Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
1989. szeptember 30., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Tóth Dénes osztályvezető mondta, miután elköltötte a disznótoros vacsorát: — Maga, öreg, csak ne beszéljen. Azt hiszi, ha svábul pusmog, büntetlenül mondhatja a magáét?! Ha nem tetszik a téeszcsé, amit most csinálunk, akassza föl magát! A hetvenéves öregember félénken sunnyantott fölfele a zsíros kalapkarima alól; csupasz bütyökujjaival kotorászott a tűzhely parázsdarabkái között, mígnem egy arra alkalmasat a pipájába dobott és szaporán szíttá a szűzdohány füstjét. — Ez, Tóth elvtárs, mintha egy kicsit erős lett volna, nem gondolod? Erezte, gyámoltalan és bátortalan a kérdés, amit az osztályvezetőhöz intézett, nem is nézett fel a töltött ' áposztás tányérjából, csak agy két falat között jegyezte meg a magáét, s már nem bánta volna, ha a kérdés nem jut el Tóth füléhez. De eljutott.., — Miért? Nincs igazam? Mi köze már az ilyen vénembernek ahhoz, hogyan dönt a fia, az unokája?! Neki nem kell a közös, hát nem kell, és akkor mi van? Nem is kiváncsi a véleményére senki, még ez a macska se — és arrébb billentette az asztal alatt nyi- vákoló állatot —, akkor meg hallgasson! A föld, a ló, a tehén már nincs a nevén, azokkal a fia rendelkezik, és nekünk annak az aláírása kell, aki ezeket beviszi a közösbe. Jó, mások majd az öreget is kiokosítják, hogy ő is lépjen be, mert csak akkor lesz joga a kétszázhatvan forint járadékra, de ez már nem a mi dolgunk. Hát, végül is, mi volt a ti dolgotok, Tóth elvtárs? Csak az, hogy ott, abban a faluban ötvenkilenc legelején megszervezzétek a té- eszt? Néhány hét múltán ti elmentetek, azok a szerencsétlenek ottmaradtak a gondjukkal, a kilátástalan- ságukkal és a ti címetekkel, telefonszámotokkal („ha bármiben tanácsra szorulnak az elvtársak, forduljanak hozzánk, mert ránk mindig számíthatnak”). És ottmaradtunk mi is, akik a házaló agitátorok segítői, navigátorai voltunk ... Hiszed, vagy nem, Tóth elvtárs, mi többet tudtunk akkoriban, ötvenkilencben a téeszről, mint ti, akik az ecsetet a rózsaszínű festékbe mártottátok! Mert abban a faluban ötvenhat előtt is működött téesz, nem is egy, hanem kettő, következésképp mondhattatok ti, amit akartatok, a példa ott volt helyben. És ez a példa inkább taszított, mint vonzott. Emlékszel Árendás Péterre, a mindig röhigcsélő parasztra? Jó idő eltelt, mire rájöttél, miért vihog a képedbe ... A kertjét szántotta, az udvar végében, s te odaálltál mögéje a barázdába, átvetted tőle a gyeplőt, megmarkoltad az eke szarvát. Hamarosan sáros lett a fekete csizma, az izzadtság kiverte a homlokodat — a lovak az istennek se akartak engedelmeskedni a kert végi fordulásnál —, de úgy gondoltad: ha bebizonyítod, hogy ehhez is értesz, előbb kezedbe veheted Árendás aláirt belépési nyilatkozatát. Árendás meg hagyta, erőlködj csak kedvedre — zsebében ugyanis már ott volt az értesítés: munkába állhat a komlói bányában, tehát megmenekült a téesztöl... Látnod kellett volna, Tóth elvtárs, ahogyan Árendás a kocsma pultjára támaszkodva, vigyori képpel előadta a történteket. No persze, nem akkor frissiben, hanem hónapokkal később, amikor a falu határában felállították a táblát: „Termelőszövetkezeti község". A kocsi letekert ablakán át furcsa zizegés hallatszott. Az azonosíthatatlan hangok főként akkor váltak hallhatóvá, amikor a hegyi szerpentin lejtőjéhez ért és üresbe kapcsolt — nem erőlködött a motor, ilyenkor tisztán kivehette az egybefüggő zajt. Splithez közeledve, Klis után beállt a Daciával egy autóspihenőbe. Az út bal oldalán olajfaliget húzódott a következő hegy lábáig, jobbról meredek sziklafal zárta el a kilátást. A tücsökciripeléshez hasonlatos, monoton hangzuhatagot az olajfák felől hallotta, s megnyugodott: nem az autó adja a zizegő hangot. A térképre nézett, s megállapította: innen akár már üzemanyag nélkül is legurulhat Splitig, a nehezén túl van. Banja Luka, ahol huzamosabb pihenőt tartott, több