Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-07 / 211. szám
1989. szeptember 7., csütörtök Somogyi Néplap 3 „Bízunk a vénasszonyok nyarában* SŰRŰ HETEK UTÁN AZ IBUSZNÄL A balatom foidenyt az idén legalább egy hettel meghosszabbította az augusztusi időjárás: július 9-től augusztus 26-ig — akkor a szokatlan hőséget hirtelen szokatlan hideg váltotta fel — minden elképzelést felülmúló tömeg élt, evett, fürdött, szórakozott, közlekedett a parton. Az Ibusz Balatoni Területi Igazgatósága például a tavalyinál 20 százalékkal nagyobb forgalmat bonyolított le a főszezonban, s dolgozói az igen kemény és nagy terhelés ellenére is színvonalas munkát végeztek ezekben a sűr.ü hetekben. A föidény tapasztalatairól és az utószezon lehetőségeiről beszélgettünk Borlai István területi igazgatóval és Villangó József kereskedelmi igazgatóhelyettessel. —- Fáradságos hetek vannak mögöttünk, ám remélhetőleg az utószezonban sem maradunk munka nélkül — mondták. — Szeptemberben még 150 külföldi csoportot fogadtunk, zömmel NSZK- beli vendégeket. Ezenkívül osztrák, holland, svéd, francia, belga, szovjet és NDK- beli csoportok érkeznek. Noha most éppen zord az idő- . járás, bízunk a vénasszonyok nyarában, napfényes, kellemes szeptembert, októbert várunk. Már csak azért is, mert a Balaton-parti szállodák, mint ismeretes, fűthe- tetlenek, s a csoportok nagyrészét szállodákban szeretnénk elhelyezni. Ugyanakkor töltjük a felszabadult üdülőket és a fizetővendég-szobákat is. A helybeliek részére külföldi utakat szervezünk az utószezonban, például októbertől november végéig isztambuli túrákat, őszi és téli programfüzetünkben a többi között a hazaiaknak ajánlunk kedvezményes üdülést. ^ — Az idén is, mint az utóbbi évtizedben általában, a legtöbb vendég németül beszélt a Balatonnál. Ez azt is jelenti, hogy az idegen- forgalmi cégek elsősorban az NSZK-beli turisták pénztárcájára, „költő” képességére alapoznak. így van ez az IBUSZ-nál is? — A külföldi beutazók 90 százaléka német, főként NSZK-beli állampolgár. E tény okán mondják sokan félig tréfásan, félig komolyan, hogy a Balaton most már csakis az NSZK-beliek kedvéért (s kedvére) létezik, hiszen mindenki — személy és intézmény — az ő szolgálatukban áll. Sok igazság van ebben. A tájékoztató felírások, többsége német, az idegenforgalmi irodákban is általában németül tudnak a munkatársak, az idegenvezetők szintén erre a nyelvre „szakosodtak”. A köztudat úgy véli, csakis NSZK-beli a „jó vendég”,« közben nem figyel a francia, az olasz, a holland turistára, pedig például az utóbbi a lehető legjobb vendég, egyrészt mert rendkívül tájékozott turista, szívesen vesz ki magánházat (s nem feltétlenül part- közeiben), s ő az, aki nemcsak a Balatonra kíváncsi, hanem Magyarország más vidékeire is. Következésképpen részt vesz azokon a programokon, amelyeket az ország különböző tájain rendezünk vendégeink részére. Anélkül, hogy az NSZK-kul- tuszt mérsékelni akarnánk, szóvá kell tennünk, hogy ennek túlzó megnyilvánulásait a más országokból érkezők időnként nehezményezik. Visszatetszést kelt például egy-egy franciában vagy olaszban, hogy vele is németül akarnak tárgyalni, s a programoktól is elriad miután megtudja, hogy az idegenvezetés csupán német nyelvű. Gondolnunk kell most már az olyan úgynevezett küldő országokra is, mint Itália, ahonnét az idén 40—50 százalékkal több turista érkezett hozzánk, mint a korábbi években, s mint Franciaország, ahonnét az idén először öt csoport jött a Balatonhoz. És még egyszer, hangsúlyt teremtően említeném Hollandiát, ahonnét — nem utolsósorban az Ibusz szervezőmunkája következtében — nagyon sok vendég érkezett. Ebből az országból — ahol az életszínvonal magasabb, mint az NSZK-ban — a következő években még több turistára számítunk. Közreműködésükkel szeretnénk megduplázni a fizetővendég-forgalmat, mert mint már említettük, a hollandok szívesen laknak magánházakban. Itt jegyezzük meg: felfoghatatlan számunkra, hogy a villa- és szobakiadók közül sokan idegenkednek a holland vendégtől, mondván, hogy ők az NSZK-belieket szokták meg. Hangsúlyozzuk, az NSZK-beli vendéget ezután is nagy becsben tartjuk, noha — és ezt is tudni kell — nem az igazán fizetőképes rétege üdül a Balatonnál. — Sőt. Nem ritkán hangzik el az a vélemény, hogy' az NSZK-beli munkanélküliek eldorádója a Balatonpart, s azt az idegenforgalmi szakemberek is gyakran mondják, hogy az úgynevezett igényes vendég nem sok időt tölt nálunk. Az ok, ugyebár, nyilvánvaló ... — Igen. A sokszor immár közhelyszerűen emlegetett minőségi turizmus feltételei a különböző erőfeszítések eh lenére sem adottak még. Vendégeink, főként az úgynevezett igényesek, elég gyakran tesznek kritikai észrevételt a főszezoni állapotokra, körülményekre. Kifogásolják például, hogy kevés a bevásárlóhely, az ABC, az utak keskenyek, a főidényben szinte lehetetlen már közlekedni: például Keszthelytől. Siófokig három óráig tart az utazás gépkocsival, s a kompnál néha kibírhatatlanul hosszú a várakozási idő. Visszatetsző továbbá a valutaszerzők mohó igyekezete, az erőszakos baksiskunyerálás autó- ablak-mosás ürügyén, és más ötletesnél ötletesebb módszerekkel. Siófokon krónikus gond, hogy a szállodasoron eső után kisebb „Balatonok” képződnek, s az amúgy is elviselhetetlen, zsúfoltságot csak fokozza a vasúti sorompók gyakori lezárása ... Sz. A. Százhalombattán megkezdődött az olasz Montedison és a Dunai Kőolajipari Vállalat által alapított Dunamont Rt. vegyes vállalat polisztirolgyártó üzemének építése. A korszerű üzem 1991-ben kezd termelni, és az évi tervezett mennyiség ütésálló polisztirol- ból 45 ezer tonna, a habosított polisztirolból pedig 20 ezer tonna. Az 55 ezer négyzet- méteres létesítményben zárt technológiával készülnek majd a szilárd halmazállapotú alapanyagok, melyeket eddig Nyugat-Európából és a Szovjetunióból exportáltak Nagyatádiak a népfront jövőjéről Egyeztető fórumot szorvoznok a városban Megújulásra készül a Hazafias Népfront. Hogy a nagyatádiak milyennek képzelik a> jövőjét, arról kedden este hallhattunk elnökségi ülésükön. A legfontosabb kérdés, hogy párttá alakul- jon-e a szervezet, vagy sem. A nagyatádiak többsége úgy fogalmazott, hogy fölösleges a párttá szerveződés, kell egy olyan mozgalom, amely összefogja a különböző irányzatokat, érdekegyeztetési lehetőségeket teremt. Erről egyébként Lassú István, az MSZMP városi bizottságának munkatársa szólt elsőként. Kreisz György, a HNF városi bizottságának titkára is emellett voksolt. Szükség van egy városi egyeztető fórumra, lévén, hogy egy-egy adott témában természetszerű véleménykülönbségek vannak a különböző szervezetek között. Nagyatádon már működik a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete, a hét végén tartja alakuló ülését a Magyar Szociáldemokrata Párt itteni csoportosulása, szót kér a közéletből a Honvédok Érdekvédelmi Egyesülete, a Kertbarátok Szövetsége éppen úgy, mint a hegyközségi gazdák két egyesülete. Kreisz György szerint az egyházakkal folytatott eddigi egyeztetések is bizonyítják, hogy a város érdekében közmegegyezésre lehet jutni. A felszólalók is elmondták, hogy a népfrontnak nem nevet kell változtatnia-, hanem a bevált hagyományokat megőrizve kell megújulnia. Itt Nagyatádon is arra kell törekedni, hogy a népfront új arculatot alakítson ki, önálló programot kell összeállítani, s ebbe a lakosság legszélesebb rétegeit kell bevonni. Tény, hogy egyre naéyobb a- közömbösség, de ernnek ellenére meg kell próbálkozni újabb fórumok megteremtésével. Czipóth Dezső, Nagyatád társadalmi tanácselnök-helyettese gyakorlatias kérdést vetett föl: mi lesz a népfront szerepe a választásokon? Szervezésében, lebonyolításában egyedül marad a tanács? Ez még nyitott ügy. Választ várhatóan a népfront rövidesen összeülő kongresszusa adhat. Simon Ernőné, Nagyatád ország- gyűlési képviselője is a következő választások ürügyén kért szót. Szerinte fontos, hogy a népfront támogassa azokat a képviselőjelölteket, akik pártonkívüliként indulnak a választásokon. Az elnökség tagjai felvetették azt is, hogy a népfront kérjen nagyobb lehetőséget a helyhatósági döntések előkészítésében és azok megvalósításában. Kreisz György bejelentette. hogy a HNF országos titkársága az otvöskónyi körzeti népírontbizottság részére kiváló társadalmi munkáért plakettet adományoz. Ennek átadására a napokban került sor. Az öt- vöskónviak a világháborús emlékmű és az ideiglenes iskola felújításában is részt vettek. (Nagy) Dühöngve, szitkozódva rohant be a művezető az egykor hagynevű, ma már jobbára csak a fennmaradásáért küzdő nagyvállalat munkavédelmi vezetőjéhez. Kilyukadt a bakancsa és a raktárban nem akarják kicserélni, mert még nem járt le a kihordási ideje, panaszkodik a művezető olyan szenvedélyesen, hogy a tagbaszakadt munka- védelmi vezető szóhoz sem tud jutni mellette. Türelme fogytával ő maga. is kiabálva kérdi: védőruhaként vagy kihordásra kapta-e a bakancsot a panaszos? Mit tudja ő, vág vissza az, nem is érdekli. A lényeg, hogy lyukas és így nem lehet benne dolgozni — tessék tehát kicserélni. A munkavédelmi vezető — türelmes em- beű lévén — fellapozza a szabályzatot, s csakhamar kiderül, a hőzöngő művezető egyéves kihordásra kapta a bakancsot, ő, a munkavédelmi vezető tehát nem illetékes a dologban. A másik felháborodva tiltakozik, hogy márpedig ő a saját pénzén nem cseréli ki. A munkavédelmi vezető higgadtan mondja erre: köteles vagy olyan ruhában megjelenni a munkahelyeden, amilyet a munkavédelmibalesetvédelmi szabályok előírnak. A vezető már szinte robbant a méregtől, de nem jutott szóhoz. A vele szemben ülő tagbaszakadt munkavédelmis ugyanis az egyik fiókból előhúzott egy hivatalos levelet és majdhogynem üvöltve kérdezte a művezetőt, látott-e, kapott-e már ilyet valaha? Már hogyne kapott volna, hiszen a munkavédelem vezetője minden évben megkérdi egy ilyenforma levélben a brigádoktól, milyen módosításokat javasolnak a vállalati munkavédelmi szabályzatban? Választ csak nagy ritkán kap, éppen ezért üvöltözik most, nem kevés pedagógiai célzattal. A művezető kényszeredetten hallgatja a munkavédelmist, nem érti, miért lett egyszeriben bonyolult minden. Nem is olyan régen még elég volt elsétálnia a raktárba, ledobni a lyukas bakancsot és máris vihette az újat, még papír sem kellett hozzá, valamelyik főnök kézjegyével. Ma meg?. . . Hát mi történt? Tulajdonképpen semmi, azt az apróságot nem számítva, hogy a vállalat a csőd szélére jutott. Elmúlt már az az idő, amikor minden műhelysarokba futotta egy-egy új hűtőre, amikor számolatlanul vették a ventillátorokat, s ha valamelyik elromlott, egyszerűen kicserélték, meg sem kísérelve a javítást. Azokban az években ugyan ki foglalkozott azzal, hogy kinek jár és kinek adható a bakancs. A pangás évei bakancsának sajátja volt, hogy bárkinek szüksége • volt rá, megkaphatta gond nélkül — és nem egyszer jogosultság nélkül is. Balgaság lenne most azt gondolni, attól ment csődbe egyik-másik vállalatunk, mert elhordták — és ismerőseiknek néhány száz, egy-két ezer forintért eladták — a munkaruhákat az arra illetéktelenek. Mégis érdemes lenne elgondolkodni talán azon, hová vezetget), ha egy vállalat még saját szabályaira is fittyet hány? Ha korlátozás nélkül, két marokkal szórja a javakat, mert látszólag van miből. Fut a vállalat szekere, a nyereség meg A pangás bakancsa azért van, hogy elköltsük. Erre ösztönzött szinte minden gazdálkodót a végtelenségig központosítható, elvonó és újraelosztó állami pa- ternalizmus. Rábízták magukat a vállalatok, hiszen az adjon is, aki mindent elvon, és ne kérdezze, miért fogy nálatok, tisztelt vállalat, annyi bakancs? Az csak adjon annyit, ameny- nyit kérünk, kérnek. Az állam adott. Egyebek között erre (is) ment rá a ma mindnyájunkat nyomasztó köl- csöndollárok sokasága. Csak az volt a lényeg, hogy a „dolgozók érdekein” csorba ne essék. Cserébe nem kért mást, csak hogy senki ne avatkozzon bele az „ő dolgába”, ne próbálkozzon a dolgok mélyére látni, hiszen csak kérnie kell, mindent megkap. Jogaink és érdekeink ismerete, érvényesítésének, mikéntjének tudása nélkül felháborodottan hallgatjuk mostanában a „nincs rá pénz” kezdetű divatos hivatkozást, amely diszkréten eltakar mindent és mindenkit. Azokat éppúgy, akiknek az ilyen-olyan elosztások szabályait kidolgozni, rendszeresen felülvizsgálni kötelességük lenne, mint azokat, akiknek nagyon is kifzietődő volt ez a múlt. Mert pénz a legtöbb helyen valóban nincs és abból a bizonyos közös nagy kalapból sem igen remélhetnek ma már. S ekkor derülnek csak ki a „minden mindegy” időszakában megalkotott, soha nem értelmezett, be nem tartott szabályok gyengeségei. Amíg semmi nem volt drága, jutott mindenből mindenkinek, senki sem törődött azzal, hogy a sorok között olvasson, mára már erre képességei sincsenek a legtöbbeknek. A mindenható állam megígérte, gondoskodik rólunk, s ez egy ideig így is volt, ma már jól tudjuk, hogy milyen áron. Legtöbbünk helyett ugyanis hivatalból gondolkodtak is, nemcsak döntöttek. A gondolkodó, és a saját érdekeit megfogalmazni, képviselni, uram bo- csá érvényesíteni tudó ember esküdt ellenségévé vált a pangás haszonélvezőinek. Ügyeltek is, nehogy feleslegesen sok munkajogi, munkavédelmi előírást tömjenek a leendő szakemberek fejébe. A nevetséges^tankönyvek s a nem kevésbé mulatságos tanárok bevetésével el is érték céljukat. Az amúgy is nehezen érthető, a szakzsargon szülte szavaktól hemzsegő szabályzatokban így még kevésbé tudja az ember kihámozni, hogy mi az, ami neki jár, s mi az, ami csak „adható”, s hogy hol lehet mindezek miatt tiltakozni, változásokat sürgetni. Másfelől viszont egyre kevésbé lesz tartható az „ehhez nekem semmi közöm, mondják meg a főnökök” szemlélet. Hiszen a főnökök lábán kevesebb bakancs lyukad, mint a beosztottakén. S ha elfogadjuk azt a politikai elvet, mely szerint azok döntsenek és ott, akik és ahol majd az adott feladatot végrehajtják, akkor azt is el kell fogadni, hogy az mondja meg, milyen sűrűn kell bakancsot cserélni, aki hordja. De akkor mondja is meg, ne csak akkor poroljon, amikor már befolyik á lábbeli talpán a víz! A főnökei meg majd eldöntik: vagy erősebb bakancsokat szereznek, vagy a munkakörülményeken javítanak, mert ez viszont az ő dolguk!... Fekete Gy. Attila
