Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

8 Somogyi Néplap 1989. Szeptember 30., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Szapudi András riportja Csiszár Elek messzire lát „minden mindegy" kifeje* zésével az arcán, öltözetén, s a kezében: bevásárlósza­tyor. Lexi hej, hallod-e Lexi, ma én vagyok ötven, mit szólsz hozzá?! Balaton presszó?, néz maga elé tű­nődve. Isten ments. Hát ak­kor? Fogas, mondom, leg­följebb a Fogas ... Kis ko­nyak, kóla (inkább meleg legyen, mint hideg), és vö­rösbor, pontosabban nagy- fröccs. Ezután még magányosabb leszel, mondja. Minél őrül­tebben kavarog a forgalom a városban, te annál magá­nyosabb leszel. És egyszer majd eljön az idő, amikor mindegy lesz számodra, hogy melyik vendéglőbe térsz be (ha egyáltalán ked­ved lesz még vendéglőbe járni), mert rádöbbensz, hogy úgysem találod meg, amit valaha elvesztettél. Akkor már nem fogsz fel­háborodni, mert a kaposvá­ri Csokonai fogadó éttermé­ben a pincér, mielőtt meg­várná, hogy helyet foglalj, egy vizsgálóbíró modorában kikérdez. Nem vörösödsz el a méregtől, hanem engedel­mesen előhúzod a pénztár­cádat, megmutatod „korunk hősének”, hogy — noha az ágrólszakadt Csokonaihoz is van némi közöd — ki tu­dod fizetni a cehhet a róla elnevezett fogadóban. Én már régóta nem járok ven­déglőbe (legfeljebb olyan­kor, ha veled találkozom), és nincsenek illúzióim. Már tudom, hogy a régi ízeket, hangulatokat sosem talá­lom meg újra, belenyugod­tam, hogy még a parizernek sincs olyan íze, mint diák­koromban, a 40-es években, nem szólva a péksütemény­ről. Keszthelyen, a pre­montrei gimnáziummal szemben volt egy péküzlet, ahonnét a pedellus minden délelőtt áthozott egy kosár­ra való friss, meleg, ropo­gós péksüteményt, öt-hat félét, elhiheted. Aztán jött egy másik pedellus, amikor a gimnáziumot államosítot­ták, ez azonban nem hozott már kifliket, sőt nem is volt sokáig pedellus, mert kinevezték az IKV igazga­tójának ... Torzonborz öregember, afféle falu bolondja, arcán megelégedettség, vigyor ... Egy teherautó rohan süvítő szélben, platóján egy örök „plató-emberrel”. Társada­lom alatti vegetálás, plató­magány. Emberünk sose jut be a vezetőfülkébe, ahol meleg van, ahonnét a táj is feltehetően szebbnek lát­szik. „Platós”-szemszögből minden sivár, színtelen, fénytelen. A rideg szobában egyetlen bútordarab: egy feldöntött szék ... Valahon- nét — talán az űrből — két Meredek part Mostanában előfordul, hogy délután elfog a bá- gyadtság, álmos leszek, le akar csukódni a szemem — mondja. Vonz a pamlag, jó lenne lefeküdni, aludni egy kicsit, de félek az esti éb­redéstől ... Annál rosszabb nincs, mint amikor sötétben ébred az ember. Ritka perc, amikor nem terhel valami nyomsztó érzés, de ha elő­fordul, hogy délután elal­szom, az esti fölébredés olyan, mintha a halál elő­szobájában nyitnám fel a szemem. Ezért ha lehet, le­győzöm az álmosságot, és megpróbálok dolgozni. Az ihletben nemigen hiszek, a rendszeres munka eredmé­nyében annál inkább, bár kétségtelen — sokszor ta­pasztaltam magam is —, hogy a bonyolultnak, meg­oldhatatlannak tetsző kér­dések egyszer csak hirtelen áttekinthetővé, megvalósít­hatóvá válnak. Ez talán a kegyelem állapota. Azt hiszem, Iványl örün- wald Béla mondta egyszer: az a fontos, hogy az Ihlet otthon — az állvány előtt — találja az embert, mert kü­lönben elmegy máshova. Hát én mindig készenlétben állok a fogadására, ritkán mozdulok ki hazulról, s itt­hon egész nap csönd vesz körül. Néha takarítok is, vagy ebédet kotyvasztok magamnak, de előfordul, hogy mire megfő az étel, nincs kedvem megenni. Előfordul, hogy az ablakhoz állok, és elnézek Siófok fe­je fölött a vasút menti fá­kig és tovább ... Gyöngyszürke