Somogyi Néplap, 1989. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-30 / 231. szám
1989. szeptember 30., szombat Somogyi Néplap 5 Sípok moleg sóhajtása A szivárvány hátán • 1770 síp sírt, dalolt, nevetett megfékezhetetlenül Fiorella Benetti olasz orgonaművésznő siófoki koncertjén. A római katolikus templom hangszere végre melegen sóhajthatott — lehelete ködként vonta körül a lassan kivirágzó dallamokat. Az első hang még tétován kereste társait, aztán felröppent a kupola felé. Szárnyalását puhán zökkenő harmóniák segítették. Pachelbel d-moll ciaconnája otthonra talált a gótikát idéző falak között — a búcsúzni készülő rcmekrrtű témái vissza-vissza köszöntek. Benetti szülővárosa dómjának orgonista állását a századforduló óta családjának férfi tagjai töltik be. Kislány korában gyakran fellopakodott a nyikorgó falépcső kacskaringóin, hogy félve, de kíváncsian belekapaszkodhasson a billentyűkbe. Ekkor szerezte élete első műveit? Ma három olasz zeneművészeti főiskola igazgatója. Próbálták már megérinteni a szivárványt? Ütját állni az elmúlás felé botorkáló, penész- és hamuillatú ősznek? Valahol legbelül fakad dalra egy parányi része a léleknek, hogy elillanó látomásként ragadja elérzékenyült világához Quilmant romantikus Meditációjának angyalarcú sírását-nevetését. Sejtelmes rezdülések szőtték az akkordok finom hálóját, mely a hősies, magasztos indulatokat nemesen emberivé szűrte. A kontrapont fölött borongó dallam megmutatta magát a kétségbeesett, a bátorításra váró és a diadalmas vágyak tükrében is. Forró párjában a magukkal megbékélő hangok lassan kopogó esőcseppekként távoztak. Benetti jelenleg a paduai székesegyház orgonistája. Európa, Amerika és Ausztrália legnagyobb városaiban eddig több mint 900 koncertet adott, önkifejezésének leghatékonyabb eszközét találta meg hangszerében — egyénisége, olasz temperamentuma a zenekarként megszólalni képes, és akárhány zenei stílus megfestésére alkalihas orgonához sodorta. Hangversenyein gyakran szólaltatja meg kortársai és saját szerzeményeit. Az Alleluja és a Salve Regina gregorián dallamára komponált Improvizációja az erősen katolikus érzületű Nyugat-Európában túlzott modernsége miatt több ízben a papság erős ellenérzésével találkozott. Kétségtelen: a látszatra sehova nem tartó dallamsorok arányait sokkoló hatású effektusok tördelik — pihehalk hullámokat ordított túl a disszonáns hangzások vihara. Elsöprő érzések kavarták fel az elmúlás felé botorkáló, penész- és hamuillatú ősz magányát. Fölötte glóriaként virított a szivárvány. Czene Attila Térkép A Marivaux-szigetek A Tabi Városi Tanács a. Kartográfiai Vállalattal együttműködve színes és ízléses kivitelben megjelentette a város idegenforgalmi térképét 10 ezer példányban. A címerrel díszített térképen feltüntették a legfontosabb hivatalokat, intézményeket, a vendéglátó- és Tabról kereskedelmi egységeket, de megtalálhatók rajta az egészségügyi és sportlétesítmények, a város műemlékei, nevezetességei. A tabi utcarészleteket is ábrázoló szelvény mellett készítői bemutatták a 11 társközség elhelyezkedését, a Balaton déli partjához viszonyított helyzetüket. Két sziget, térben — időben nem is távol egymástól azon a hullámveréses tengeren, amelyre kifutottak a 18. századi francia