Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
1989. október 21., szombat Somogyi Néplap 5 Kérdéseinkre válaszol: Pálfy G. István Magyarnak maradni A Magyarországon élő nemzetiségiek helyzetének, a határainkon túl élő magyarok sorsának a gyökere: a haza. Innen építkezhetünk. Pálfy G. István újságíró, a nemrégiben megszületett, a Minisztertanács mellett működő Nemzeti és Etnikai Kisebbség Kollégiuma titkárságának helyettes vezetője a minap mutatta be Kaposváron a Jó hazát teremteni című kötetét. Előadását Ma- gyarnak maradni címmel tartotta meg. A nemzetiségi ügyekben jártas kollégával beszélgettünk. — Magyarnak maradni — jelölte rneg előadásának témáját, melyet a Jó hazát teremteni kötet bemutatása köré font. Előadásának és kötetének címe befejezetlen mondat. Hogyan folytatható? — Erre nagyon nehéz válaszolni. Magam igazán méltatlan vagyok arra, hogy befejezetté tegyem a mondatot, arra csak egész nemzet lehet képes. Az én szakmám végtére is az újságírás. Ennek pedig az alfája és az ómegája: az ember hogyan tud tisztességesen kérdezni, azt megjeleníteni papíron vagy a képernyőn, a rádióban, bárhol. — Maradván a kötet és befejezetlen mondat kérdés- az előadás ,címénél, a két ként is felfogható'? A magyarság megőrzése — így is felfoghatjuk, még akkor is, ha nincs kérdőjel a két mondat végén. A személyes válaszom: reménykedem. Azt gondolom, mindkettőre igenlő választ lehet adni. Annak ellenére, hogy a huszadik század történelme éppen azt bizonyítja: a magyarság megőrzése volt a legnehezebb feladat. Gondoljunk csak Trianonra vagy a II. világháború utáni békeszerződésre, az elmúlt negyven évre, nemzeti tudatunk szétmorzsolódá- sára. Azt hiszem, azt sem kell most részletezni, hogyan élnek a szomszédos országokban a magyarok. Ha mindezt végiggondolom, szinte azt kell mondanom, az isten csodája, hogy ma még mindig tizenöt-tizenhat millióan úgy gondoljuk, magyarok vagyunk. Az egyetemes magyarság megmaradásának kulcsa Magyarország kezében van. Ha olyan társadalmat tudunk építeni, s olyan eredményeket érünk el, amelyekre bárki, bárhol magyarként büszke lehet, akkor érdemes magyarnak lenni. Ha Magyarország esetleg olyan úton indul el, melyet a világ negatívnak ítél, akkor nem lesz érdemes magyarnak lenni. El tudom képzelni, hogy a nyugaton élő magyarság másod, harmad, negyedik generációjában — és egyre inkább ezzel kell számolnunk — lesznek olyanok, akik már nem tudnak magyarul, de kötődnek a nemzethez, és így nekünk bizony a magyar nemzet részének kell tekintenünk őket. Ez természetesen másként áll a szomszédos országok magyarságára, mert az ottani magyarságnak nyelvében, öntudatában, kultúrájában és a gyakorlati élet minden területén magyarnak kell maradnia. Rendkívüli szégyen volna a huszadik század végére és a huszonegyedik század -elejére, ha itt nyomtalanul tűnnének el nemzetiségek a történelem süllyesztőjébe, akár magyarok, akár más nemzetiségiek. Ami a jó haza ügyét illeti, úgy gondolom, a haza fogalmát két értelemben lehet használni. Szerencsénk van, mert a Hegyeshalom és Záhony közötti ország egyben a hazánk is. Akik fölött átugrott a történelem forgan- dósága folytán az országhatár, azok a szlovákiaiak, a romániaiak, a délvidékiek, a burgenlandiak, ök Magyar- országot természetesen nem tekinthetik politikai hazájuknak vagy földrajzi hazájuknak, de mi nyugodt lélekkel használhatjuk Illyés Gyula fogalmát is: haza a magasban. Ami nem földrajzi, nem politikai, nem államhatárokkal körülhatárolt