Somogyi Néplap, 1989. augusztus (45. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. augusztus 26., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Beszélgetés Vadász Sándor történésszel A francia forradalom két- századik évfordulójáról Pá­rizsban látványos ünnepség­gel emlékeztek meg. A mű­vészetek huszadik századi központjában ezekben a he­tekben a történelmi múlt állt az érdeklődés közép­pontjában. Vadász Sándor, az egykori kaposvári diák, az ELTE új- és legújabbko- ri egyetemes történelem tanszékének docense is részt vett a történészek világ- kongresszusán. Vele beszél­gettünk. — Hogyan került a ka­posvári kisdiák Párizsba, a forradalom bicentenáriumá- ra? — A kérdés látszólag egy­szerű, de valójában nagyon nehéz rá válaszolni. A ka­posvári kisdiák 1948-ban bekerült az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemre. Már középiskolás koromban nagyon szerettem a történel­met. A Somssich gimnázi­umban nagyszerű tanáraink voltak. Az egyetemen Gerő- né Fazekas Erzsébet hívta föl a figyelmemet a francia forradalom történetére. 1967-ben közreadtam egy kötetet A francia forradalom dokumentumai címmel, ami hamar elfogyott, és meg­mondom őszintén, indokolt­nak tartanám — éppen a könyvtárosok jelzései alap­ján — ennek a könyvnek az újbóli kiadását. Történelmet források nélkül nagyon ba­jos dolog tanítani, sőt, nem lehet. Jó lenne egy újabb forrásgyűjteményt kiadni. A kérdésre válaszolva, az utób­bi években gyorsult fel a francia forradalom kutatása a bicentenárium miatt. Sze­mélyes és erkölcsi köteles­ségemnek éreztem, hogy én most minden erőmet erre a feladatra koncentráljam. — A gyereki kíváncsiság, a kalandvágy vitte közel a történelemhez? Vagy éppen az átélt történelem? Mert a történelem néha mese, néha meg véres valóság, amit átél az ember. — Valóban fontos kérdés. Az én nemzedékem — nem szabad elfelejteni — 1945-öt már erősen kamaszfejjel ér­te meg. 15 éves voltam, és azt hiszem, egy kicsit mi megéltük 1945-öt, ami nagy élmény volt. A történelmet valóban könnyű tanulni, mert részben mese, részben nem. De a történelemcsiná- lás közvetlen élményét va­lóban semmi nem pótolhat­ja. Az én generációmnak két nagy élménye volt a tör- ténelemcsinálásban. Az 1945 és 1948 közötti időszak, amikor még olyan is előfor­dult, hogy Kaposváron a Szabadság parkban éjfél után, és még utána is, vi­tatkoztunk. Tessék csak a pártok küz­delmeire gondolni. Tömeg- gyűlésekre mentünk, hall­gattunk neves szónokokat, közöttük a kisgazdapárt szónokát, Varga Bélát, Fehér Károlyt hallhattam. Benne voltunk a sodrásban. Ezt semmi más nem pótolja. A másik nagy történelmi él­mény természetesen az 50-es évek, amikor már egyete­mistaként a rendszer összes tobzódásait, vargabetűit megéltük. Nekem az a ki­vételes szerencse jutott, hogy van egy harmadik nagy él­ményem is a történelemcsi- nálásban, és ez már Párizs­hoz kapcsolódik. 1968-ban jártam először Párizsban. Nyolc hónapot töltöttem ott és pont kifogtam a nagy di­áklázadások idejét. 1968 a történészeket is lelkiisme- retvizsgálatra és meditáció­ra késztette. Éjjel-nappal talpon voltam, mentem a diákokkal, mert roppantul érdekelt, mi történik. Ren­geteg tüntetésen vettem részt, tudom, mi a könny­gázgránát, láttam rendőrro­hamokat, láttam a roham­rendőrség támadásait, lát­tam a diákok felbuzdulásait. Láttam egy óriási megmoz­dulást, ami úgy nézett ki, A fényben úszó emberáradat egyik szereplője elsöpri De Gaulle rendsze­rét. Mellettem egy szemét­tartó tetején egy melós állt. Azt mondta, úgy érzi, mint­ha hályog esett volna le a szeméről. Nem felejtem el ezt az idős munkást, össze­foglalva: a történelem iránti érdeklődésem részben könyvélményekre vezethető vissza, a jó tanáraimnak, de föltétlenül szerepet ját­szott benne az is, hogy nagy történelmi korszaknak vol­tam már ha nem is felnőjt, de viszonylag érett fejjel szemtanúja. — Az eseményeket átélő ember tudja-e hitelesen mi­nősíteni, értékelni a törté­nelmet? — Meg kell különböztet­ni a szemtanút a történész­től. Én, amikor a fiatalok Képcsokor a látványos felvonulásról dübörgő kórusát hallottam Franciaországban, akkor én mint szemlélő voltam jelen. Láttam valódi barikádot építeni. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Mint történész úgy jutok ered­ményre, ha beülhetek a le­véltárba, odaadják nekem azokat az iratokat, amelyek ezekre az eseményekre vo­natkoznak. Különben óhatat­lanul szubjektivek lesznek a benyomásaim, a vélemé­nyem. Amikor beültem Franciaországban a külügyi levéltárba és kutattam az 1918-as magyar—francia kapcsolatokat, én voltam az első hazai magyar történész, aki láttam a fontos iratokat. Akkor nem szemtanú vol­tam, hanem egy olyan ku­tató, aki 50 évvel az esemé­nyek után leült és elolvasta a dokumentumokat. Ott már csak közvetett érzelmeim voltak. A közvetlen élmény föltétlenül megsokszorozza a történész fogékonyságát, de iratok nélkül nagyon nehéz. — Napjaink azt igazolják, hogy a dokumentumok nem vesznek el. Nem lehet iga­zán meghamisítani a törté­nelmet. Ideig-óráig igen. — Sajnos vannak doku­mentumok — nálunk is voltak —, amiket eltüntet­tek. Ne szépítsük a dolgot. Hadd hivatkozzam saját ku­tatási tapasztalataimra, ha már Franciaországnál tar­tunk. Vannak olyan iratok, amelyeket 150 évig nem le­het kézbe venni. Abban fel­tétlenül osztom a nézetét, hogy hol innen, hol onnan előkerülnek iratok. Itt van­nak például a koncepciós perek. Bizony, a belügyben is jócskán maradtak iratok, a kérdés csak az, hogy hoz- záférhetőek-é. Tehát hozzá­férhetővé kell tenni őket a nép számára. Ez alapkérdés. A történész másképp nem tud dolgozni. — Az a benyomásom, hogy a jelen története érde­kelte, mégis a történelem- „múltjával” foglalkozott. — Talán félreérthetően fogalmaztam. Az én témám változatlanul . egyrészt a francia forradalom, másrészt a nemzetközi munkásmoz­galom története. A kandidá­tusi disszertációmat az első világháború alatti szocialis­ta békemozgalom történeté­ből írtam. A fő kutatási te­rületeim valóban a francia forradalom és a nemzetközi munkásmozgalom a század- fordulótól a 20-as évek ele­jéig, valamint a magyar- francia, illetőleg a külföldi kapcsolatok kutatása. Az 1918—19-es Antant és Ma­gyarország kapcsolata pél­dául. — Ha nem történészszem­mel nézem, mondhatom, hogy a francia forradalom a forradalmak forradalma? — Ez igaz volt 1917-ig. Ezt nem én állapítom meg. Az emberiség számára 1789- től 1917-ig valóban ez volt a forradalom, a forradalmak iskolapéldája. Gondoljunk A diadalív az ünnepség fényében olyan személyiségre, mint Marat, akit a forradalmi éberség megtestesítőjének szoktak nevezni, de kétség­telen, közeli és távolabbi kihatásait tekintve az orosz- országinak nagyobb hord- ereje volt. Nem lehet vitat­ni, hogy ami 1945-ben létre­jött, s nemcsak a szocialista országokra gondolok, hanem egyáltalán a világ összképé­nek alakulására, végső so­ron visszavezethető az 1917- es forradalomra. A francia forradalom valóban roppant színpompás, hallatlanul iz­galmas. Több éven át tartott, óriási egyéniségeket vonulta­tott fel, a francia forrada­lom tele van ragyogó sze­mélyiségekkel, akik kiváló szónokok, toliforgatók vol­tak. Iskolapéldáját nyújtja ez bizonyos jelenségeknek. — A 200. évforduló kap­csán milyen benyomásokat