Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-07 / 237. szám
1989. október 7., szombat Somogyi Néplap 9 UTAZÁS MAGYARORSZÁGON El Szapudi András tárcái Balladás Bakony A bogyóval telehintett bokor megrezdül a tisztás szélén. Paripa tűnik fel mögötte, kucsmás vitézzel a nyeregben. A ló testéről szakad a veríték, a vitéz napbamította gyerekarcán diadalmas mosoly. Kopjájával lendületes köröket rajzolt a levegőbe, és hatalmas erővel tört ki belőle a kiáltás: — Huj, huj! — Elnyújtott kürtszó a válasz. A legény leugrik a lóról, majd összecsap mögötte a kökénybokor. A sűrűben jávorszarvas haldoklik. A szügyén kopja ütötte fekete seb. A jókedvű vitéz—valamelyik ispánft — csizmás lábát az állat fejére helyezi, s büszke pózban várja támadásait. Ebben a pillanatban ordítás rázza meg az erdőt. A kőrisfák közül (Kaszti Gyula rajza) előbukik egy hegyes arccsontú, halálravált legény. — A kerálfi — suttogja. — Imre?... — Hol vagyon? — Meghalt. A félelemtől megfeketedve roskadnak a jávor- szarvas tetemére. — István úr valamennyiünket karóba vonat... A szél ordítva fut a bozontos tájon, azután a hó betemeti a völgyeket, a patakmedreket, eltorlaszolja a barlangok nyílását. A fagyhatalomban százéves fatörzsek hasadnak ketté, meggémberedett madarak fordulnak le az ágakról. A fehér hegyek mögött valami feketeség mozgolódik. Szőrcsuha. A térdeplő Gellért lassan föláll és csontos, sárga arcát a jéghideg égre emeli. „Uram, segélj!” — mormolja égő szemmel. „Kegyelmes jármodat minduntalan félretaszítja e szilaj nép. Uram segélj!" Az olasz bencés elhagyja remetefészkét, Budára indul, ahol a Vaták lovat áldoztak és besenyősen csimbókba fonták hajukat. Még egyszer feltűnik a Szeret menti síkság, még egy utolsó, veszett nyargalás... A bakonyi remete kalimpálva zuhan a mélységbe, de Oroszország felől és Lengyelországból már közeledik a táltosok meghiúsult reménye: András és Béla. Századokat söpör a bakonyi szél. Némelyik faóriás észre sem veszi... Egy Vas megyei bicskás legény betör a sűrűbe. Kezében fokos, vállán tarisznya, a nyeregkápán pisztoly. A bajusza még alig ütközik, kalapján vadvirág. Kivilágosodnak a bakonyi csárdák, színes kendő borul a lányok vállára, s a sárból rakott pásztorkunyhók lakói tisztelettel suttognak egy nevet. A rangos udvarházakban és a városi kereskedők otthonában azonban félelmetes ez a név. Sobri Jóska pedig vadvirágillatű legendák és varangyrémhírek között lovagol végig a Ba- konyon. Míg egyszer elé nem csapódik a „ne tovább". — Add meg magad! — Nincs olyan isten...—Jóska önérzetes választ ad: tüzel. De jobbra, balra és mögötte is megzördülnek a bokrok. Ezután népdalok országszerte híresztelik Ba- kony-erdő gyászát: Sobri Jóska halva van... Évszakok, évszázadok vonulnak... Gézaháza. Turisták a fák között. Patinás ajtók, nyikorgó falépcsők. Nyugalom. Ha egyszer innen nézhetném a behavazott Bakonyt! Talán akkor is havasak voltak a csizmák... A turisták a történelem parancsát hozták iszákjaikban hegyeken, völgyeken keresztül. Jelszót mormoltak, a falépcső ijedten reccsent a lábuk alatt. Izgatott suttogás, rekedt hangok. — Igen, most már megérett az idő... — Sztálingrád megállt, Hitlernek vége. — Igen, megállt. És megállunk mi is. — „Hogy mi ne legyünk német gyarmat...” „Édes hazám, fogadj szívedbe...” A régi, titokzatos, turisták tiszteletére hozott virágcsokrok sohasem hervadnak el az emlékmű tövében. Hej, balladás Bakony-erdő, mit mesélsz majd az unokámnak?! Várkerület Először is adassák tisztelet cipészeinknek, akik lehetővé tették mindennapi sétánkat a Várkerületben. Varázslók voltak. Olyanok, mint Csoszogi, az öreg suszter, aki a kidobnivaló, folt hátán folt lábbeliket is megreparálta. Ma olyan