haza, hanem a lélekben épülő haza. Nem tudom Illyésnél szebben mondani. — Illyés pesszimista volt a tekintetben, hogy a magyarországi magyarság megmarad-e. „ Megtévesz thetők vagyunk” — Sajnos, azt hiszem, Illyésnek teljes mértékben igaza volt. Említettem már, hogy a kulcs Magyarország kezében van. Illyés ezt a legbölcsebben látta minden magyar között, és aggodalma valóban nem volt ok nélküli, hiszen, az elmúlt évtizedek iszonyatos rombolást végeztek a nemzeti tudatban. Teljesen megszakító,t- tottuk a szerves történeti gondolkodást az oktatásban, a művészetben, és sok más területen. Ma valamennyien szinte megtéveszthetek vagyunk, mert nem tudjuk, hogy igazában milyen volt a magyar történelem, mi az, ami folytatható és folytatandó. Az a politikai szörnyűség, mely a vitakultúra hiányában ma megnyilatkozik Magyarországon, az is politikai bűn, a nemzetiségi kérdésekről nem tudunk igazán méltóságteljesen beszélni, nem tudjuk a pártérdekek fölé emelni. — Friss tapasztalatom, hogy nemcsak a nemzetiségiek sorsa, helyzete■ ismeretlen sokak előtt Magyarországon, hanem a létük is. — Ebben én a népet magát fölmentem. A nép ilyen szörnyűségekről nem tehet. Viszont éppen ezért háromszorosan súlyosabbnak látom a politika felelőssegét, hozzátéve, hogy az elmúlt fél évtizedben a magyar külpolitikában számos sikert értünk el. Tehát nem marasztalhatom el egyetem- legesen a politikát. Legyünk hűek a tényékhez, az igazsághoz. — Újságíróként együtt kezdtük a pályát. Olvastuk és láttuk a képernyőn Pálfy G. Istvánt. Most hivatalnok lett? Trianon óta nem volt rá példa — A Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiuma új vállalkozása a jelenlegi kormánynak. Já- szi Oszkár óta nem foglalkozott hasonlóval magyar kormány. Olyan kísérletet teszünk, amilyenre Trianon óta nem volt példa Magyar- országon. Megint csak a remény szavát mondhatom, hiszen ennek a kormánynak a mandátuma sajnos túl rövid ahhoz, hogy ilyen hatal- ,mas > történelmi feladatot rneg tudjon oldani. Föladatunkat abban látom, hogy olyan nemzetiségi, etnikai kisebbségi gondolkodást indítsunk el Európában, amit az utánunk következő kormányoknak föltétlenül folytatniuk kell. — Ennek a gyökere — hadd ismételjem — a haza. — Igen, úgy gondolom.-A nemzetiségi és a kisebbségi kérdéseket nem lehet úgy megoldani, hogy csupán a nemzetiségi és a kisebbségi ügyekkel foglalkozunk. Alapozó munka vár ránk. Az országok némelyikével nagyon súlyos problémák terhelik kapcsolatunkat. Ügy kell intéznünk sorsunkat itt és a határainkon túl, hogy ne váljanak szenvedő alanyaivá az országok p*)litizá- lásának. A közép-kelet- európai vagy kelet-közép- európai régióban emelt fővel élhessenek a nemzetek és hazánk részeként. Újságíró vagyok, az is szeretnék maradni. Televíziós működésemről sem mondanék le. Ezt a televízió nem minden vezetője gondolja így. Nemzetiségi ügyekben jártas kollégáim nem hágnak egymás sarkára. Tehát nem hiszem, hogy elvenném bárkinek is a kenyerét. A sajtó erkölcsi állapota Az újságírást életformának tekintem. Nem lehet abbahagyni. Azonban aggodalommal tölt el a magyar sajtó mai erkölcsi állapota. Szakmánk, sajnos, nem tud felnőni arra a magaslatra, amire ma az országnak szüksége van. Hangadóink között vannak igencsak fölkészületlenek, janicsár-hajlamú emberek, akik hol az egyik, hol a másik oldalon ordítoznak. Olyan hangzavart képesek ők teremteni, hogy nem lehet meghallani az igazat, a higgadt, józan, építő hangot. Nekünk és szövetségeseinknek, minden