ködben, őszi hajnalon indul el Haj­nalka néni; rozzant kis öregasszony, szinte össze­mosódik a köddel; talán a boltba tart, pár falat pari- zerért, pár korty tejért, vagy éppen csirkelábért, a jó öreg Hajnalka néni; va­lamikor Hajnalka volt, su­dár, gyönyörű, legények ál­ma, férfiak kegyelme, és ma róla szól a szűkszavú hír­Egy siófoki panzió emléke adás a napilapban: a 75 éves özvegy XY-nét, szüle­tett Z. Hajnalkát tegnap éj­szaka meggyilkolták. A la­kásáról egy öreg rádiót és 40 forintot vittek el azok a fiatalkorú bűnözők, akiket a rendőrség már hajnalban elfogott. Íme egy Csiszár­kép ... „Reggelente elindul. Ki látja?” — írtam róla öt­venéves születésnapján, nyolc évvel ezelőtt. — „Ke­zében bevásárlószatyor, ka­bátgallérján köd, varjú­szárnyként sötétlő, csüngő hajában esőcseppek.” Most is elindul reggelente, időn­ként egy világfi eleganciá­jával, máskor: kopottan, a láb lóg egykedvűen. Ismét egy bútortalan szoba, ahol a sarokban, szinte a falhoz tapadva áll a festő. Rette­netesen egyedül. Ha jobban körülnézünk, talán egy szék körvonalát is felfedezhet­jük ... Buszmegálló hold­fényben. Egy munkás kül­sejű ember várakozik, de tudjuk, a busz sosem fog megérkezni. A háttérben — mintha Franz Kafka ál­modta volna oda — egy gyár körvonalai látszanak. Egy fantom-gyáré. Tudjuk: ez egy olyan üzem, ahol nincsen termelés ... Íme, néhány Csiszár-alkotás ... Mostanában sokszor gon­dolok apámra, akinek a lá­ba nyomát megfestettem, mondja. Kis ember volt, kiskereskedő, piciny boltja kirakatában textíliák. De Goldberger Leó, a textilki­rály előzékenyen fogadta, kávéval, konyakkal kínálta az irodájában. És a legne­hezebb időben is kapott tő­le árut. Csendes, szerény egyénisége mostanában gyakran megnyilatkozik bennem. Látom buzgólkodá- sát embertársai megsegítése végett. Vajat, szalonnát csomagolt össze és vitte a pesti gettóba. Hiába őrizték árgus szemű nyilasok a ka­pukat, az én apám a maga szerény, csendes módján megtalálta a réseket is, ahol be lehetett jutni az üldözöt­tekhez. Egy kisnyilas — persze akkor már a Rákosi szekerén — államosította, pontosabban szólva, meg­szüntette, hiszen az ő kis boltján nem volt mit álla­mosítani. Ezután a keszthe­lyi sportüzletben pénztáros, és állandó céltáblája egy négyelemis, kereskedelmet sosem szagolt pasas rossz- indulatának. A halottas ágyánál egy zsidó orvos állt Háromnegyed kilenc pülnék, egyáltalán nem le­pődnék meg. És az apáca, aki a tenye­rébe vette a parazsat... ? Sokszor meséltél róla. Mondd, még mindig foglal­koztatja a képzeletedet ez a csoda-gyanús emlék? Csoda-gyanús, ez jó, rez- dül a mosolya; az apácák kápolnájában ministráltam az egyik tanáromnak, s a füstölőből kiesett egy darab parázs. Mielőtt azonban a szép szőnyeg kiégett volna, egy fiatal apáca gyorsan fölkapta és kiszaladt vele. Rémülten, nagy bűntudattal néztem utána, de a szép ar­cú, fehér főkötős lány mo­solyogva tért vissza. A te­nyere csodák csodájára ... ostyafehér volt, mondom. Ostyafehérnek láttad. Az volt, bólint Csiszár Elek. És, ha ma visszanézek az időben, ma már csodá­nak látom Egry József Ba­latonját is. Mert 30—40 év­vel ezelőtt valóban olyan volt a Balaton, amilyennek ez a nagy művész megfes­tette. Ma már nem olyan. A fényeket, Egry fényeit ma már elnyeli az iszap . . . Csak figyeld meg egyszer. Egry ma talán az Alföldre menne fényért, és nem te­lepedne meg Badacsonyban. Egy Csiszár-képen Ka­rinthy Frigyesnek — miu­tán homlokával áttörte a keretet, az örökkévalóság irányában — a fél arca lát­szik. Mögötte a fázós éj­szakában fölsejlik a Vitéz­panzió, kapuján egy odakö­tözött emléktáblával: mi­előtt leesett volna, a Pan­nónia egykori éjjeliőre, Csiszár Elek drótozta fel. Karinthy fél