nem készül el, addig az elmúlt évtizedek története nem lehet teljes — állapította meg annak indoklásául, hogy miért fontos a témakör kutatása. Nemcsak mellszorító volt hallgatni dr. Bencze Lászlónak, a Hadtörténeti Intézet igazgatóhelyettesének a kor- referátumát, amelyben az ötvenes évek magyar hadseregének megszervezéséről, a hadsereg fölszerelésének erőltetett üteméről szólt, hanem hallhattunk olyan adatokat is, amelyekről eddig másutt még nem szólhatott. A harmadik világháború megvívásának képe lebegett a vezetők előtt, 1952-ben kétszázhatvannégyezer főnyi honvédséget állítottak, mozgósításra nyolcszázötvenezef embert készítettek föl. A hadi kiadásokat érzékeltető egy adat a sok közül: míg lakásra 1950-től ' 54-ig 3,9 milliárdot fordított a pártállam, a tüzérség fölszerelésére csupán egy esztendő alatt, 1951-ben 3,2 milliárdot. Az első hároméves tervet a honvédelmi kiadások feszítették. Békésebb vizekre hajózott T. Mérey Klára történész, aki Dél-Dunántúl ipartörténetének főbb vonásait vázolta föl. Húsz éve foglalkozik Somogy mezőgazdaságával dr. Benke József, pécsi egyetemi tanár, aki az ágazatnak a lehetőségekhez mért lemaradását az 1960-as és 70-es évek hibás döntéseiben látja. Dr. Géger Ferenc levéltáros a közigazgatás megújítására tett törekvéseket ismertette, majd Bognár József az ötvenes évek nemzetiségi politikájáról rajzolt képet. Nagy hatású előadást tartott Jónás József, megyei szaktanács- adó tanár a történelemtanítás gondjairól, az oktatásügy fejlesztésének szükséges irányáról. Végül, a hagyományhoz híven jutalmakat adott át dr. Andrássy Antal, levél- tárigazgató azoknak a lelkes honismereti gyűjtőmunkát végzőknek, pedagógusoknak, kutatóknak, akik segítik a történelem megismerését, oktatását. Herényi Barna A kaposvári Móricz Zsigmond Művelődési Ház szervezésében sók szép virágot hozott a szoünbathelyi Kertész Tsz. A bemutató megtekinthető ma délután 17 óráig Iskola, ahol nemcsak a diáknak kell még tanulni A marcali gimnázium a vb terítékén Előételnek 13 oldalas írásbeli előterjesztés, fő fogásnak rengeteg kérdés és hozzászólás — a marcali tanács végrehajtó bizottsága alaposan megrágta a gimnáziumban és közgazdasági szakközépiskolában folyó oktató-nevelő munkáról szóló beszámolót. Két órán át „falatozni” egy napirendi pontot... Amikor az elnök összefoglalta a vitát, mégsem dőlt senki „jóllakott” elégedettséggel hátra. A hozzászólók szerint a középiskola nem lett olyan szellemi műhely, amely integrálhatná a helyi értelmiséget. De nemcsak ez nem lett! Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a gimnáziumban csak a statisztika foglalkozott a tehetségekkel, s kívülről úgy látszik, hogy rengeteg a probléma az iskolában. Komoly konfliktusok vannak a tantestületen belül — feszültség van a tanári kar és az igazgató, a fiatal és az idősebb pedagógusok között. Az igazgató szerint viszont: őt, a több évtizedes párttagot az MDF-es ifjú tanárok támadják. S ha már itt tartott, elmondta azt is, hogy pontosan ők azok, akiik nem hajlandók semmilyen társadalmi funkciót -vállalni az iskolában Később szó .esett arról is, hogy ezek a fiatalok hatezer forint körül keresnek, a nyugdíj előtt állók tízezerrel többet. Felháborodás emiatt is tapasztalható, ugyanis az igazgató még azon lehetőségekkel sem élt, amelyek pedig — úgymond — tízezer forintos fizetést is lehetővé tettek volna. Természetes, hogy elégedetlenek így a tanárok, hogy ez kihat a napi munkájukra is. Gond van a pedagógus-utánpótlással is. Hiányzik testnevelő-, biológiaszakos és közgazdász tanár — s csak részben fogadható el itt (is) az indok: egyetemi városok után nem kívánnak a. fiatalok marcali nagyságú településen élni. Monostori László művelődési osztályvezető kategorikusan fogalmazott. A város vezetése mindent megtett azért, hogy példás feltételek között végezhessék az oktató-nevelő munkát a középiskolában, a letelepedni szándékozó pedagógusoknak pedig lakást biztosítanak. Nem közlönyből kell tanárt keresni — mondta. Van jogszabályi lehetőség a bérfeszültségek áthidalására, a minőségi munka díjazására. Nem kiegyensúlyozott a tanítás színvonala, néhány tárgyból a továbbtanulni szándékozóik más, közeli