szervezetünknek vigyázni kellene arra, hogy a sajtó — egy majdani történelmi elemzésben — ne csak fekete pontokat kapjon. Nem osztom teljes mértékben a nyugati sajtó véleményét, hogy a magyar haladásnak, a progressziónak az élén jár a sajtó. Vannak, akik ide sorolhatók, de nem azok. akik az elmúlt évtizedekben mélyen hajbókoltak, homlokukkal verték a földet az azóta levitézlett politikai nagyságok előtt, és most ők a leghangosabb támadóik. Én hiteles embereket kívánok a politikában, saját szakmámban is. — A magyar történelem remény-korszakáról beszélt. Ez a véleménye a sajtóra is érvényes? — Ügy vélem, hogy igen. Hiszen a magyar sajtóban nagyon tehetséges emberek dolgoztak és dolgoznak, a szakmát kitűnően tudó emberek, és merem remélni, többségben vannak azok, akik a nemzet érdekét is szolgálni tudják, fölébe képesek helyezni saját kicsinyes érdekeiknek. — Köszönöm a beszélgetést. Horányi Barna Zene, tánc, mozdulat a fotográfiában Kettős ünnep örömét jelentette a Magyar Nemzeti Galériában Juan Gyenes fotóművész kiállítása: a kaposvári születésű, nemzetközi hírű spanyol fotográfus a fényképezés másfél évszázados jubileumán állította ki csodálatos képeit. Az esemény jelentőségét növelte, hogy az idős mester budapesti tárlata életművének csúcspontját jelenti, hiszen legkitűnőbb alkotásainak gyűjteményében gyönyörködhettünk. Gyenes 1940 óta él Madridban; de írásaiból tudjuk, hogy Pest zenei, színházi és irodalmi élete hozta meg számára az ihletet, az első varázslatos kompozíciókat. Budapestre a harmincas években a világ legnagyobb és leghíresebb művészei látogattak el, és Gyenes fényképezte őket a hangversenyeik alatt. Olyan karmestereket, mint Toscanini, Men- gelberg, Furtwängler, s olyan szólistákat, mint Prokofjev, Milstein, Huberman, Emil Sauer és Szigeti József. A lakásukon örökítette meg Hubay Jenőt, Kodály Zoltánt, Bartók Bélát. A színházi bemutatókon a szerzőket: Molnárt, Herczeget, Heltait, Zilahyt, továbbá a felejthetetlen színészeket: Bajor Gizit, Darvas Lilit, Rökk Marikát és Alpár Gittát. S Bécsben kapta lencsevégre Kálmán Imrét,, ahogy egy bemutató után gratulál Lehár Ferencnek. A képek atmoszférájából a zenével, a festészettel és a tánccal való elmélyült barátság tükröződik vissza. Fényképezőgépével örökkévalóvá tette a pillanatot. A zene-tánc-színház össze- komponálása a fény nyelvén csodálatos világot idéz. Gve- nes kamerája megörökítette a legnagyobb kortársakat is. A Richterről, Picassóról. Placido Domingóról, Salvador Daliról és a többiekről készített portrék, a művészvilág hatalmasságainak szellemiségét idéző, bensőséges hangulatú montázsok feloldják a pillanat megállításának és a múlandó látvány varázsának az ellentmondását. Juan Gyenesnek sikerült a művészetek szintézisét megvalósítani, a fotóművészetben egyedülállót teremteni. A kiállításon mesés tájak színes fotóit is láthattuk: a Fülöp-szigetek- ről, Caprrról, Hévízről és a naplemente szemet gyönyörködtető természeti csodájáról. „Én is voltam egyszer húszéves” — olvashatjuk a saját magát fotografáló Gyenes képe alatt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor először exponált, még nem tudta: művészetének európaiságával alkotja majd a legnagyobbat. Budapesti kiállítása a művészvilág fővárosai után méltó tetőpontja munkásságának. Megtisztelő, hogyei- re a szülőhazájában kerülhetett sor, és nem kis büszkesége lesz Kaposvárnak a város kincseit gyarapító, 17 adományozott képe. Varga Zsoll Juan Gyenes kiállítása
