Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-26 / 254. szám
Somogyi Néplap 1989. október 26., csütörtök Engedje meg az 01- vasó, hogy az eredményes vitaeljárás kiválasztásához, a szociálpszichológia által nyújtott megoldások közül néhányra felhívjam a figyelmüket. Társadalmunk, gazdasági életünk, politikai rendszerünk átalakítása és gyökeres megváltoztatása békés átmenettel valósulhat meg a legoptimálisabban. Ebben nyújthat segítséget a konszenzusvita, amelyben különböző tartalmú és mélységű konfliktusok és vélemények összpontosulnak. A vitában — érvelés és cáfolás keretében — szembesülnek az álláspontok, kibontakoznak a konfliktusok okai. megfogalmazódnak a javaslatok a konfliktusok feloldására. Először elvileg körvonalazódnak, majd a végrehajtásra lebontottan részleteiben is tisztázódnak a megoldások. A vita végeredménye: a konszenzus, a kompromisszum, a megegyezés. A megegyezés két szakaszból áll. Az indító ajánlatban történik meg a megegyezés feltételeinek szélsőségig feszítése (azzal a szándékkal, hogy a vitapartner alább adja induló feltételeit, ha a szélsőséges igényekkel szembesül, s a konszenzus szükségességét belátja). Lehetséges ennek az ellenkezője is, amikor a vitafél az ajánlatok megtételében szerény. A konszenzusvita Az előbbi vitatechnika visz- szájára fordulhat, mert a vitában szembenállókat a magas igény elriasztja a vita folytatásától. Az utóbbi indító ajánlat következménye lehet az igénytelen megegyezés. A kölcsönös engedmények szakaszában a vitapartnerek mérlegelik és eldöntik, meddig mehetnek el a megegyezésben. A nyílt ajánlatot nem lehet meg nem történtté tenni, visszavonása csökkenti a presztízst. Az eredménytelen ajánlat (megegyezési javaslat) pedig pozíciógyengüléssel jár. Ezért fontos, hogy az ajánlatok és az engedmények mindkét fél számára elfogadhatóak legyenek! Ha túllépik az érdekek határát, figyelmen kívül hagyják a másik fél engedménytevő toleranciáját, a konszenzus kútba esik. A konszenzusvita stratégiáinak négy megoldásmódja van. A fokozatos és kölcsönös feszültségcsökkentésben fontos szerepe van a megelőlegezett gesztusnak, amely feltétel nélküli kellő garancia és viszonzást nem igénylő stratégia. Ez a nagyvonalúság pszichés nyomást gyakorol- a másik félre, hiszen kínos viszonzás nélkül hagyni a gesztust. Megteremtődik a bizalom, amely kizárja a vitából az elutasítást és az elzárkózást. Ezáltal a feszültségek csökkennek, s létrejön a megegyezés. A problémamegoldó stratégiájú vitában az indulás első szakaszában exponálják kiélezett formában a problémát. Közösen keresik a legcélszerűbb megoldásmódokat. Tudatosság jellemzi ezt a stratégiát, mert mindkét fél elfogadható megegyezésig kíván eljutni. Az empátia segít abban, hogy egymás szándékát, helyzetét megértsék. Igyekszenek a ráhatás és meggyőzés legjobbnak vélt technikáit alkalmazni, hogy a problémák eltűnjenek és megoldódjanak. Az önellenőrzési stratégia a vita során folyamatos önvizsgálatot igényel. A vitatkozók nézeteiket kritikai szándékkal felülvizsgálják, időben és kellő alapossággal hajtják végre a korrekciót. Ez biztosítja a megegyezés sikerét és eredményességét. Vitatkozni akkor érdemes, ha a vitapartnerek számolnak az ellentétes nézetek következményeivel. A véleményvállalás a megegyezés Az MSZP-nek táncolok, de. BESZÉLGETÉS ÁGH ATTILA POLITOLÓGUSSAL A reformszövetség aktív tagjaként és a platformok kompromisszumának egyik létrehozójaként Ágh Attila politológus nemcsak jelen volt az MSZMP—MSZP kongresszusán, hanem az esemépyek alakításának egyik főszereplője volt. — A régi szép időkben a kongresszusi jegyzőkönyvek mindazt tartalmazták, ami egy ilyen fórumon tör- ténik. A csúcson lezajló egyeztetésekről természetesen nem számoltak be, éppígy a belső tárgyalásokról sem. Erre a kongresszusra azonban a jegyzőkönyv nem hiteles „tanú”. Jóllehet az új pártnak a kongresszus a legfontosabbb szerve, ám csak a plenáris üléseken elhangzottakból megítélni az ott történteket nem lehet. Ennek a tanácskozásnak