szerzett? Hogyan ünnepelte Párizs a forradalom évfor­dulóját? — Július 14-én került sor a hagyományos díszszemlére. Életemben először láttam. A Concort téren tribünöket ál­lítottak fel, s mint kong­resszusi résztvevő, abban a kitüntetésben részesültem, hogy kaptam egy arany sze- géjű meghívót a színpompás eseményre. Mitterrand elnök állítólag azt mondta, ha a terv 5 százaléka megvalósul, akkor is fölülmúl minden eddigit a parádé. A rendező abból az elvből indult ki, hogy va­lahogy igazán maivá, vi­dámmá, könnyebbé kell ten­ni az ünnepet. Lehet vitat­kozni a koncepcióján, de tény, hogy nem hivatalos ünnepség volt. Színes, derűs felvonulás, különböző mó­kás jelenetekkel. Fölvonult vagy 1200 francia, dobokkal, a fejükre illesztett fényfor­rással. A téren' a reflektorok kialudtak, és nem láttunk mást, mint .egy emberfolya­mot, egy fenyáradatot. — A látványossághoz tar­tozott, hogy különböző ná­ciók is megjelentek. Magya­rok is voltak? — Nem. Kelet-Európát csak a szovjetek és a len­gyelek képviselték. A szov­jetek egy tamburmajor ve­zetésével úgy vonultak fel a Concort téren, mint mond­juk Moszkvában, a mauzó­leum előtt. Az érdekessége az volt, mégis mintha tánc­lépésben vonulnának. Ezzel is azt hangsúlyozták, hogy ez nem katonai demonstráció, hanem vidám látványosság. Volt egy hatalmas kocsijuk is, amelynek az elejéből ki­állt egy ormányféle, ami ki­csit a géppuskára emlékez­tetett. Havat lőttek ki belő­le. — A látványosságon kívül volt-e politikai arculata az ünnepnek? — Egyetlen igazán olyan fölemelő pillanat volt, ami­kor az ember igazán azt érezte, hogy ez tényleg a forradalom ünnepe. A vi­lághírű néger énekesnő tri­kolorba öltözve énekelte a Marseillas-t. Nem úgy, mint a megszokottá vált him­nuszt, hanem ahogyan ke­letkezhetett. Az akkori egész forradalmi induló hangula­tát visszaadta'. Ez volt az egyetlen olyan, ami kifeje­zetten a forradalomra emlé­keztetett. Az összes többi látványosság volt, laza, könnyed szórakozás, vidám­ság, móka, ugrálás. — A történészek világ- kongresszusa ellenben a tör­ténelemről szólt'. Mit mon­dott ez a tanácskozás? — összképem nincs róla. Mindenki nagyon komolyan vette a feladatát, ezt lehe­tett érezékelni. Különösen a fiatalok. Feltűnő volt az ázsiaiak hallatlan aktivitása, a japánoké, a koreaiaké. A nyugati résztvevők azt is firtatták, hogy a peresztroj­ka, a glaszngszty folyamata hogyan hat a szovjet törté­nészek munkájára, mennyi­ben segítette elő a munká­jukat. Földrajzilag és kitá­gult az érdeklődés. Űj-Zé- landból voltak, Brazíliából, Argentínából, Afrikából. Na­gyon lényeges, hogy nem ke­rült sor rossz ízű támadá­sokra, a múltból ismert he­ves szócsatákra, amelyekben ma nem a tudományosság szempontja, hanem a szen­vedély uralkodott. Ilyen nem volt. — A francia forradalom még mindig kutatható? — 3000 könyv jelent meg eddig róla, roskadoznak a polcok. Nem találnak min­dig új forrásokat, az érdek­lődés iránya változott. A politikán kívuT a francia forradalom hétköznapi éle­te foglalkozta ja a kutatókat. Milyen volt a forradalmárok hétköznapi élete, illetve • a forradalom alatti hétköznapi élet, s ebbe bele kell érteni a nem forradalmárokat is, tehát az emigránsokat. Mi­lyen szerepet játszottak a nők. A meglevő forrásokból is lehetséges újat mondani. Még 100 év múlva is. Ez a szép tudományunkban. A történelemtudomány nem üvegbúra alatt fejlődik. A fejlődés mindig újabb és újabb kérdéseket tesz fel, és a tudomány éppen az, hogy megkíséreljen választ adni az új helyzet által feltett kérdésekre. — Köszönöm a beszélge­tést. Horányi Barna Egy somogyi Párizsban

Next

/
Thumbnails
Contents