bakancsban, félcipőben egy diák se lépne a soproni aszfaltra, mint az ötvenes évek közepén középiskolás jómagam és kollégista társaim. Sohasem felejtem el például a lomposságtól hideglelősen irtózó Gábor barátom kilátástalan küzdelmét az eleganciáért. Fekete, hegyes orrú (akkor kirívóan ódivatú) félcipőjét elsőévesként húzta a lábára, s érettségiig abban járt iskolába, gesztenyeszürejre, diákbálra és hangversenyre. A sokgyermekes tanító apa valamikor még a háború előtt vásárolta magának a cipőt, mely végül — miután kiszolgálta az idősebb fivéreket is — a barátom lábán köszöntötte csillogva-villogva a soproni reggeleket. Ez a cipő megmaradt bennem, Gábor agyonsu- vickolt, fölhorgadt orrú félcipője, az én örökké sáros lábbelimnek pedig már a színére sem emlékszem (talán nem is volt színe); egészen elkopott, míg tudat alatt folyton föl-alá sétáltam a Várkerületben. Kefét ritkán, susztert annál többször látott bakancsom vasalt sarka ugyancsak öntudatosan kopogott akkoriban, s emiatt, nem csoda, hogy most a szellőnél is halkabban, észrevétlenül szeretnék „suhanni” egykori utamon. Egyébként most döbbenek rá, miért utazom olyan ritkán Sopronba, holott egy időben módomban volt akár hetente is végigsétálni a Várkerületen. Mert ilyenkor óhatatlanul hallanom kell egykori cipőm „magabiztos” kopogását, és ez ma már sérti a fülemet. Azt hiszem — sőt bizonyos vagyok benne —: abban az időben határozottan idegesített öreg iskolavárosom bölcs, de enyhén ironikus mosolya. Hiszen maga a félreértett avantgarde testesült meg bennem, éppen itt, ahol a barokk robosztus válla mögül az előkelő-szigorú gótika és a harmonikus reneszánsz mutatja magát, ahol a zárt formák megrendíthetetlen fenségét demonstrálják az utcák, a terek, a hegyek felől érkező szellők pedig skandálható verseket mormolnak. Sopronhoz a klasszikus ritmusok illenek. Berzsenyi nem is hallott itt másfélét, Kis János sem. Szóval, az ironikus mosolyra oka volt Sopronnak: naponta hallotta gyermeteg lázadásom skan- dálhatatlan verssorait, melyek a kollégiumi szilen- ciumok álmosító közegében fogantak, s csupán a képzeletemben gyújtották föl a régi patríciusok, céhmesterek Mozart-muzsikában fürdő városát. Látott, hallott ő már effélét, lázadtak itt már mások is: igazi lázadók, igazi géniuszok. Berzsenyi például dölyfös dühében vízbe hajigálta a poncitere- ket, s professzorainak örömére duzzogva hagyta faképnél a később róla elnevezett, de már az ő korában is hírneves tanintézetet. Petőfi itt a hatalmaskodó káplárok ellen lázadt oly módon, hogy kiszökött a laktanyából Liszt Ferenc hangversenyére, nem törődve a fogdával, kurtavassal. Sopron „bajusz alatti" mosolyát leginkább az Európa-hírű tudós, Csatkai Endre szája szélén láttam megvillanni, bár—ma már sejtem—a hirtelen haragú Berzsenyi, a silbakolás közben remekműveket írogató Petőfi, sőt, a Fehér ló vendéglőben kvártélyozó Zrínyi Miklós is vele mosolyogtak. Talán éppen e mosoly által — amely az orkánnak vélt, de szellőnek is gyenge lázadásomra hulldogált —csírázott ki bennem az önmagam és a világ reális megismerésére sarkalló kétely. így indulhattam azután a megértő fogadtatás reményével és illő alázattal Petőfihez, Berzsenyihez, Zrínyihez vissza, végül így adatott meg, hogy botladozva, tapogatózva bár, úgy-ahogy eligazodom a jelenben. Teller Ede élete és kora 6. Csillagháborús tervek A termonukleáirs reakció elméleti kiindulópontjait már a harmincas évek végén megfogalmazták, s már Los Alamosban tudták, hogy a termonukleáris reakció kiváltásához szükséges hő előállításához mindenekelőtt a nehézhidrogénatomok, a deutérium kiválasztására van szükség. Rövidesen bebizonyosodott, hogy a deutérium meggyújtása maghasadásos atombomba útján nem lehetséges, ehhez tri- ciumot, azaz hármas atomsúlyú hidrogénatomokat kell alkalmazni. Tehát a deutériumnak és a tri- ciumnak a reakciója bizonyult termékeny ötletnek. 