ugyanis a platformok és a vezetőik lettek a főszereplői. A Reformszövetség nevében önző módon kijelenthetem, hogy mi és elődeink, többek között a reformkörök hívták életre a többi platformot is. A Reformszövetség többek között létrehozta saját ellentétes tükörképét, a Népi Demokratikus Platformban, továbbá szabaddá tette az utat a vidéki, a munkás- stb. platformok előtt. — Mit ért azon, hogy a Népi Demokratikus platform a Reformszövetség ellentétes tükörképe? — Amíg a Reformszövetség a megszakítás mellett voksolt és új politikát, új szervezetet igényelt, addig ők a folytonosság ideológiáját képviselték. Törekvéseik Lenin Állam és forradalom- jának tanácsmozgalmi, ön- kormányzati eszméjével ro- koníthatók. Krausz Tamás kongresszusi felszólalásában markánsan megfogalmazta, hogy az elmúlt négy évtized bűnei a pártvezetőket és az apparátusokat terhelik, a párttagságot viszont mentesíteni kell e felelősség alól. — Visszatérve a kongresszusra: milyen jellegzetes fordulópontokat emelne ki a platformok szempontjából? — A platformok átírták a kongresszus egész munkarendjét, lerövidültek az üresjáratok. A kongresszus végére egyetemleges lett a platformszerveződés. A küldöttek 80 százaléka különböző irányzatokhoz csatlakozott, körülbelül 20 százalékuk pedig antiplatformba tömörült. Ez utóbbiak nemcsak az új párt ellen szavaztak, de szinte állandóan az elfogadandó javaslatok ellen emelték fel szavazólapjukat. Nem tetszett nekik az újfajta politizálás sem. Ennek a mintegy 200 embernek a látszatdemokráciát hiányoló panaszait, csalódottságát, nyafogását tolmácsolta a sajtó. Nagy bánatom, hogy a média egy régi típusú kongresszusról tudósított, és nem vette észre, hogy itt merőben újfajta politizálásról van szó. — Megszületett az új párt, s ezt sokan csak az első lépésnek tekintik. Mit vár a platformok továbbélésétől? — Az új párt feltétlenül működőképesebb lesz monolit egységet felmutató elődjénél. Ha a reformszövetség kihasználja, hogy a vidékkel együtt abszolút többséggel uralhatja a kongresszust, talán ugyanezt a monolit egységet élesztette volna föl. Azzal, hogy inkább megegyeztünk a folytonosságot erőteljesebben, hangsúlyozó Népi Demokratikus Platformmal, megőriztük a reformmozgalom dinamizmusát. Ez egy nehezebben induló, de jobban működő gépezet lesz, mint az MSZMP volt. Üj minőséget vajúdunk ki, s ezzel megelőzzük a többi pártot. Ott még nem látszanak a belső struktúrák, még nem próbálták összeilleszteni a vitázók külön programjait, nem rajzolódtak ki a különböző irányiatok. Az MSZP pontosan beilleszkedik a mai Magyarország átmeneti állapotába, a politikai forrongásba, és feltétlenül hatékonyabb struktúrájú, nagyobb politikai intenzitású szervezet lehet, mint a versenytársaké. Igaz, ez a szervezet törékenyebb elődjénél, de potenciálisan hatékonyabb politizálásra alkalmas. Nagy ígéret hordozója. Kétségtelen, hogy az új pártban vannak rejtett aknák is. Ahogy a kongresz- szuson időről időre fölvetődött a reformszövetségben a tiszták kivonulásának lehetősége, az az igény, hogy ne kössük meg azokat a kompromisszumokat, amiket a reálpolitika sugall, hanem maradjunk erkölcsileg érint- tetlenek, igazak, s ezzel mentsük meg a reformmozgalom becsületét. Ez a Reformszövetségben napjában többször is felizzó vita nem fog egyhamar elcsitulni. A bozóttüzek fel- lobbanása és elhamvadása továbbra is várható a reformerek körében. Ugyanakkor a Népi Demokratikus Platform- is szembe kell nézzen azzal, hogy a régi és új típusú apparátus beözönlése elviheti a szekeret, s ha ez az apparátus felülkerekedik, akkor az alapítók céljait kérdőjelezhetik meg. — E csapdák nem veszélyeztetik az új párt kibontakozását? < — Az új pártba való bekerülés kínját kell most átélni, ez azonban egyúttal előkészület is a közelgő választásokra; amolyan teljes átmozgató edzés a tagság számára. Újfajta, magasabb szintű érzelmi, értelmi azonosulást tételez fel. Természetesen itt is lesznek sodródók, de a többség számára a pártviták és viszályok, a parlamenti