literatúra és filozófia felvilágosult, szellemdús hajói: csónakok, bárkák, naszádok és fregattok. Kifutottak és hajóztak egy jobb világ fölfedezésének vonzó igézetében ... Ott úszott közöttük Pierre Car- let de Chamblain de Marivaux (mily nemesen előkelő e név!) kecses sokárbocosa is, és hajózik azóta is. Készen arra, hogy kikössön egy-egy teátrum hívogató fényeinél... Eltelt bizony több űnint kétszáz esztendő, ama szellemi hullámverésből pedig kikerekedett a 18. századvég legnagyobb vihara, amely a szép eszményeket íelröptette a véres barikádokra, világra szóló tanulságokat kínált, felma- gasztosulásra, riadalomra egyaránt. Mindezek jegyében (de mindezek ellenére is) eljött az évforduló, s az utókor visszatekint. Született az alkalomra pazar látványosság — a Ta Danton csokoládé —, de van durcás vonakodás és kétely is: mi méltó ünneplésre ma az egykori világfelfordító eseményekből. A kaposvári színházi kikötőbe — ahol tudvalévőén nem kedvelik a pusztán alkalomnak adózó, protokolláris színházasdit — az évforduló jegyében behajózott mégis Marivaux, Sophie Louchachevsky rendező és munkatársai értő révkalauzolásával. Mégsem alkalmi vendégség ez csupán itt, mert arról a bizonyos tengerről már oly remekül megérkezett ide Voltaire Candide-ja, avagy azokat a viharokat a mai port is felverő színházi zivatarral idézte meg Marat és de Sade úr. Láthatóan jó szívvel fogadtatott Marivaux hajója is, hogy felidézze a két képzelt szigeten — a Rabszolgák szigetén és a Kolónián — esett különös históriákat. Am miért éppen szigeteken? A kortárs — Beaumarchais Figarója — ugyanis jól igazodott és igazított el a kontinens zűrzavarában. Marivaux viszont kimenekíti hőseit, hogy drámaírói tehetségben fogant bölcselkedő hajlamának engedve alaposan megvizsgálhassa őket. Azt sugallja talán, hogy jobban bízik az egyénben, s az egyének közötti közvetlen viszonyok megváltoztatásában, mint nagy közös művük, a történelem alakulásában? Marivaux szigetein az elnyomottak ránevelik elnyomóikat a. jóra. A Rabszolgák esetében a fennhéjázó urat és úrnőt, a Kolóniában pedig a női nemet a közéletből száműző, öntelt férfiakat. Mindazonáltal Marivaux — azzal, hogy a hatalmasok gőgjét bűnbánatba, hálába és belenyugvó kompromisszumba fordítja — mégsem válik naiv hitű tucat-aufkléristává. Igaz, hogy a győzedelmeskedő jók végül is elhajítják a bosz- szú poharát, s inkább a kegyelem kelyhéből kortyinta- nak, ám remélt diadalukat (amire bizony rácáfolt a történelem) átszövi finom iróniával is. Olyan finommal, hogy az szinte már megható. Így a történelmi viharokból keveset okuló-tanuló, ám azokat mégis tanulmányozni kénytelen gyarló utó kor — sajna, de való — könnyen rásüti e szigetekre az utópia vagy a moráltanoda bélyegét. Vonta totí- nak, hosszúnak érzi a dialógusokat, elnyomja ásítását, mert prédikációt vél hallani, szószéket vél látni. Valljuk meg, ez a mai szemnek és fülnek nem pusztán optikai vagy akusztikai csalódása. Kárpótlás mégis van. A társulat a Marivaux-i iróniához s eredeti jellemábrázoló erényeihez jó arányérzékkel, tisztelettel közeledett. Elevenné tette — ahol csak tehette — a játékot! A Csiky Gergely Színház kiváló szereposztással, nem ráerőszakolt aktualitásokat hajszolva, hanem a darab világából kiindulva