1950. március 2-án Teller Washingtonba látogatott, s politikai pártfogóival tárgyalt. Nehéz kérdésekről kellett ebben az időben dönteni. Milyen veszélyt jelent egy hidrogénbomba-robbanás után a keletkező radioaktivitás? Még a legkiválóbb tudósok is csak nagy óvatossággal mertek ehhez a kérdéshez nyúlni, és a régi barátok, mint Szilárd és Bethe is, olyan veszélyzónákra hívták fel a figyelmet, amelyeknek hatására az illetékesek akár elálltak volna a kísérletsorozat folytatásától. E két nagyon régi jó barát ellen- véleménye különösen fájt Tehernek, s úgy érezte, hogy azok eltúlozzák a veszélyeket. Természetesen joguk van ahhoz, hogy hangot adjanak saját meggyőződésüknek, de ugyanezt ő is megteheti anélkül, hogy ezzel veszélyeztetné az immár két évtizedes jó viszonyukat. Ez az összecsapás azonban még csak a kezdete volt a hidrogén- bomba-ellenes kampánynak. Amerika legtekintélyesebb szakmai magazinja, a Scientific American három egymást követő számában adott helyet a hidrogénbomba ellenzőinek. Teher hamarosan a Bulletin of the Atomic Scientistben (az Atomtudósok Bulletinjében) válaszolt. Bár írása nem volt híján az indulatoknak, mégis szigorúan tartotta magát a tudományos tényékhez, íme, írásának vázlatos gondolatmenete. Az atomkísérletekben részt vevő tudósok közül senkinek sem lehet teljesen tiszta a lelkiismerete. De a tudósoknak a kutatás a kötelességük! Teher meg volt győződve róla, hogy a hidrogénbomba élőbb-utóbb mindenkinek rendelkezésére áh majd, de aki előbb ismeri meg a természet törvényeit, az kissé jobban tudja befolyásolni érvényesülésüket, mint az, aki utóbb érkezik ehhez az állomáshoz. Teher egyik kollégájával, Frederic de Hoffmann-nal új tézist dolgozott ki a hidrogénbomba előállítására. A korábbi „receptekkel” ellentétben ez oly an egyszerűnek tűnt, hogy számos eddig kételkedő tudós is Teher oldalára állt. Az eljárás lényege: folyékony tri- ciumot és folyékony deutériumot egy atombomba okozta hő segítségével aktivizálnak. Ez így még nem volt hidrogénbomba, de mégis rendkívül közel állt hozzá. Szívesen írnánk az eljárásról, de ez lehetetlen, mert közel négy évtizeddel később a kidolgozás technikai módja még mindig az amerikai kutatóintézetek és a hadügyminisztérium szigorúan titkos anyagához tartozik. A teljes titkosság miatt a mai napig sem tudjuk, hogy miből állt az a kísérletsorozat, amelyik a „Greenhouse” (Melegház) fedőnevet kapta. 1950. május 8-án zajlott le ennek legfontosabb mozzanata. A hajnalra kitűzött robbantást egy zivatar miatt három órával elhalasztották. Teher ismét csodálkozva szemlélte a robbanás nyomában képződő lánglabdát és gombafelhőt. Maga a robbanás azonban még nem volt a siker bizonyítéka. Azt kellet kideríteni, hogy valóban egyesült-e a hőhatás következményeként a deutérium a triciummal. Lehet, hogy a feszültség oldása végett: az egyik tudóstárs, Ernest Lawrence fogadást ajánlott Tehernek. Lawrence-nek akkor kellett fizetnie, ha a kísérlet nem sikerül, Tehernek akkor, ha sikeres volt. Az eredményt másnap tudták meg. Kora reggel, mikor Lawrence munkába indult. Teher odalépett hozzá, és mosolyogva nyújtott át öt dollárt. ★ * ★ Csendes évek következtek egy ideig. Legalábbis csendesnek minősíthetők egy olyan nagy tudós és robusztus egyéniség életében, mint EdwardTeller. Végül vállalta és erkölcsi kötelességének tartotta, hogy tevékenyen bekapcsolódjon a nemzetvédelem ügyeibe. Ezzel összefüggésben egyre többször adott tanácsokat a hatalom képviselőinek. Barátság alakult ki közte és