arca eltűnő­ben ... Begombolom a dzsekimet. Siófokon ősz van. Szapudi András és potyogtak a könnyei. Arckifejezését, szavait soha­sem felejtem el. Három nap múltán egy csehóban (éppen blokkot váltottam egy fél­deci kevertre) odajött hoz­zám egy ismeretlen ember, kondoleált, és azt mondta: Csiszár úr, a maga apja igazi kereskedőember volt. Mondom: mostanában, ha kinézek az ablakon, ellátok Keszthelyig, látom apámat, tanáraimat, a fehér reve- rendás, kék cingulusos pre­montreieket, az osztályfőnö­kömet, a rettegett matema­tikatanárt. Rezibe járt ki misézni. Én már ezért is szívesen követtem oda, mert ebben a faluban ro­konaim laktak. Most is élő bennem egy — festői szem­pontból még megfoghatat­lan — pillanat. Egy t dom­bon állok, Ijiciklikormányra támaszkodva, s mellettem egy amerikai repülőgép ron­csai. Nézem a tájat, s va­lami olyan csodálatos érzés kerít hatalmába, hngv ha a következő pillanatban fölre­v. * A rész és az egész „A pályára alkalmat­lanok szuverenitásától mentsen meg minket és gyermekeinket az isten!” — egy munkaközösségi apuka sóhajtott így a szülői értekezlet előtt. Az osztályfőnököt megkímél­te ettől a közléstől, aki a helyi nevelési rendszer fogalmát és gyakorlatát I magyarázta a szülőknek. I A sajátosságok, az önál- I lóság hangsúlyozása so­kakban kelt aggodalmat; a nagyobb tanári szabad­sággal vissza is lehet él­ni — hallom a szülőktől és a diákoktól. Az oktatási törvény az I iskolák működésével kap­csolatban ezt írja: „Az I alap- és középfokú neve­li lési-oktatási intézmény a I helyi szükségletek figye- ! lembevételével kialakít- ! ja helyi nevelési rend­szerét, továbbá kiegészí- 5 tő tananyagot dolgozhat [ ki, és megválaszthatja a ' fakultációs irányokat.” A nevelés helyi rendszeré­nek egyik sarkköve az ! önállóság, amely eddig is | létezett, de nem markán- j san és pedagógiai progra- í mokban is megfogalma­zottam Minden iskola kénytelen volt alkalmaz­kodni a mindenkori „di­ákanyaghoz”. Minden pe­dagógus rákényszerült, hogy a követelményszint­re fölemelje a nagyon különböző tudással, alap- műveltséggel rendelkező I tanulókat. Ha ez nem ! ment, a követelményt kellett igazítani az adott képességekhez. Bármeny­nyire is zárt, elzárkózó, nehezen igazodó az isko­la, kénytelen volt együtt­működni a szülőkkel, a támogató üzemekkel, és ez kötelezte bizonyos, mértékű alkalmazkodás­ra. Az önállóság, a szuve­renitás persze nem kény­szeríthető ki máról hol­napra. Az oktatási tör- I vény ebben is a folya- I matosságot hangsúlyozza, ! hiszen sok helyen még nincs meg ennek a ma- ! gasabb rendű minőségnek j a személyi és tárgyi fel- I tételrendszere. A reális 1 és kívánatos cél azonban mindenütt találkozik a nevelők törekvéseivel, a szülők igenlésével, a tár­sadalmi-gazdasági kör­nyezet sürgetésével. Egy­re több olyan iskola van, amely a maga működé­sét saját logikája szerint gondolja át és építi föl. Főleg a középiskolák kö­zött találhatunk vállal­kozó kedvűeket. A sokféleség, a sajátos arc persze nem jelenthet alapvető eltéréseket. A j helyi közösségek, a neve- 5 lőtestületek dolga és kö­telességé, hogy ne adja­nak életteret a „kilengé- 1 seknek”, a nagy szélsősé- ■ geknek. Ezen egyébként ! a rész és az egész dialek- S tikája is őrködik. Minden ! helyi nevelési rendszerre ' kötelezően érvényes az egész dominanciája a I rész fölött. Az egységes követelmény orientál és szabályoz. A nevelés alapvető céljai az oktatá­si rendszer egészére ér­I vényesek, s ezeknek a nemzeti műveltség törzs- | anyagának egységes meg­határozottságában és a j legfontosabb alapeszmék. | értékek kötelező tisztelet- j ben tartásában kell kife- j jeződniük. Zágor.i Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents