Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-12 / 215. szám
1989. szeptember 12., kedd Somogyi Néplap 5 VISSZHANG A ladiak deportálásáról Szövetség az olvasótáborok felkarolására TV-NÉ Z Ö Béres-csepp Felénél tartott a Somogyi Néplapban az F. K. Nagy Utazása című cikksorozat — június utolsó hetében jártunk —, amikor telefonon hívott egy számomra ismeretlen, de a témát alaposan ismerő férfi, s megkérdezte: mi indokolja azt, hogy az írásban szereplő település, a deportálás hely- -- színe csupán kezdőbetűvel szerepel? Ha az elhurcoltak nevét nem hallgatom el, miért teszem ezt az adott faluval — nevezetesen Németladdal, mai nevén Laddal? Bevallottam: tényleg nincs elfogadható indokom a falu — történetesen szülőfalum — inkognitójára, sem politikai, sem egyéb körülmény nem késztet erre. Hacsak az nem, hogy az olvasó érezze: a tragédia nemcsak a németladiak tragédiája volt, hanem még jó néhány somogyi település is átélt hasonló sorscsapást — például Miklósi, Törökkoppány, Nágocs, Szülök —, az ottani ártatlanokért is szólt a harang, azaz a cikksorozat... Minderről igyekeztem meggyőzni a telefonálót, végül azonban meghajoltam érvei előtt: mindez nem elegendő ok arra, hogy elhallgassam a tényt, miszerint az írásban vázolt szenvedést a németladiak viselték el. A lap főszerkesztőjének egyetértésével attól kezdve, a cikksorozat további részében az L betű helyett már végig Lad szerepelt ... A Somogyi Néplap egyik címes híréből értesültem arról — szintén az F. K. Utazását követően —, hogy más megyékhez hasonlóan Somogybán is igyekszenek felkutatni a még élő deportáltakat. Mint azt Schiller Máriától, a felhívás közreadójától megtudtam, nálunk a deportáltak számbavétele, az elhurcolásokkal különösen sújtott települések föltérképezése még igencsak az elejénél tart, különösen Baranyához képest, ahol száznál is többen keresik-kutatják a szovjet munkatáborok túlélőit. A somogyi híradást követően itt is érkeztek egyre-más- ra a jelentkezők, az egykori deportáltak. Volt, aki a cikksorozatra hivatkozott és elmondta: ő is részese volt a szenvedésnek, a megaláztatásnak csupán azért, mert német névvel került az anyakönyvbe.. . Most, jelentkezéskor kérdőívet kellett az egykori deportáltnak kitöltenie, s végül az aláírásával hitelesíteni az abban adott válaszokat. Akadt, aki nehezen állt kötélnek, vonakodva adta nevét a papír aljára — hiába, a fájó emlékek még évtizedek múltán is élnek: nehezen feledhető, milyen következménye volt egykoron egy aláírásnak ... Olyan jellegű felmérésről van szó, amely csupán arra kíváncsi, hányán — és hol — élnek még az egykori deportáltak közül, tehát sem anyagi, sem pedig egyéb előnyökkel nem kecsegteti a jelentkezőket, vagyis a felmérésben részt vevőket. Az esetleges kártérítés megítélése, az arra való jogosultság elismerése vagy megtagadása mások dolga — a felkért társadalmi munkások, mint amilyen Schiller Mária is, csupán a deportálások szenvedő alanyait kutatják fel. Keresik a velük együttműködőket, az önkéntes segítőket is, akik közreműködnek ebben a munkában. Schiller Mária németladi segítője Stix József tanár, akinek rokoni, baráti köréből igencsak sokakat deportáltak, és földijei a falujában lezajlott események egyik legjobb ismerőjének tartják. Elmondta: a mintaként kapott kérdőívet több példányban lemásolta, elvitte a szóba jöhető ismerőseinek a faluban, illetve elküldte az elszármazott ladiaknak, akikről tudja, hogy hosszabb-rövidebb időt töltöttek munkatáborokban a Szovjetunióban. Az igazoló dokumentumokkal azonban baj van: nem mindenki Debrecenen át érkezett haza — mint a cikksorozatban szereplő ladiak többsége —, s a kapott igazolás sincs már meg mindenkinek . .. Ezen nincs mit csodálkozni. Talán, ha nem