városokba járnak felvételi előkészítőre. Sem Marcaliban, sem a vonzáskörzetében nem igazán, yonzó iskola a Berzsenyi, sokan jelentkeznek a környékből Fonyód, Kaposvár és Pécs középiskoláiba. Langyos iskolához langyos kollégium tartozik — tűnt ki a testületi ülésen. Rend és fegyelem van, de nevelő- munkáról senki nem beszélt. A vb-tagok kívánsága: Marcalinak pezsgő, színvonalas középiskolára van szüksége, ahol a helyi adottságokra és szükségekre épülő fakultáció van, ahol a diák és a tanár is jól érzi magát, amely dicsőséget hoz a városra. Ezért úgy döntöttek, hogy a jövő év elején a városi oktatási koncepció kapcsán újra tárgyalják a gimnázium oktató-nevelő munkáját. (Süli) Amíg csak pici fa voltam az erdő közepén. szerettem volna én is olyan nagy lenni, mint a többiek. Ügy gondoltam, aki nagy, az erős, bátor és nem fél semmitől. Azt hittem, nekik könnyű, minden csak egy karnyújtásnyira áll tőlük. Bármit elérhetnek, anélkül, hogy akadályba ütköznének — mert ők a nagyok! Szerettem volna, ha égig érő fa lennék, ha az ágaim az égig érhetnének! Nekik a legjobb, nincs senki, aki hatalmasabb lenne náluk. Teltek-múltak az évek, s én lassan felnőttem a nagy fák ágai alatt. Nem szerettem ezeket az ágakat. Ügy körbehálóztak kérges karmaikkal, hogy gyakran att éreztem, megfulladok. Nem láttam tőlük semmit, nem érzékeltem, mi történik valójában körülöttem. Akkor még nem tudtam, hogy ezt nem fulladásnak hívják, hanem a féltés szorító melegének. Hisz azért tették, mert védeni akartak mindentől, hogy ne lássak, ne halljak olyasmit, ami bánthat. Akkoriban még csak hallottam arról, milyen mély sebeket tud ejteni egy-egy fémes csillogásba öltözött favágó, de nem éreztem sohasem. Hallottam a viharok harsogó ütközetét, melyek a nagy fák lombjait megtépdesték, de én sértetlen maradtam, mert ők megvédtek. S most én is felnőttem! Nem vagyok se nagyobb, se kisebb a többinél, csak ugyanakkora. Pedig már nem akarok olyan lenni, mint a többi! De hiába, már az lettem. Egy fa a sok közül. Most érzem csak igazán, hogy elveszem a rengetegben. Még állnak körülöttem a nagy fák, de egyre kevesebben lesznek. Lassan egyedül maradok, s mégsem leslek igazi nagy fa, mert körülöttem nem nőnek kicsik. Hiába lettem akkora, mint a többi, hiába léptem• az ugyanakkorák sorába, én törzsem mélyén mégiscsak kicsi maradtam. Gyenge és esetlen, aki még nem képes a többi lenni. Az ágaim az ég felé ágaskodnak, s mégsem akarnak kapaszkodni semmibe. Nyújtózkodnak csak úgy, bele a vak világba. Már tudom, milyen a fejsze éle, tudom, hogy a vágás sosem gyúgyul, csak megszűnik fájni. Tudom a viharok zenéjét, a zavart, melytől sohasem lesz többé az élet a régi. Mindent tudni akartam — de jobb volt nem tudni. Most hideg van, fázom, s már a lombjaim sem takarnak. Leveleim olyan színekben játszanak, amelyek mindent elárulnak. Lassan lehullanak, s én kopasz és üres leszek. Már nem tudok elbújni mögéjük, s kénytelen vagyok meglátni, hogy mellettem nő az Égig érő fa, ami'én sohasem iíeszeJc. Hideg van, fázom, karolj belém, Égig érő fa! Lassan végigjárják ágaim a türelmed lépcsőfokait, s a legutolsó lépcsőnél, érzem: elveszítelek. Szeretek belédkapaszkodni, de nem tudlak akarni igazán. Te túl jó vagy, s én lassan már kővé dermedtem. Gyenge ágaim kősziklák lettek, s nem tudnak érezni. Hamarabb kellett volna elindulnom feléd, hogy meg tudjalak becsülni. A görcsös kapaszkodás így biztos szeretetté vált volna. Tisztellek téged, Égig érő fa, de nem tudok az árnyékodban élni. Szükségem van rád, és mégis eltaszítalak, mert én elmegyek. Köszönöm, hogy rámtaláltál, de mennem kell. Ne tarts vissza, én nem tudok itt élni közietek, ebben a rengetegben! Érzem, jön egy vihar, mely kiszakít tőből és elsodor az árral. A villám fénye jelzi azt, hogy valamikor én is tündököltem, a dörgés pedig azt, hogy vége, eltűnök egy ismeretlen világba. Ne tarts vissza, engedd, hadd sodorjon az ár,' melynek végén a biztos bizonytalan vár! Ne hidd, hogy tuskó marad utánam! Nem. A tuskó helyett gólyahír virul, mely neked az örök tavaszról mesél. Legalábbis ezt szeretném. Mert szeretem a meleged! Hideg van, fázom, s mégis ... Ég veled, Égigérő! B. T. ÉGIG ÉRŐ FA
