Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SZÍNEK SZÜLETÉSE Látni csodálatos! , — Nincs remény, hogy visszanyeri a látását? — Inkább romlani fog. Azt hiszem, idővel teljesen megvakulok ... 1978. ... A legtöbb ember a vakságot a teljes sötétséggel azonosítja. Ügy képzelik, a vak ember csak üldögél, tapogat. Ha ezt tenném, elismerném a fogyatékosságomat, azt, hogy legyőzött a vakság. Az úgynevezett Mas- ke-féle táblázat szerint a 95 százalékosnál nagyobb látáscsökkenés a vakság. így tehát „papíron” a férjemmel együtt vakok vagyunk. Valójában még látok fényeket, Albínó lévén a vakságom épp abból fakad, hogy túl sok a fény. Több, mint amit a szem idegsejtjei képesek elviselni. Azért 16-szo- ros nagyítóval olykor a rejtvényfejtéssel is megpróbálkozom. Csakazértis ... — így születtem. Szüleim sokáig azt mondták, hogy mindenki így „lát”, ez a természetes. A valóságot csak gimnazista koromban tudtam meg, mint ahogy azt is, hogy létezik a Vakok Szövetsége, amely segít az elhelyezkedésben. A tanulás nagyon nehezen ment. Nincs bátorságom, hogy továbbtanuljak ... Nagyon szeretek rajzolni... De hát milyen is volna az, vak grafikus. Ez több annál, mint amit az emberek megérthetnének. * * * E tíz év előtti sorok, az akkor még kétgyermekes kaposvári vak házaspárt mutatták be. Harcukat a teljes életért, s életüket, mely rácáfolt a látók vaksággal kapcsolatos előítéleteire és hiedelmeire. Tar Józseffel és feleségével később is többször találkoztam a vakok megyei szervezetének évi közgyűlésein. Utolsó hírem róluk az volt, hogy két éve megszületett harmadik gyermekük. Azután néhány hete az asz- szony hívott föl telefonon. Izgatott volt a hangja. — Nem is tudom, hogy kezdjem. Az egész olyan hihetetlen ... Szóval látok és a látásom gyorsan javul... 1989. A Füredi utcai lakásba fény költözött. Már kérdésekre sem volt szükség. Tar- né az arcomról is leolvasta a hitetlenkedő kíváncsiságot. — Mióta nem találkoztunk, sok mindennel próbálkoztam gyógyulásom érdekében. Ám a pécsi klinikán is azt mondták, hogy ne menjek már seBíró Ferenc riportja hová. Törődjek bele, hogy ez csak romlani fog. Tapasztaltam is, hogy folyamatosan romlott a szemem. Októberben már azzal a bizonyos 16- szoros nagyítóval sem tudtam olvasni, az utcán pedig már ki sem tudtam nyitni a szemem, mert annyira vakított a fény. Azután mintegy véletlenül meghallottam, hogy az országban van valaki, aki albínó gyerkekkel foglalkozik... Ionos és szokatlan volt... Azelőtt a szemészeti táblán a legnagyobb számot sem láttam, néhány héttel később már az oszlop közepéig le tudtam olvasni a számokat. Kohán professzor örült az eredménynek és azzal biztatott, hogy másfél-három év alatt valószínűleg pigmentá- lódik a szemem, azaz elfogadhatóan fogok majd látni. Az orvosok, akik később látták a zárójelentésemet, nem akarták elhinni, hogy azelőtt egyáltalán nem volt pigment a szememben. — Milyen változásokat hozott a látás az életében? — Nem találom a helyemet. A gyerekeimet sokszor máig is megkérdezem, hogy igaz-e amit látok! Reggel kinéztem az ablakon és megállapítottan!, hogy egy Opel áll az utcán. Azután megdöbbentem, hogy lehet, hogy én a márkajelzést leolvastam? Sok apró dolog is változott. Rá kell szólnom önmagámra, hogy mondjuk a krumplit ne az arcom elé tartva hámozzam. Le kell szoknom egy sor beidegző- dött mozdulatról. A professzor számára izgalmasak a változásokról szóló beszá— Kohán Ágost szemészprofesszort, nyugalmazott egyetemi tanárt, először telefonon kerestem meg. ö elmondta, hogy albínó gyerekeket már valóban meggyógyított. Megkérdeztem, nem lehetnék-e az első felnőtt, akin kipróbálja módszerét. Arra számítottam, hogy elutasít, mégis vállalta a kezelésemet. — ígért-e javulást? — Nem ígért, hiszen ez az eset számára is új volt, csupán azt mondta, hogy jóllehet hormonkezelésről van szó, mellékhatása nem lesz. Örömmel vállaltam. Azután megkaptam az első injekciókúrát, s napról-napra döbbenten csodálkoztam rá mindarra, ami körülvett. „Látatlanban" már egész jól tudtam közlekedni Pesten, ám hazafelé jövet nem ismertem meg a Nyugati pályaudvart. Minden olyan küALBINIZMUS: A latin fehér szóból származó kifejezés, mely lényegében teljes festékhiányt jelent a bőrben, a hajban és a szemben is. Hiányzik tehát a szemből a pigment, azaz a természetes fény- szűrő, melynek híján a retinában levő idegsejtekhez több fény jut, mint amennyit azok képesek elviselni. Ez okozza az erős fényérzékenységet vagy vakságot. A Magyarországon élő albínók száma mintegy ötszázra tehető, ám mivel ez a kóros állapot örökölhető, azért, hogy biztosan ne szülessenek újabb albínó gyerekek, több mint 15 ezer embernek kéne lemondania a teljes családról, az utódokról. mólóim, hiszen eddig csak gyerekekkel foglalkozott, akik nem tudtak pontosan beszámolni új tapasztalataikról. Például arról, hogy születnek a színek, és hogyan változnak a fények ... Sokan kérdezték, miért nem írok a tv-nek, hiszen ez fantasztikus. dolog. Amikor megkérdeztem erről a professzort, nemet mondott! Hozzátette azonban, hogy az általa alkalmazott anyag ismert, hogy ő a módszerét szívesen átadja 'bármely szemészkollégájának. * * * Megpróbáltam fölkeresni a nyugalmazott szegedi egyetemi tanárt, ám egészségi állapota miatt egyelőre nem kerülhetett sor a találkozásra. Dr. Horváth Miklós, a kaposvári kórház szemész főorvosa ugyancsak a módszer iránt érdeklődő levélben fordult neves kollégájához. — Eddig nem kaptam választ, föltételezhetően azért, mert nyilván hoszabb időt vesz igénybe az eljárás, valamint a kapcsolódó irodalom részletes leírása. A választ azért várom izgalommal, mert ebben a betegség- csoportban nincs példa ilyen sokszoros látásjavulásra. Orvosi szempontból tehát mindez igen figyelemreméltó. — Lehetséges volna, hogy a professzor esetleges tartózkodásának oka az, hogy tart a Celladam és más gyógyászati újdonságok ügyéhez hasonló gáncsoskodástól? — Nem hiszem, mivel Kohán professzor elismertebb szaktekintély annál, hogy hasonló tortúrára kényszerülne. Az persze természetes, ahhoz, hogy a módszerről végleges véleményt alakíthassunk ki, legalább 30—40 esetben kéne alkalmazni. Az eljárás lényegét egy három évvel ezelőtti tudományos tanácskozásról szóló közleményből Jsmerem, részleteit azonban nem. — Ha ez már 1986-ban megjelent, miért nem keltett tudományos szenzációt? — Föltehetően azért, mert ez egy ritka betegség. Legalábbis nem tömegeket érint. * ♦ # Tarné félig tréfásan jegyezte meg, hogy reméli, idővel a Vakok Szövetségének már csak pártoló tagja lesz ... — Korábban, Jóskával egyszer arról beszéltünk, hogy jobb, hogy vakok vagyunk, mintha mondjuk nyomorékok lennénk. Már tudom, hogy ez csak önvigasztalás volt. Hiszen látni, csodálatos dolog. — Örülök neki, hogy Gyöngyi már lát — így szól Tar József —, mindent vállalok, hogy legalább neki jó legyen. A kezelések idején például én gondoztam a gyerekeket. — Ad-e reményt az ő példája? — Az én vakságom más természetű, s bár sokáig magam sem adtam föl, azt hiszem, most már bele kell, hogy törődjek. Ha majd beáll a teljes vakság, talán vállalkozom az ajánlott hosz- szadalmas műtétsorozatra. Most még nem merem kockáztatni, hogy ezt a minimális látásomat is elveszítsem. Hiszen már így is csak egy saját szemem van. Most valahogy Gyöngyi elbeszélésein keresztül látok én is. Furcsa, amiket mond és hihetetlen, hogy ő az ABC-ben le tudja olvasni, hogy valaminek mennyi az ára. Azelőtt ezt olykor az idegen látóktól kérdeztem meg, de mindannyiszor éreztem zavart tartózkodásukat. Azokat a bizonyos láthatatlan falakat ... Én is jártam a szegedi klinikán, s bár biztatást nem kaptam, nagyszerű élmény volt tapasztalni, hogy ott a takarítónőtől a főorvosig mindenki természetes állapotnak tekinti a vakságot. Magától értetődően fogta meg bárki a kezem, hogy a folyosón útba igazítson . . . Néha attól félek, hogy a feleségem azt hiszi, hogy az életünkben történt változás bánt engem. Nincs így. Az viszont igaz, hogy vannak olyan gyengénlátó ismerőseink, akik esetéről hallva, alig leplezték irigységüket. Furdalt a kíváncsiság, vajon hódol-e még az asszony szenvedélyének, a rajzolásnak. — Most nehéz, mert látok. Ezt még meg kell szokni. Azelőtt nagyrészt úgy rajzoltam le valamit, ahogy elképzeltem. Most épp a látás gátol a formaalkotás szabadságában. — Bár három gyerek mellett ez nyilván nehéz volna, gondolt-e arra, hogy tanul és pályát változtat? — Tele vagyok szorongással. Féltem a professzor urat is. Félek, ha vele bármi történik, lesz-e aki folytatja a kezelést. Nem romlik-e meg újra a látásom? Azt hiszem már nem merek pályát változtatni. Gyógymasszőr maradok. Tehetségéről „beszéljenek” mellékelt rajzai. A Tar családdal régi jó kapcsolatban vagyok, mégis időbe telt. mire Kohár professzor nevét elárulták. Féltek, hogy ő talán rossz néven venné a „hírverést”. — Ne haragudjon, tudom, nem szenzációra vadászik, csak segíteni akar. Mégis nagyon aggodalmas tud ám lenni valaki, ha a látásáról van szó. Kivált, ha már tudja, hogy mit jelent látni.