mint kétszázhetven kilométernyire van mögötte, azóta lényegében végig ki- sebb-nagyobb hegyek között kígyózott az útja, s csak Jajcéban állt le rövid időre. Ha szerencséje lesz, gyorsan csatlakozást kap a kompra, mely az autóval együtt átviszi a Szigetre .. . Autók húztak el mellette a keskeny úton, köztük a mentő, amelyikkel jó negyedórája találkozott: ahhoz a balesethez igyekezett, amelyiknél egy NDK-s Lada lecsúszott az útról és felborult. Épp egy felnőtt mászott ki belőle az ablakon át egyéves forma kisgyerekkel, amikor odaért. A kocsi fejtetőn állt, még forogtak odafönt a kerekei; pillantást vetett csak a szerencsétlenül jártakra, mert előtte is, mögötte is nyomult a kocsik sora és látta, egy magyar Samara utasai segítenek a németeknek. Leült a fűrészelt tölgyfarönkre és elismerően nyugtázta: jól bírja a hegymenetet a Dacia, eddigi helyt- * állásával rácáfolt a rossz hírekre, csak el ne kiabálja. Tóth Dénes, az egykori „íöljebbvaló” megint eszébe jutott, s most sem véletlenül. Arra gondolt ugyanis, hogy már a Szigeten lehetne, már két napja füröd- hetne az Adriában — melynek csáberejét csak növelte a harmincöt fokos meleg —, ha nem kell az elutazást elnapolni a temetés miatt. Előtte is, utána is többször föltette magának a kérdést, mi történt volna, ha nem megy el a temetésre? Az utóbbi tíz évben jóformán nem is találkoztak. Kezében volt a levél, melyben kollégája, Bohán Lajos zágrábi tanító megírja: cserében a júliusi, földvári kéthetes üdülésért megadja a címet a Szigeten, ahol augusztus elején eltölthet két hetet — a szállás költségét a jugoszláv barát fedezi. Szóval, elbliccelhette volna a temetést, s akkor két nappal tovább mártózhatott volna a habokban, és megspórolhatta volna a távirat díját, amiben a szobatulajdonost értesítette a kérésről — de nem tette. Ott volt Tóth Dénes temetésén, üdvözölte régen látott kollégáit, akikkel a város temetőjében összefutott. Eke Danival beültek a presszóba, ahova képzős korukban csak sóvároghattak, de be nem léphettek, és „kiértékelték” az egykori Főnök általuk ismert életútját. A Főnöknek tulajdonképpen ötvenhéttől emelkedett magasra a szerencsecsillaga. Hogy ötvenhat őszén hol volt és mit csinált, nem tudni, ötvenhét tavaszán viszont már nem a tanterem, hanem a járási tanács osztályvezetői irodájának levegőjét szívta, s ilyen minőségben vett résjst ötvenkilencben a szövetkezetek szervezésében, Sohasem felejti el, amit akkor az öregnek mondott, Azt, hogy akassza fel magát. Annak az öregnek mondta ezt, akinek az asztalánál evett. Akinek a disznajából készült pecsenyét, töltött káposztát ette... Vajon mitől lett ilyen erős és ilyen feledékeny az az ember, aki faluból származott, földműves szülőktől — vagy tényleg hitte, amiről a belépéstől vonakodó gazdákat győzködte? Szóval, semmi sem történt volna, ha nem megy el Tóth Dénes temetésére, távolmaradását senki sem kérhette volna tőle számon. De hát a főnöke volt több mint húsz éven át, s őt még arra tanították, hogy tisztelje följebbvalóit, elöljáróit. Hiába, az akkor egy olyan „széria” volt... Nem tanították meg viszont arra, kivonulhat-e a gyerekekkel ötvenhat novemberében az első világháború elesettjeinek emléktáblájához, a turulmadár szobrához és ott elénekelhetik-e a Himnuszt meg a Szózatot — később itta is „tanulatlanságának” levét... — és azt sem, hogy miként viselkedjék a körzetesítés elrendelésekor, az iskolák bezárásakor és elhagyásakor ... ... Alig hűlt valamicskét a hűtőfolyadék hőmérséklete, amikor az autóspihenőből kihajtott a szerpentinre. A zizegés az út mentén tovább kísérte, csak ott szűnt hosszabb-rövidebb időre, ahol épületek sorakoztak. Splitben aztán meg is feledkezett róla, akárcsak Tóth Dezsőről. Figyelmét lekötötte a nagy forgalomban való eligazodás és az aggódás: vajon hogyan találja meg a kikötőt? Aztán a vártnál egyszerűbben megoldódott a gond — az út végén kitárulkozott az öböl, hatalmas komphajóival. Viszonylag simán ment a parkolás, a jegyváltás, és