mozgások időszakában jó felkészülés a választási szereplésre. Az országos választmány — a viszonylag homogén elnökséggel szemben a heterogenitást kell megjelenítse — létrejötte fogja lezárni az új párt kialakulását. Az alkalmas jelöltek .keresése egyben próba lehet az MSZP képviselőjelöltjeinek kiválasztásához is, megmozgatja a helyi erőket. A tagtoborzás során élénkül a politikai érdeklődés. Többen járjuk az országot, jómagam kettős céllal. Az MSZP-nek táncolok verbunkost, de a Reformszövetség zenéjére, mert mindannyiszor elmondom, hogy az ő nevükben szólok. Kékesi Katalin valóra váltását segíti elő. „A vita végcélja, optimális kimenetele, hogy az egyik félnek sikerül meggyőzni a másikat a maga igazáról — írja Hankiss Ágnes —; illetve, hogy a feleknek sikerül rábírniuk egymás álláspontjuk megváltoztatására. A vita igazi jelentősége sokszor nem a megegyezésben, nem egymás meggyőzésében rejlik, hanem inkább a nyílt véleményvállalásban.” A vitában a vitafelek azonosulnak az újrafogalmazott nézetekkel, melyek továbbvitelében — önérzeti és önbecsülési okokból — érdekeltté válnak. Vitáinkban a konfliktusok jellemzőinek feltárása nélkül nem lehet megismerni a konfliktus és a konszenzus összefüggéseit. Három szélsőségre hívom fel olvasóim figyelmét. Az egyik az erőszakos konfliktuskereső magatartás, amelynek jellemzője : a vitatkozó fél ott is kofliktust keres, ahol az érdekek megegyeznek. Reális érvek nélkül a vitában mindenáron ki akarja mutatni a konfliktus jelenlétét. Háborgó és agresszív fellépéssel meggátolja a konszenzus •tudatosítását (megfogalmazását). Magatartása negatív következményekkel jár, mert megsérti és összeharagítja a vitapartnereket, s azt igyekszik sugallni, hogy az adott kérdésben nincs megoldás. A másik szélsőséges véglet, amikor a vitapartnerek minden áron kompromisszumot akarnak kötni. Kényelemből, passzivitásból, félelemből, hozzá nem értésből következően nem tudják elviselni a konfliktusok következményeit. A kompromisszumot egyetlen alternatívának tekintő egyének igénytelenek, mert nyugalmuk megóvása érdekében konfliktuskerülővé válnak. Ellenségként is szembehelyezkedhetnek egymással a vitatkozók. A „győzelem” ebben az esetben indulatokat kelt, s további feszültségeket hoz létre. Az ellenségeskedés létrejötte legtöbbször szervezetlenségből és félremagyarázásból — adódik. Kevés esetben van az ellenséges vitának vezetője. Ha mégis kézbeveszi valaki az irányítást, az indulati zavarokat, a békítést, a durvaságukat kell felszámolnia. Az ellenséges megnyilvánulásnak több indítéka lehet. A vitában a szelíd ellenzés átcsaphat makacs ellenállásba, majd gyűlölködésbe. A hétköznapi veszekedésből is kialakulhat ellenséges szembenállás. Elvi szempontokra is hivatkoznak az ellenfelek, miközben kifinomult személyeskedéssel támadják egymást. Az ellenségeskedést gyors fellépéssel, a konszenzus felajánlásával, határozott megoldásjavaslattal lehet lecsendesíteni. Dr. Bóra Ferenc ÉPÍTENI A FELELŐSSÉGTUDATRA A nyilvánosság etikája Manapság a nemzeti méretű, a mindent átvilágítani akaró nyilvánosság nem kevés gondot okoz azoknak is, akik pedig akarva akarták valódi kiszélesítését, megteremtését. A politika kavargó világa mára felébresztette, sőt kifejezhetővé tette az igényt, azon tolsztoji felismerés lényegét, hogy az ember, az állampolgár nem élhet igazán a saját fontosságának tudata nélkül. Tán a logikátlan logika az oka — bár más ok is könnyűszerrel elgondolható —, hogy a nyilvánosság mai harcmezején e „saját fontossága tudata” nem ritkán össznépi sárdobálás, a többpárti vádaskodások formájában jelenik meg. A nagy fájdalommal vajúdó modell- és rendszerváltás fontos kísérőjelenségeivé váltak a korábbi kiváltságoktól való megszabadulás és megszabadítás különböző esetei is. Feneketlennek tetsző zsákból ömlik ránk a sok-sok fura eset. A „nagy átértékelések” kísérőjelenségei között egyre fontosabb helyet foglal el a nyilvánosság orgánumainak a birtoklásáért folyó harc. A nemzet rádiója és televíziója