keltette hús-vér életre a típusokat a francia és magyar színház- művészek együttmunkálko- dása által. Igaz, ettől még a két egy- felvonásos matériája egészében véve nem vált feszessé. A szerző elvont szigetét megjelenítő világban — a díszlet, a fény ezt érzékeltette — mégis valóságos arccal, helyenként üdítő humorral, másutt megindító szenvedéssel lépett elő Pogány Judit és Molnár Piroska egyszer dámaként, egyszer szókimondó polgárasz- szonyként (a másik egyfel- vonásosban pedig pont fordítva a társadalmi ranglétrán). Így láttuk szenvedő. A Kolónia szerelmespárja. Színházunk tehetséges, fiatal művészei: Magyar Éva és Karácsony Tamás Ür és szolgája. Jordán Tamás és Lukáts Andor Megbékülés könnyek között. Molnár Piroska és Pogány Judit megtérő úrként, majd rezignált polgárként Jordán Tamást, vívódó, szelíd dia- dalú szolgaként Lukáts Andort és remek külső-belső rendi vértezetben Kulka Jánost és Koltai Róbertét! A jelentős munkát végző, színre állító közösségből leginkább nekik köszönhető, hogy a francia vendégrendezőnő, Sophie Louchachevsky irányításával végül is valóságos körvonalakat kaptak, eleven életről árulkodtak a Marivaux-szigetek. Méltatlan lenne megfeledkeznünk a szünetbéli közjátékról, amely — a „francia hangulatot idéző” gesztuson túl, ám a reveláción innen, Lukáts Andor ötletes rendezésének s főként Gőz István gazdag / eszköztárának köszönhetően — könnyű ácsolatú hidat vert a két sziget között, a múlt és jelen között... Mindent egybevetve e bemutatóval színházunkban ismét „bejelentette magát” a szezon, a jeles produkciókat ígérő évad. Tanúskodván arról is, hogy a nagy kedvvel újra kezdő együttes egy mai szemmel nézve „nehéz darab" próbatételét nemesen kiállta, nemkülönben a publikum is. Aki pedig kevesellné Marivaux finom kételybe pácolt szebb reményeit, s nern hisz eléggé a jó és az erkölcs győzelmében, ám érdekli, hogy mi minden történt még francia dámával, úrral és szolgáikkal, nézze meg a felújított Marat előadást is. Várja Sade úr „vesszeje” és filozófiája, 1789- től napjainkig. ... Szőke volt, tisztakék tekintetű, szelíd, csendes szavú fiatalember. Vékony, inkább véznába hajló testalkatú, akiről közelebbi ismeret nélkül is azt mondja az ember: ezt a társunk inkább a szellemiekkel foglalkozik, semmint próbálná fizikai erejét. Az a két reklámszatyor, melyet a kezében szorongatott, ugyan súlyosnak tűnt, de nem annyira, hogy szemmel láthatóan nehézséget okoznának hordozójának . . . Szombat délelőtt volt, a délhez közelebb eső időpont. A háziasszony hét végi munkájában ez a szakasz, amikor fölperegnek az események. Az ebédfőzés a befejezésnél tart, lejárt a program a mosógépen, ki kell teregetni a tiszta ruhákat, a délutáni paradicsomfőzéshez szükséges üvegek még a fürdőkádban fürdenek, jó lenne azokat is kimosni, hogy kellően lecsoroghassanak, kiszáradjanak. Minden mozdulatnak, minden percnek ilyenkor szerepe van abban, hogy minden klappoljon. Egyik feladat ne csúsz- szon a másikba, ne legyen kapkodás és ne legyen „elnézést, még nincs ebéd”. A háziasszonytól — ezt állítom! — feszített koncentrációt, munka közben is a saját tennivalóinak szüntelen szervezését igényli mindez. így volt ez szombaton délelőtt, amikor csöngettek. Nem vártam senkit — hiszen vendégeim, bővebb