nem kellett sokat várni arra sem, hogy a Dacia begördüljön as egyik robosztus vízi jármű gyomrába, Egyórás út a Szigetig .,. Elegendő idő a nézelődésre és főként arra, hogy az esedékes medicina a helyére kerüljön: a komphajó büféjében megelőzendő a szív újbóli rakoncátlanko- dósát — sorra nyelte a Tensiomin, a Corifar, a Be- taloc és a többi gyógyszer éppen esedékes adagját, örült, hogy a Konakionra eddig nem volt szüksége: ezt az ampullát arra az esetre kapta orvosától, ha baleset érné, ajánlja a kezelő orvos figyelmébe, ugyanis az egyébként szedett Syncumar gátolja a vér alvadását, növeli a vérzékenységre való hajlamot, és ez súlyos következményekkel járhat egy sérüléssel járó balesetnél. Eddig megúszta. Ha Tóth Dénes emléke is nyugton hagyja, átadhatja magát a zavartalan pihenésnek ... Odaát, a Szigeten a morajló tengerre nézett szobája ablaka — odaérkezésekor leanderek, szentjánoskenyér-cserjék és fügefák hajladoztak a parti szélben. A teraszra könyöklő fenyőkön szűnni nem akaró zizegés, kabócamuzsika siettette a felejtést napkeltétől napnyugtáig. Hernesz Ferenc HERNESZ FERENC TÁRCÁM Kabócamuzsika 5. Emma mama irégra utazhat A háború befejeződött. Most végre alkalom nyílt arra, hogy a Teller házaspár felvegye a kapcsolatot a Magyarországon rekedt rokonokkal. Az az 1933-as döntésük, hogy a nácik elől való menekülésük iránya nem Magyarország — megmentette az életüket. De nem minden rokonuk járt ilyen szerencsével. A háború idején alig-alig tudtak valamit meg róluk, Teller most felhasználta magas kormányzati összeköttetéseit arra, hogy minél előbb híreket kapjon szeretteiről. Nővére, Emmi 1934-ben férjhez ment egy sikeres ügyvédhez, Kirz Andráshoz. 1937-ben megszületett egyetlen fiuk, de a boldog családi élet csupán 1944-ig tartott. 1944 tavaszán Kirz András munkaszolgálatra vonult be, és bár október elején egyszer még hazaengedték szabadságra, ezután többé már nem adott életjelt magáról, jóval később jelentkeztek tanúk, akik elmondták, hogy Mauthau- senbe került, és ott végeztek vele. Emmi kisfiával visszaköltözött a szülői házba. Az öreg Teller és felesége szerencsésen átvészelték a náci szörnyűségeket. A náci üldözés áldozata lett Mici bátyja, Teller Ede legszorosabb gyermekkori barátja, Harsányi „Suki” is. Az élet nagyon lassan kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Magyarország szovjet katonai megszállás alá került, de a másik három győztes nagyhatalom is katonai missziót tartott fenn, és mert Emmi anyanyelvi fokon beszélt németül és angolul, hamarosan fordító-tolmácsként állást kapott az amerikai katonai missziónál. Már önmagában ez is nyújtott bizonyos anyagi bázist, és aztán hamarosan kiderült, hogy a megváltozott viszonyok ellenére Teller Miksa is folytathatja ügyvédi gyakorlatát. A család egyesítése Amerikában nem valósulhatott meg, noha Teller Ede állása és anyagi helyzete ezt lehetővé tehette volna. Valami, akkor még megmagyarázhatatlan közbelépés következtében a dolog sehogy sem „jött össze”. A szülők túl öregek voltak ahhoz, hogy illegálisan vágjanak neki a határnak, a kivándorlásra jogosító útlevél pedig csak nem akart megérkezni. Az elkövetkező nagy bajt Emmi állása okozta. Az amerikai missziótól átkerült a „CARE” nevű élelmezési segélyakcióhoz, majd 1948- tól 1950-ig az amerikai követség alkalmazottja lett, mígnem a követség létszámát szovjet nyomásra számottevően csökkentették. Részben Emmi tartós kapcsolata a Magyarországon szolgálatot teljesítő amerikai misszióval, esetleg az is, hogy ismertté vált Teller Ede szerepe az atombomba létrehozásában, vezettek oda, hogy a Teller család rákerült a kitelepítendők listájára. 