Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. szeptember 9., szombat Somogyi Néplap 5 Karda Imre fazekasmester, népi iparművész hamarosan betölti 70-ik esztendejét. Körülbelül tíz éve írtam róla e hasábokon a következő mondatokat: „Füstszínű fekete mintás korsóit legkevésbé a szűkebb pát~ riában, Siófokon ismerik. Pedig régóta él a Balaton fővárosában, pontosabban a kiliti városrészben." Azóta volt egy sikeres kiállítása a Dél-balatoni Kulturális Központban (ha jól emlékszem, annak is fél évtizede már), munkáit sokan megismerték, megszerették, s az ország, sőt a világ különböző részeibe eljutottak kerámiái. A mestert most is ott találom a korong mellett, akárcsak tíz évvél ezelőtt, s most is fényes tekintetű kisüstivel kínál, mint legelső látogatásornkor. „Sovány testalkat, erős karok, finom ujjak, lelkes tekintet”, jegyeztem fel róla annak idején, s most úgy tetszik, környezetében, családjában ő változott a legkevésbé. A kisüstit mindig módjával fogyasztotta — mintegy ét- vágycsinálónak —, jeles napokon, alkalmakkor (például, ha a népes erdélyi farmiéiból érkezik valaki vendégségbe) szívesebben fogyasztja saját termésű borát, mely — mondja — fölfrissíti a vért, karbantartja az egészséget és megszépíti az emlékeket. Az Európa-hírű Korondon született, ahol szinte minden házban lakik egy fazekas, s valamelyik portán mindig izzik egy kemence. — Ha egy színt ki akartunk próbálni (hogy miként Álmában gyürkőzik Karda Imre munka, nem marad árván a műhely. Most például amerikai exportra dolgozunk ... Meglepő eredményeket ért el a korongozásban Imre bácsi veje és tanítványa, Pri- varics István. Kőműves a szakmája, de Kardáék „közegében” kedvet kapott a fazekassághoz, s olyan ki— Pedig nem könnyű szakma — jegyezte meg Imre bácsi. — Csak egyetlen füles edény hatvanhétszer fordul meg az ember kezében. Egyszer megszámoltam. Privarics István, sajnos, most nem dolgozhat. Súlyos baleset érte. — Mostanában miről álmodik, Imre bácsi? — Küszködöm az agyaggal .. . Valami ősrégi eredetű szögletes formában gondolkodom, s álmomban sosem sikerül. Majd sikerül a valóságban. Ha elvégezzük a munkát Amerikának, lesz időm a magányos gyürkő- zéire. Ügy érzem, van elég erőm és életkedvem hozzá. Talán az ősök majd megsúgják, mit, hogyan csináljon. Fotó: Gáspár Andrea hat majd égetés után), nem kellett messzire menni a faluban, hogy találjunk egy kemencét, amelyet éppen aznap készültek betapasztani — emlékezett. — Az én gyermekkoromban minden héten tűz ütött ki a községben, ugyancsak a kemencék miatt. Korond, a fazekas falu, a kerámia termésén kívül a tűzről volt híres ... 1933. január 15-én — 13 éves korában — állít be fazekasinasnak Katona András mesterhez, akivel három évre szóló szerződést kötött. — A mester két év múltán azt mondta: Imre fiam, most már otthon is elboldogulsz. Tizenöt éves voltam, nemigen mertem elhinni, hogy én már alkalmas vagyok az önálló életre, de a mester igencsak 'biztatott. Tudtam, hogy jót akar, ismerte családunk állapotát, segíteni szeretett volna rajtunk. Mert akkor már apám egyre kevesebbet tudott dolgozni, javakorában megpró ■ balta szegényt a betegség, és öt gyerek kért kenyeret a portáján. Én voltam a legöregebb, nekem kellett mielőbb pénzt keresnem. Karda Imre „korondisága” két szempontból is rendhagyó. Először: az ő esetében nem mondhatja el, hogy a fazekasmesterség apáról fiúra szállt. Másodszor: az erdélyi virágos réteket idéző, s a köröndi fazekasókra nézve kötelező stílus megtanulása, alkalmazása után egyéni utakat keresett. — Korondon minden második ember korongozott, de az én apám asztalos volt. mégpedig műbútorasztalos. Mondhatom, igen szép munkák kerültek ki a műhelyéből. Valósággal rajongott a fáért, nagyon értett hozzá. El nézegette őket, gyönyörködött bennük fönn a havason, alig tudott közülük választani. Talán sajnálta is őket, hiszen amelyikre rátartóan gyakorolta a mesterség fogásait, hogy hamarosan kiállításra is eljutottak a munkái: Ionos munkát, de nem szoktam meg. Nem tudtam megszokni. Nem tetszett, nem elégített ki. 1973-ban gondoltam egyet, és kiváltottam az iparengedélyt. Itt, Siófok- Kilitiben, a feleségem szülőfalujában próbáltam szerencsét. Tizenegy hónapig maszek voltam. A feleségem meg a lányaim próbálták értékesíteni a portékát, igen csekély eredménnyel'. — Talán tanácsot kellett volna kérniük a Balatonpart giccsárusaitól, miként lehet az üzletet föllendíteni — jegyzem meg. Legyint. — Nekem nem sikerült. Ezért aztán hamar belefáradtam a maszekolásba, és leadtam az iparengedélyt. 1974 óta a népművészek háziipari szövetkezetének szállítom a munkáimat és azóta, hogy jó órában mondjam, nincs másra gondom, csak a munkára. Az üzlet nem nekem való. Kezdetben csak a feleségemmel tartoztunk a szövetkezethez, de közben a két. lá.nyom és a vejem is csatlakozott hozzánk. Jól van ez így. Majd ha a kezemből kiesik a Korongos Koronáról SZAPUDI ANDRÁS RIPORTJA mutatott, hogy ezt, vagy azt akarom •megvásárolni, rögtön kivágták. Egyszer a havason a hosszú nézegetésben úgy megfázott, hogy nem lábalt ki többé a betegségből. Szóval hazamentem, és az apám műhelyében kezdtem el dolgozni. A házunk utcára néző szobája volt a műhely, az apám munkapadja és az én korongom egymás mellett állt. Mielőtt elváltam Katona mestertől, azt mondtam neki: „Mester úr, én úgy érzem, még sokat kellene tanulnom magától. A kisebb tálakat, korsókat jól meg tudom csinálni, de a nagyobb méretű edényeimmel elégedetlen vagyok.” „Rá se ránts, fiam, majd boldogulunk ketten”, felelte Katona András. „Én átmegyek majd hozzád, és megcsinálom a nagyobb edényeket, te pedig nálam a kisebbeket.” Így aztán megnyugodtam. Társultunk a mesteremmel, átjártunk egymáshoz dolgozni. Közben az apám végképp abbahagyta az asztalosságot, nekem segített a fazekasmunkában. Korondról a történelem sodorta el. — Vitt a háború. Frontra, fogságba. Volt egy-két kemény évem, mint mindenkinek a korosztályomból, de egy kis szerencsém is akadt. Túléltem a veszedelmeket és a legelső hadifogolyvonattal hazatérhettem. Nem Erdélybe, hanem Magyarországra, pontosabban: Budapestre. Egy ideig Hi- degkúton dolgoztam, aztán a dfszkerámiai szövetkezetben. Tizennyolc évig. Ott csak korongoztam. Tizennyolc év sok idő, közben igazán megszokhattam volna azt a sab PREKÁCZKÓ ÁGNES ELŐTTE Te meg fogod érteni, kicsim, hogy szerettelek mindig, csak téged, már amikor megszülettél is, nagyon szép kisgyerek voltál. Imádtalak, úgy, mintha te lennél újra én, pedig nem is a gyerekem, az unokám vagy, de sose figyeli rám az anyád sem. Ülj csak le, angyalgyerek, mesélni fogok neked. Amikor először eljöttél hozzám egyedül, megbámultad a bádogmókust, most el fogom mondani, hogy a nagyapáddal találtuk az erdőben, az út szélén hevert, nagyapád kapott el, meg ne botoljak benne. A mókus, mondogattad, és nyújtottad a kezed, hát persze, hogy a tied, mondtam én, és neked adtam. Tudod, minden a tied... fin nem is szerettem a nagyapádat, csak éltünk, és ő keserűen nézte, hogy a felesége fésülködik, és észre se veszi soha, hogyan nézi, milyen imádattal, talán kicsit úgy, ahogy én téged. Eljött, megkért, elsápadtam, az anyámra néztem, mint egy fuldokló... Persze, vegyél süteményt, neked sütöttem, tudom, mennyire szereted, egyél. Csak neked tudom már elmondani, kicsi Janka, mit éreztem én akkor. istenem. Az is borzasztó volt, hogy akkor már nem élt apám, akkor merhettem volna sírni, visítani is, hogy NEM! De anyám mosolygott és megkönnyebbült, hogy nem kell tartania, a húgom vigyorgott, az öcsém faragott valamit, mindkettő kicsi volt még, és meg tudtam volna ölni őket, miért nem én vagyok a gyerek még, mit játsszak én családmegváltót? Nagyapád nagyon gazdag volt, Janka! Annyi mindent kaptam tőle, tényleg. Egyszer, egyetlenegyszer futottam el tőle, aznap gyönyörű ruhát hozatott - nekem, néztem a tükörben, nem lehet, gondoltam, hogy valaki, aki csak tizenhét még, mindig itt legyen egy idegen házban, egy idegen emberrel, az lehetetlen, és kirohantam, fuottt utánam, először azt hitte, csak úgy a szaladás, a mozgás miatt, aztán megrémült, elkapta a karom. Addigra esni kezdett az eső. csörgött végig rajtunk, fájt, ahogy szorította a csuklómat, ahogy az arcomba nézett és megkérdezte, miért gyűlölöm ennyire. Akkor kezdődött. Igen, vehetsz még, persze, a párnát máskor is nézegetheted, Janka, annyira szeretném, ha figyelnél rám! Néztem a nagyapád arcát, azt a keserűen boldogtalant, ahogy kutya módra alázatos és feldúlt egyszerre, és akkor megéreztem, mindig szeretni fog. Hiszen én akartam, ezt akartam mindig, hogy valaki így figyeljen rám. Figyelt, mindig velem maradt. Akkor már szerettem. Janka, ne most próbálj ruhát. Nagyon kérlek. Az esős arca miatt szerettem. Látod, hogy már mosolygok, amikor eszembe jut, már nagyon büszke vagyok rá és magamra. Hogy gyűlöltem pedig jézusmária! De az anyádat vártuk, nagyon vártuk, mindkettőjüket szerettem. Anyád nagyon szép, rá hasonlítasz. Kérlek szépen, tedd le azt a legyezőt. Anyád annyira tudta magáról, hogy szép, hogy már nem maradt ideje-kedve mással törődni, tudod, hányán mászkáltak körülötte. Szégyenkeztünk miatta. Hát kit szeretett ő valaha?! Miért lett ilyen önző? Amikor megszülettél, arra gondoltam, hogy hagyom, te nem leszel olyan, neked végre lehet beszélni. Janka, szerettél valakit? Miért nem figyelsz soha? Azt gondoltam, érdekel. Ugye, milyen jó gyerek vagy most is, mégis érdekel. Magamról akarok valamit még. Nekem te vagy a világ már, tudod nyilván. Néha túlságosan rajongok érted, de vagy te annyira okos, hogy ne mosolyogj miatta, elég buta titok. Olyan gyerekes, érted? Volt két képeslapom, az egyik valami trópusi tájról, pálmafa és a narancsszínű tenger — alkonyodott, csupa piros volt, a másik egy karácsonyi üdvözlőlap, te küldted. Az ablak fakerete látszik, a karácsonyfából néhány ág, és kint az utcán a hó. Annyiszor nézem ezt, Janka, és muszáj sírni, mert eljön mégis anyád, még gyerek, ugrál a szobában, azt kiabálja, nincsen Jézuska, apád nevet, én szörnyülködöm, dehogy nincs, apád megfogja, hintáztatja, kifut vele a konyhába — akkor már kis lakásunk volt —, behozom a fát, díszítem, a konyhából a töltött káposzta, a halT a mákos kalács illata jön. Beszélgetek az illattal, hogy örülünk neki mind, mert a fa, az ünnepi étel és mi együtt vagyunk a karácsony, és külön megsimogatom a fa ágait, mindet. Az is eszembe szokott jutni, hogy pár éve ki nem állhattam a nagyapádat, most mennyire és milyen mélyen szeretem, de mi lenne, ha sose próbáltam volna meg futni, és nem rohan utánam, vagy ha éppen akkor nem esik az eső. Fogtam a csengőt, anyád bejött, nagyapád nézett, tartottuk anyádat ketten. Ezt hozta vissza a képeslapod, de nagyapádat is a temetőben, akit sose fogadok el halottnak. Él. A másik lap. Tudod, nem volt már pénzünk, nem láttam többször a tengert sem, nem mentem el ehhez a különös képhez sem, csak néztem, hogyan megy le ott a nap. Álltam a lap előtt, annyi időt töltöttem el előtte, mint a nagyapád u templomban, annyira vallásos volt szegény. Janka, mindent el kell érned, ne legyenek soha vágyaid, mindent akarj. Amikor meghalok, lehet, nem az fog fájni, hogy nem leszek, és minden más megmarad, hanem az, hogy volt egy táj, amelyet egy színes képről ismertem csak, sose láthattam azt a narancsszínű tengert. Majd arra fogok gondolni. Most tulajdonképpen mii sírsz? Olyan buta vagy, meg érzékeny is. Attól féltem, majd ásítozol, hogy át kell élnem, te se akarod tudni, milyen voltam. A fényképek nem érnek semmit, de azért ne dobáld el őket. Itt minden a tiéd lesz. Sírni sem kell. Jaj, de szamárka vagy. Mit képzelsz, egyedül voltam nagyapád halála óta? Mikor lettem volna, örökké itt ugráltál láb alatt. Az igazi gyerekem te vagy. A lapot majd leszel szives a kezembe tenni, nem kell imakönyv, csak a lap. A két lap, mert mindig szerettem a tengert is, a karácsonyt is, és nem lehet elfelejteni a havat.