bő négy évtized elmúltával mutatkozik szükség a keresgélésre ... Hernesz Ferenc Sokat tesz a gyermekek képességeinek fejlesztéséért tartották a szövetség létrehozását. Az 1972-ben újjászületett olvasótábori mozgalom nélkülözhetetlen a magyar kulturális életben. A táborvezetők véleménye szerint ugyanis a táborozás sokat tesz a gyermekek képességeinek fejlesztéséért. A szövetség segíthet abban is, hogy a kisközösségék támogatására meghirdetett pályázatok valóban eljussanak az érintettekhez. A továbbiakban szólt arról, hogy a pártok eddig megismert platformtervezetei csak érintőlegesen foglalkoznak a kultúra kérdéseivel, s ez aggasztó. Az ebbéli törekvések csak keveseknél érzékelhetők: a Független Kisgazda- párt már felhívta tagjait, hogy a népi gazdakörök mintájára alakítsanak olvasóegyleteket. A Magyar Demokrata Fórum annyit vállalt, hogy tájékoztatja helyi csoportjait a Garabonciás szövetség céljairól, s ezek megvalósításához támogatásukat kéri. Dinnyés József elmondta azt is, hogy az idén 120 olvasótáborban mintegy 7 ezer diák és táborvezető töltötte kellemes körülmények között, hasznosan az idejét. A mozgalom több száz elkötelezettre : írókra, költőkre, népzenészekre, muzsikusokra, kézművesekre, könyvtárosokra és tanítókra támaszkodhat. A szövetség munkáját remélhetőleg segítik majd a családsegítő központok, a nevelőintézetek s a népművelési intézet is. A drámapedagógiai társaság már kifejezte csatlakozási szándékát. A szövetség célja az is, hogy az olvasótáborok önfenntartókká váljanak. Az ez évi évadzáró táborvezetői értekezletet november 4-én tartják, amelyen egyebek között arról is szó lesz, miként csatlakozhatnak tevékenységükhöz a művelődési és kulturális egyesületek. Az új gondolatok, kísérletek ösztönzésére, a hátrányos helyzetű fiatalok támogatására Garabonciás Szövetség az Olvasótáborokért elnevezéssel új szervezet alakult a napokban. A Naigykállóban létrehozott szövetség is szószólója kíván lenni a szabad emberi gondolkodásnak, a magyar nemzeti művelődésnek, az egyén erkölcsi felemelkedésének, a hagyományőrzésnek és a harmonikus életmódra nevelésnek. Dinnyés József, a hattagú elnökség tagja az MTI munkatársának elmondta, hogy bár nem csökken az olvasótáborok népszerűsége, az érdeklődés fenntartására szükségesnek Steinway, az ismert zongorakészítő elhatározta, hogy nem elefántcsontból fogja készíteni a billentyűket zongoráihoz, így a maga módján hozzájárul az afrikai elefántok védelméhez. Steinway kijelentette, hogy a raktárában lévő elefántcsontkészletet még felhasználja, de utána valamilyen helyettesítő anyagot alkalmaz majd. A képen: Készülnek az elefántcsontbillentyűk Steinway gyárában, ahol évente 1400 zongorát és 350 pianínót állítanak össze. Azt mondom, Béres-csepp, azt mondod: Naxol, Cella- dam. Esetleg ironikusan hozzáteszed: Bánfy-hajszesz, bűvös kocka, Hélia— D. Ha van némi történesz- kedő hajlamod, elmesélheted, mi lett Irinyi János, Puskás Tivadar, Jedlik Ányos találmányával. A gyufa, a telefonközpont, a villanytelep. És ekkor — szinte magam előtt látom — mindig megjelenik „szerencsére’' valaki, szinte menetrendszerűen, aki minderre azt mondja majd: közhely, minek annyit beszélni róla. Kell. Mert van abban valami sajátosan kelet-európai, valami tragikusan magyar, ahogyan a hatalom időről időre értetlenül, közönnyel, gyanakvással fogad mindent, ami új, az emberek millióit szórakoztató elmés játéktól az életet mentő csodaszerig. Mert Ady Endre pusztába kiáltott szava még mindig tragikusan időszerű: „Sósabbak itt a könnyek s a fájdalmak is mások. Ezerszer Messiások a magyar Messiások.” A betiltott könyvek a „gondos” kezektől dobozba zárt filmek reinkarnációjának időszakát éljük. Kása Ferenc kétrészes dokumentumfilmje, „Az utolsó szó jogán” szerencsés időpontban került a televízió nyilvánossága elé, akkor, amikor Béres József doktor igazsága végül is — tizenhárom esztendő múltán — százszázalékosan diadalmaskodott: találmánya, a rákos, daganatos megbetegedéseket gyógyító csodaszer Béres-csepp Plusz néven, a feltaláló által garantált minőségben, gyógyszerként kerül forgalomba, elindulhat a világhír útján. Miért kellett erre ennyi időt várni? „A késlekedő igazság emberi életeket sodorhat veszélybe” — hallottuk Kosa Ferenctől, a film bemutatása után, a Napzárta szombati adásában. Siettetni, elősegíteni az igazság elérkezését a humánum jegyében: lehet-e ennél szebb feladat az alkotó művész számára ? Mélységesen tiszta, becsületes szándék vezette Kosát: nem manipulálja a nézőt, nem sugall „sanda” eszméket, csupán a tényeket tárja fel. Hallgatjuk a sír széléről visszahozott emberek torokszorító történeteit, olyanokét, akikről már lemondtak az orvosok. Halljuk, amint sorra tanúságot tesznek arról, hogyan mentette meg az életüket Béres doktor. Miért kellett hát betiltani a filmet, még mielőtt a nyilvánosság elé kerülhetett volna? Miért kellett kuruzs- lónak kiáltani, meghurcolni, lehetetlenné tenni a kutatót, s emberek százainak életét kockáztatni ezzel? Miért volt irritáló, „tűrhetetlen” a hatalom számára — közelebbről (a rendező kifejezésével) a kulturális politika akkori fura ura számára — a Béres-ügy? A lényegre tapintott Kosa Ferenc, amikor a pangás időszakával hozta összefüggésbe ezt a jelenséget. A megmerevedett, posztsztálinista struktúra számára tűrhetetlen a messianisztikus magatartás, kellemetlen bármiféle egyéni kezdeményezés, „partizánakció”, megengedhetetlen az őt esetleg kompromittáló tények nyilvánosság elé tárása. Egyszerűbb ehelyett azt állítani, hogy Béres József kuruzsló, aki kihasználja az „elmaradott” szabolcsiak hiszékenységét, mint beismerni, hogy itt valamit elhibáztunk. Nem véletlen azonban az sem, hogy Kosa Ferenc éppen Illyés Gyulának, Csoó- ri Sándornak, Nagy Lászlónak ajánlotta figyelmébe még 1976-ban ezt a filmjét. Éppen olyanoknak, akikre leginkább hatott a harmadik utas szocializmusnak, a minőség forradalmának Németh László által meghirdetett eszméje. Béres József igazát azonban mégiscsak egyvalami igazolta kétségtelenül. Az a valami, ami a gorbacsovi politikánalk is egyik kulcsszava. Az élet. Fodor Tamás 2. ott hagytam abba, hogy nagybátyám mindig nagy elismeréssel szólt Ottóról, akit néha trónörökösnek, néha örökös királynak nevezett — folytatta A. — Bennem, az éretlen, bár fogékony kamaszban ez egyre nagyobb ellenérzést keltett. Igen! Mert nyilvánvaló volt számomra, hogy nagybátyám elf ogult Ottó iránt, és csakis őiránta, mert — miként gyakran tapasztaltam — mások teljesítményében mindig meglátta a bírálandót is az elismerésre méltó mellett. És — őszintén szólva — ritkán és szűkszavúan dicsért, sokkal több figyelmet fordított a kritikára. Lelki- ismeretesen elolvasta például gyermeteg klapanciáimat, és a szokásos szivarfüst mellett felhívta figyelmemet a verstani ismeretek fontosságára, aláhúzogatva a bicegő verslábakat. Dicséret, elismerés egy fikarcnyi sem. De tőle kaptam karácsonyi ajándékul Petőfi összes költeményeit, később Ady első kiadású köteteit is, és ő adta kezembe 8—10 éves koromban Gárdonyi Egri csillagok című regényét, az 1848—49-es forradalom és szabadságharc egykorú metszetekkel illusztrált történetét, és tizenéves korom vezére si Hágát, Zrínyi Miklóst. Ráadásul egy ifjúsági regényt is kaptam tőle, Hock János Habsburg-gyűlölettől áthatott könyvét, a Rákóczi- nét (ma is megvan), amelyben a szerző egyértelműen a bécsi udvart vádolja Zrínyi Miklós halálával. Szóval, egyik oldalon Ottó, aki nagybátyám