nap nap után a viták centrumában áll. Különböző alkuk köttetnek, ám mégis a már-már marakodássá fajuló harc a műsorpercekért korántsem európai módon zajlik. A különböző statisztikák összevetésekor az „új trónfoglalók” egyike-másika azt deríti ki, hogy az illegitim hatalom monopóliuma továbbra is hiánytalanul érvényesül. No persze nem marad érintetlenül a nyomtatott sajtó sem. A pártatlan tájékoztatás legújabbko- ri elkötelezettjei újabbnál újabb hibridmegoldásokat produkálnak. Hol a steril elméleti konstrukciók fogaskerekei közé öntenek némi pragmatikus homokot, hol pedig az egymással összefüggések nélküli összeöntött pragmatikus lépésekből próbálnak verejtékes munkával teóriákat faragni. Hogy ez ismerős? Az bizony, s keserű tapasztalataink egyike ez. A függetlenség zászlaja alatt „hadba” vonulók fennen hirdetik: a független, demokratikus, valóban emberi értékeket csakis ők képviselik. A sajátosan értelmezett függetlenségbe vetett hit mítoszai — úgy látszik — elural'ják a ráció számára fenntartott területeket is. Nagy tévedés lenne, A POKOLBAN •— Én már nem bírok velük; — szavazással akarják eldönteni, hogy ki menjen bele elsőnek/íz üstbe. Takács Éva karikatúrája ha azt hinnénk, hogy a kritikai attitűd a politikai nyilvánosságnak az egyetlen fontos eleme. Sőt, az adott társadalom érettségét is az méri, mennyire tud túllépni a csak kritikai alapálláson, s mennyiben tud konstruktív módon politizálni. A konstruktivitás természetesen nem áll szemben a kritikai megközelítéssel, és nem szükségképpen jelenti valamilyen érdekcsoport vagy divatosabban, politikai nyomásgyakorló csoport támogatását. Tagadhatatlan tény, hogy e nagy strukturális átalakulás időszakában progresz- szív igénytől hajtva többen o nyilvánosság kritikai funkciójára helyezik a hangsúlyt. Lukács Györgynek teljes mértékben igaza volt abban is, hogy Olajfák hegye nélkül nincs, nem lehet mennybemenetel. Vagyis lehetetlen úgy végrehajtani radikális változtatásokat, hogy közben megkíméljük magunkat a hamis hitek széthúzásától. Kétségtelen tény, hogy a korszakos jelentőségű változások „előidézésében” jelentős szerepet játszott (és játszik ma is) a nyilvánosságnak hosszú időn keresztül indokolatlanul mellőzött kritikai funkciója. A minden fennálló kíméletlen kritikája azonban az első fontos, bár nem egyedüli lépése a fennálló meghaladásának. A legfontosabb gyakorlati tett a társadalmi nyilvánosság olyan struktúrájának a kiharcolása — és ezért érdemes tenni —, amelyben semmiféle hatalomgyakorlás nem akadályozhatja meg a tények és a vélemények szabad kinyilvánítását, s semmiféle adott hatalomgyakorlás (különleges erényeire és eltökéltségére nincs szükség ahhoz, hogy az igazság fel- tárulkozhassék. Ehhez persze arra van szükség, hogy a demokrácia korlátozását is csak a demokrácia eszközeivel lehessen érvényesíteni. S ez ne egyesek privilégiuma legyen. A valóban jelentős változások ellenére sem csökkent még a politika és a társadalom közötti távolság. A jelen, a múlt és a jövő egészséges arányú jelenléte a mindennapi tudatban alapfeltétele az egészséges társadalmi közérzetnek és a cselekvési készségnek. Évszázadok tapasztalatainak tanulsága, hogy egy új korszak aktív mentalitását nem bűntudatra, hanem felelősségtudatra kell építeni. A felelősségtudat — amely a felelős cselekedetek alapja — a „saját fontosság tudata”, s ennek építésében kiemelkedően fontos szerepet játszhatnak a nyilvánosság hordozói, letéteményesei. Felelős cselekedetek nem úgy születnek, hogy az emberek egyszer elhatározzák: mostantól kezdve mindent számon kérnek egymástól és önmaguktól. Ancsel Évával szólva: az emberek „csak valóságos, konkrét értelemmel bíró társadalmi tevékenységben nyerhetik vissza egyéni felelősségüket. Olyan tevékenységben, melynek célját közösen tűzték ki, megvalósításában egyaránt érdekeltek, ismertek előttük a megvalósítás eszközei és egyéni részvételük jelentősége is.” S ezért küzdeni — a nyilvánosság minden eszközével — érdemes! Lengyel János ÁLLÁSPONTOK