1951 júniusának egyik hajnalán három órakor rendőrök dörömböltek a lakás ajtaján. A 24 órás határidő elteltével a családot elszállították An- dornaktályára. A legtöbb, amit ebben a kínos szituációban ki tudtak harcolni maguknak, hogy a közeli nagyvárosban engedélyezték a kis János részére az év végi vizsgák letételét. Csak Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála után térhettek vissza a kitelepítésből Budapestre, de régi otthonukat nem kapták vissza. A Rákosi-korszak hatóságai még azt is kémgyanúsnak találták, aki netán Amerikában élő fűszerkereskedő unokatestvérével levelezett. Miként mertek volna közvetlen kapcsolatot tartani a világ egyik legismertebb atomtudósával? Az összeköttetést közöttük Hess Magda, a gyermekek egykori nevelőnője tartotta fenn, aki még a háború előtt visszaköltözött Chicagóba, és ekkor már asszonynevére: Mrs. Jacob Schutz- nak lehetett küldeni Budapestről hébe-hóba a leveleket. A család lépésről lépésre történő egyesítése csak később kezdődött meg. 1956 őszére Kirz János már másodéves egyetemi hallgató volt, az 1956-os felkelés egyik aktív résztvevője. Sok választása nem lehetett! A többi kétszázezerrel együtt elhagyta az országot. Anyja és nagyanyja abban reménykedtek, hogy őket, mint sokra már nem használható idősebb asszonyokat talán előbb-utóbb majd csak kiengedik az országból, de a katonaköteles korban lévő, elektromérnökhallgató Jánosnak egyenes útja van az Üjvilág felé. Bécsbe érkezése után Chicagóba telefonált Schutzné Hess Magdának, és a volt nevelőnő rögtön értesítette a berkeley-i új otthonban Micit. Azonnal intézkedtek. Elhárították a bürokratikus akadályokat, és az új családtag 1957. január 15-én megérkezett Kaliforniába. Éppen évfordulóra érkezett: Edward 49. születésnapjára. Két héttel később már a kaliforniai egyetem hallgatója volt. Ilona mama és Emmi legális kivándorlása azonban nem sikerült, bár amerikai oldalról mindent megtettek ennek érdekében. Edward Teller egyre dühösebb lett. Korábbi rossz emlékeit, keserű tapasztalatait most megtetézte az a tudat, hogy megakadályozzák az anyjával és nővérével való találkozást. Ekkoriban történt, hogy washingtoni utazása alkalmával az utcán véletlenül összefutott Szilárd Leóval. Viszonyúk 1958-ban már feszültté vált, Szilárd politikailag balra tartott, míg Teller egyre inkább jobb felé sodródott. Mindazonáltal megörültek egymásnak, elhatározták, hogy együtt ebédelnek. Beszélgetés közben Szilárd felszólította: — Ede, gyere el velem, Oroszországba, látnod kell azt, ami ott van! Ha alaposan körülnéznél, nem lennél velük szemben, ennyire elfogult! — Nem megyek — válaszolta Teller. — Számtalan ökom van a vonakodásra, egyik az, hogy anyám és nővérem Magyarországon élnek, s ha elutazom Oroszországba, esetleg kellemetlen helyzetbe kerülhetek: családtagjaimat túszként visz- szatarthatják, hogy információkat szerezzenek tőlem. — Szamárságokat beszélsz, Ede! Eszük ágában sincs az oroszoknak ilyen alávaló módszereket alkalmazni. Megértelek téged, és megpróbálok valamit tenni az ügyben. Egy évvel később sor került a második Pugwash- konferenciára, ahol Szilárd előbb a szovjet, majd a magyar delegáció vezetőinek tette szóvá Teller sérelmét. Ezekben a beszélgetésekben összefoglalta, miről tárgyaltak Teherrel. Tel- lernek fenntartásait tekintve természetesen nincs igaza — mondotta Szilárd —, de valóban helyes lenne, ha a Teller család még Budapesten élő tagjait kiengednék Magyarországról. Akkor Teller nem hivatkozhatna arra, hogy a családdal kapcsolatos aggodalmai miatt nem látogat el a Szovjetunióba. Három héttel később az anya, özv. Teller Miksáné és özv. Kirz Andrásné sz. Teller Emma értesítést kapott a magyar belügyminisztériumtól, hogy vegyék át kivándorló-útlevelüket. Teller ezt az ügyet úgy foglalja össze, hogy a magyar hatóságok könnyen beleegyezhettek a két asszony távozásába, mert azok visszatartása értelmetlen és haszontalan akadékoskodás lett volna. Másrészt viszont ez az elhatározás Szilárd pozícióját és bizalmát erősítette. Ha nemet mondanak Szilárdnak, ezzel Teller igazát támasztják alá. Ilyen előzmények után 1959. január 18-án a repülőgép leszállt a San Francisco-i repülőtéren. Az anya a várakozás 23 keserves éve után magához ölelhette világhírűvé lett fiát. (Folytatjuk.) Teller Ede élete és kora