Nelson Rockefeller között, aki a va- gyonbirodalom örököse, New York állam kormányzója, majd az Egyesült Államok alelnöke lett. A barátság olyannyira szoros lett, hogy amikor Lawrence a Livermore Intézettől nyugdíjba ment, a professzor hajlandó volt anyagi ellenszolgáltatással is járó kapcsolatba lépni a Rockefeller családdal, noha ezt egyetlen más politikusnak sem tette volna meg. A Ronald Reagan és Edward Teher közötti barátság is meglehetősen régi keletű. Már amikor Reagant 1967-ben először választották meg Kalifornia állam kormányzójává, szoros együttműködés alakult ki közöttük, ami később oda vezetett, hogy a magyar származású professzor a nyolcvanas évekre az elnök egyik legfontosabb tudományos tanácsadója lett. 1982januárjában, többszöri előzetes üzenetváltás után, arról értesítették Téliért, hogy Ronald Reagan beszélgetésre várja Washingtonba. Egy évvel később nagy vonalakban megtudhatta a világ, hogy a beszélgetésen miről volt szó. Részleteiben azonban még ma sem tudjuk, s valószínű, hogy ez a következő évtizedek féltve őrzött titka marad. A beszélgetés tartalmáról senki sem hajlandó nyilatkozni, pedig Teher doktor változatlanul hangoztatja, hogy a tudományok fejlődésének legnagyobb ellensége a titkolózás. Az értesülések jórészt az elnök 1983. március 23-i híres televíziós beszédéből, kisebb részben pedig azokból a nyilatkozatokból valók, amelyeket Teher a titkosság megsértése nélkül mondhatott el. Ezekhez járul még olyan tanúk elbeszélése, akik ugyan nem voltak jelen kettőjük eszmecseréjénél, de az elnök szűkebb köréhez tartozván, ők maguk is értesültek valamiként a gondolat érlelődéséről. Egyikük a már régen „ellenféllé” lett egykori jóbarát, Hans Bethe. 1983. februárjában a livermore-i laboratóriumban találkoztak. A magyar tudós a cél érdekében odáig merészkedett, hogy olyasmit is elmondott kollegájának, ami akkor még nem volt teljes mértékben közölhető információ. A laboratóriumban előállított röntgenlézer teljesen új fordulatot ad a fegyverkezési versenynek. A röntgen-lézer kisugárzó központja a világűrben keringve helyezhető el, s gyilkos erejű sugarai még a világűrben meg tudják semmisíteni a rakéta által hordozott gyilkos, nukleáris tölteteket. Amikor a töltet felrobban, még mielőtt további apró nukleáris részecskéket kilövellne magából, egyetlen lángoló gömbbé válik, maga körül mindent elpusztít, elsősorban a többi bombát és más fenyegető fegyvert. Az atomháborút száműzik a Földről a csillagok közé. Ez a csillagháború. Hans Bethe egyetlen pillanatig sem vonta kétségbe egykori barátja közléseinek fizikai igazságát. Egyenesen zseniálisnak tartotta az elképzelést, és különösképp tudományos eleganciáját dicsérte. Mégsem csinált titkot abból, hogy a várható tudományos viták során a gondolat alkalmazása ellen kíván fellépni. Mert az új fegyverre újabb ellenfegyver a válasz, és éppen az, amit döntő áttörésnek tekintünk, fog újabb lendületet adni a fegyverkezési versenynek. Végül is kinek van igaza? Ronald Reagannak, aki Teher életét az emberi lét végső határáig szeretné meghosszabbítani vagy a fizikustársnak, Isadore Isaac Rabinak, a Nobel-díjasnak, aki szerint jobb lett volna az emberiségnek, ha Teller Ede soha meg sem születik? E kérdésre nem könnyű a válasz, de ennél is sokkal nehezebb arra felelni, hogy hol a helye Teher professzornak az emberi haladás szempontjából. Áldani vagy átkozni fogja-e nevét az utókor? A világvégét vagy az emberiség új korszakát hozta-e közelebb? Az erre adandó hiteles válasz független az ő akaratától. Valószínűleg pontos feleségének, Micikének az állítása: ha a háború vagy a béke kérdésében az én férjem döntene, úgy kevesebb oka lenne a világnak félelemre. (Vége)