családom, már előzőleg megérkeztek. „Valami számla lesz” — gondoltam magamban, míg kötényesen az előszobaajtóhoz siettem. Közben átvillant rajtam az is: de jó, hogy itthon vagyunk! A díjbeszedő végre nem csakazértis munkaidőben jön. Nem kell futkározni a bedugdosott cédulák anyagi rendezése miatt. Így nyitottam ajtót. És ott állt ő. Szőkén, tisztakék tekintetei, csendes, kérő szóval: Hol élnek emberek? Hogyhogy nincs, nem alakult ki valami halvány fogalom arról, hogy egy családban, egy otthonban a hét vége negyvennyolc órájában mikor, milyen elfoglaltság lehet? Mi az oka annak, hogy a társadalmi érintkezésben alapvető ismeretek hiányoznak? ELMULASZTOTT RIPORT — Jó napot kívánok! A Bibliáról szeretnék beszélgetni ... Abban a pillanatban sok mindent mondhattak volna nekem, ami meghökkent. De ennél különbet, mellbeve- rőbbet aligha! A Bibliáról szeretne beszélgetni ... Most??? Amikor lobog a víz, és éppen szaggatni kezdtem a nokedlit? Amikor minden mozdulatom, percem kiszámított, és szüntelen önfegyelmezésben ro- hangászok az otthonomnak tartott ötvenhét négyzetméteren, hogy a magam szabta követelményeknek megfeleljek? Most?! Beszélgetni a Bibliáról ? ... A másodpercek töredéke alatt futott át ez az agyamon. És vele együtt vilám- sebesen ágaskodott fel egyfajta indulat. Ezek is átvillantak bennem, míg a tornyosuló indulataimat fékezni igyekezve. meghökkenten, legyökerezve néztem szembe békés derűjével. — Fiatalember! — kerestem kettőt nyelve a szavakat. — Becsülni való, szép szolgálatot vállalt... Ám ez az időpont a lehető legalkalmatlanabb!.. E pillanatban sok mindenre nincs időm. de legkevésbé áll módomban beszélgetni... Kapkodtam, nyökögtem, mindent elkövetve, hogy leplezzem előtte érzéseimet, gondolataimat. — Miért tetszik ideges lenni? — kérdezte ártatlanul. Ez volt a pohárcsordulás. — Sajnálom! Nagyon sok dolgom van! Viszontlátásra! Csak ennyira futotta. És becsuktam az ajtót. Mikor megfordultam, már sajnáltam. Ingerültségemet is, indulataimat is. Az egészet úgy, ahogy történt. A nokedliszaggatás közbeni magány módot adott a gondolkodásra. A felszálló gőzzel együtt elszálltak az indulatok. Egyre tárgyilago- sabban, és egyre kevésbé szombat délelőtti háziasz- szonyként mérlegeltem a történteket. Valószínű éppen azért, mert különössége miatt nem hagyott nyugodni. A töprengés lassan szemrehányásba váltott, önmagam iránt. Talán mégis föl kellett volna rúgni az egész, szombatra szervezett, szigorú, szabályos programot. Talán mégis le kellett volna ülni beszélgetni... Vajon milyen gondolatokról akart szót váltani a Biblia kapcsán? A megértésről? A szerétéiről? A béketűrésről? A példamutatásról? Az egymás véleményének a tiszteletéről? Az áldozatvállalásról? Avagy egyáltalán a valamiben való hitről? És ha már leültünk volna beszélgetni, biztosan megtudhattam volna azt is, mi van a két reklámszatyorban, hány ajtón lépett be ezen a délelőttön, mi volt a téma ott, ahol beszélgetett, és egyáltalán miért vállalkozott erre az egészre? De én becsuktam az ajtót. Mert a víz lobogott, a kádban üvegek áztak a délutáni paradicsombefözéshez, a mosógépből ki kellett szedni a ruhákat.. . Egy elmulasztott riportnak ez a története. Sajnálom. Vörös Márta Tröszt Tibor Fotó: Csobotl Péter