emlékezetében egy Jókiai-hős, egy Kárpá- thy Zoltán, egy magyar hazafi, a másik oldalon „a bécsi vadkan” gyűlöletes fekete-sárga agyaraival az általa ajánlott irodalomban. Érted te ezt? — Azt hiszem, igen — mondta G. Már elhagyták a Bakony kanyargós, hűvös útjait, Pannonhalma alatt haladtak. — Amikor meglátogattuk, kisüstivel kínált bennünket — jegyezte meg G. — Karcsú, óezüst findzsából öntötte a pálinkát a kupicákba, ö nem ivott. Sosem fogyasztott töményét, csak bort. Mindig bort ivott és kizárólag napszállta után. Emlékszel ? A mosdókagylóban felfedeztünk egy üveg vörösbort. A csapból vékony sugárban csörgött rá a víz... — Szerette a bort és értett is hozzá — mondta A., és nem tudta levenni szemét a bazilika kupolájáról. A vár ezer év súlyával, tapasztalatával a felhők közé emelkedett, és csendesen mélázva nézett le a tájra. Pannonhalma... Géza fejedelem, Szent István, Imre herceg, Szent László ,.. Talán sose megyek többé Pannonhalmára, gondolta A. szomorúan. Pannonhalma Jób bácsi nélkül? Nehéz elképzelni. — Szegény öreg — szólalt meg G., mintha együtt gondolkodtak volna. — Én hetedikes koromban jártam először • Pannonhalmán— mondta A. — Akkor láttam először hegyet, és mindjárt tapasztaltam is, hogy a lejtőn valóban nem lehet megállni. Hatalmasat estem, de szerencsére egy zöldségeságyásba huppantam. A föld puha volt és szeptember szagú. Jób bácsi akkor művészettörténetet tanított a teológusoknak, a szobája tele volt szebbnél szebb képekkel, szobrokkal. Délután egy kellemes hangú, jó kedélyű pap látogatott meg bennünket, aki reverendája ráncai közül egy szál piros rózsát varázsolt elő, és átadta anyámnak. Mécs László költő, nagybátyám régi barátja. Emlékszem, néhány pohár bor után elmondta egyik versét anyám tiszteletére, majd búcsúznunk kellett, mert hamarosan indult a vonatunk. Miként hegyet, „eleven” költőt is akkor láttam először. Csak később tudtam meg, hogy akkor ő Pannonhalmán félig-meddig illegalitásban élt. A néhány éve még országszerte ünnepelt, fehér reverendás, kék cin- gulusos Mécs itt fekete reverendában járt, mert a feloszlatott premontrei rend ruháját nem viselhette. Napközben fát fűrészelt, kertészkedett, a konyhán segített, és 1953 augusztusáig nyugodtan élt az ősi falak oltalmában. Akkor az államvédelmi hatóság képviselői letartóztatták. Kéziratait elvitték, szobáját lepecsételték, őt magát zárt tárgyaláson elítélték. Nagybátyám sem tudta pontosan, hány évet kapott (körülbelül 8—10 esztendőt), azt azonban határozottan állítatta, hogy az ellene felhozott vád (az államrend ellen szőtt összeesküvés) alaptalan, sőt nevetséges volt. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik az a tény (és ezt is Jób bácsitól tudom), hogy akkoriban keringtek az országban olyan kéziratos versek, amelyek izgattak a rendszer ellen, s amelyek egy ügyes Mécs-epigon, a nyugatra menekült Was Albert elmeszüleményei voltak. A költő három évet ült, 1956 szeptemberében tért vissza Pannonhalmára, s évek múltán ott is halt meg. Tanítógyerek volt (akárcsak nagybátyám), egy felvidéki kántortanító fia, ereA trónörökös kerékpáron deti neve: Mártoncsik József. Kassán járt gimnáziumba, s már középiskolás korában a nyugatosok hatása alá került. Belépett a jászói premontrei rendbe, s egy időben végezte a teológiát és a magyar—francia szakot. Később felvidéki plébániákon lelkészkedett, s már első verseskötete, „A hajnali harangszó” is sikert aratott. Kötetét a háborús szenvedésekbe testileg-lelki- leg belerokkant emberiségnek, az ő szavaival „a földi szenvedésektől millió sebből vérző emberi szívnek” ajánlotta. Egy sorra még emlékszem a Hajnali harangszóból: „Átkoz'ot ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton...” (Folytatjuk)
