Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

Somogyi Néplap 1989. július 29., szombat „ i mmm < , ^BlliSéS ' S'^ll - í ,*» % IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS í:*í«lÉllllilílsIlfc Jll iÄ® A vár faláról messzire lát- pi, alatta völgy húzódik, s ahol a láthatár veszne, újra domb emelkedik, s folyik össze az éggel. A vörös napkorong nem­rég kúszott fel, és oly tisz­tán ragyog a tükörfényes reggelben, mint a teremtés­kor. Tejfehér pára üli meg a völgy ölét, elrejtve utat, nyárfákat s apró házakat, selymes réteket. A fehér s a zöld ölelkezése a bíbor su­garakban, megnyitotta az énekesmadarak torkát. Tril­láik hangszilánkjai messze csengnek, fel a vastag fala­kig, a hatalmas bazilika ket­tőskeresztes kúpjáig, s csor­dogál tovább a megzöldült csatornák mentén. Ézsiás a falon állt. Arcát a szélbe tartva nézte a cso­dát, az újjászületés varázsát. Előtte fecske villant, felté­tén rebbentek szárnyai. Megkondult a klastrom ha­rangja, jelezve, hogy eljött a reggeli dicséret, a laudes ideje. Az udvaron egy apá­ca sietett, fekete főkötőjét fehér csipke szegélyezte. Há­ta hajlott volt, arca ráncos, és göbös kezével a zsoltáros- könyvet szorította magához. Tekintetét nem emelte fel a macskakövekről, csak ment egyenesen a templom oldal­só ajtaja felé. Mióta van itt, már maga sem tudja. Lehet, hogy há­rom napja vagy egy hónapja talán több is. Az élet. itt le­lassul. A hétköznapok pisz­kos hullámai megtörnek, a hegy lábánál, nem csapnak be a moonostor kapuján. A bámész turisták más világ­ból érkeznek, fordulnak, s mennek tovább. Lépteik koppanása elhal a kockakö­veken, nem fordul utánuk senki. Lassú léptekkel indult a templomba, hogy lássa az atyákat, miként zsoltároz- nak, mint évszázadokkal ez­előtt is, ezen a helyen. Amikor belépett, megcsap­ta a hűvös levegő, melybe az égő viasz szaga vegyült. Helyére ment, a harmadik pad szélére, az oszlop mellé. Kezét összekulcsolta, ölébe ejtette, és szemét a magas, gótikus ívekre emelte. Oly magasan kapcsolódtak felet­te, hogy parányinak érezte magát. A fények megcsillantak a csipkézett köveken, márvány szobrok alabástrom testén... Grisel... amikor először vetette le ruháját és a le­függönyözött ablakon beszö­kő fény végigsimított csípő­jén és ívelt fehér combján, nem tudta levenni róla a szemét. Felült, és csodálta a lány mozdulatait Akarta, úgy mint eddig soha senkit, * s azt is tudta. hogy egyszer fizetni kell mindenért. De akkor nem gondolt rá, mint a tolvaj se egykoron, hogy László úr ke­zét csapatja a tyúkfiért, ha elcseni. Lehajtotta fejét, és fölzen - dűlt a reggeli dicséret. A gregoriáni dallamok hajlé­konyán szálltak a légben, és az oltár feletti kerek, szí­nes üvegablak mozaikja ki- világosodott.-A pásztorbotos, püspöksüveges szent kezét áldón emelte, s alatta a frá­terek. Félkörbe ülték az oltárt Fekete cápájuk’ bő redőkben omlott alá vállaikról. Arcu­kon áhítat, ölükben a zsol- tároskönyv, és nemcsak az antifónákat tudták kívülről. „Urunk, míg súlyos ostorod csapást már reánk minden­jelöl: Ki más hozhat vigasztalást, a szenvedőkre kívüled.. A becsapódó ajtó hangja, még most is fülében van, mint az elhaló visszhang csökkenő impulzusa. A fel- fordjtott szoba rendetlensé­ge. elszórt ruhadarabok, nyi­tott szekrényajtó víziója ott táncol előtte. Ügy maradt magára, mint a hegyoldali fenyő, ha part szakad. Még áll ugyan, de gyökerei nagy része a semmibe kuszálödik, s az első szélroham kidönti. Elviselte volna, ha lett volna miért, kiért. De a gyerekekét is elvitte, s többet nem láthatta. Hóna­pok, évek múltak. Lábát tér­dig járta, s a hivatal, mint a nincstelen alamizsnás, csak ígéretekkel biztatta. Aztán föladta. Maradt a kocsmaasztal. S ha öreg te­levíziója fekete-fehér ernyő­jén egy gyerek jelent meg, felállt s kiment, és a kutyát oldalba rúgta, ha melléje merészkedett... „Haragvó ostorod lever, de nem bágyasztja a reményt: Atyánk, mit elviselni adsz, sebünkre az hoz gyógyu­lást .. ” Ézsiás nagyot sóhajtott. Korai pillangó tévedt be a templom félig nyitott ajta­ján. Rebbenve emelkedett és süllyedt, mégis mind maga­sabbra tört, a színes ablak csalóka fénye felé. Szinte hallotta, mint verdes szár­nya, a rideg ólomkeretes üveglapokon. Hímpora hullt, szárnya szakadt. Sérülten süllyedt alá, az asztalon égő karvastagságú gyertyák lángjai felé. Ott körözött az egyik kö­rül, mind közelebb. S aztán egy sercenés, egy lobbanás és összeégett, megfeketedett teste görcsbe rándulva hullt az arany gyertyatartó talpa mellé. Ézsiás lehunyta szemét, de recehártyájába vésődtek a lángok tükörképei, s ott lo­bogtak tövább . szempillái mögött... A játszótér mászókájának fokairól minduntalan lecsú­szott az apró lábacska. Eset­lenül igazította újra a gye­rek, s segélykérőén nézett rá, miközben a felső fokot markolta. — Bátran, lépj tovább ... No nézd, így szépen egymás után teszed kis lábad, úgy bizony.'.. Látod, ügyes gye­rek vagy. Rajta hát, csússz bátran, odaát az Óperen­ciás ... S amikor megkondult a harang, jutott csak eszébe, elkéstek; az ebéd az aszta­lon. S ők még itt téblábol- nak a szökőkút körül, s ha- jigálják vízbe az apró kavi­csokat. Kijátszva parkőrt, s minden komoly felügyelőt, mert a göndör kacaj, ami minden csobbanást követ, megéri. Távolról szűrődött hozzá a felolvasó baritonja, látta, amint előre lép. Alakja, mint egy fekete felkiáltójel a gyertyák fényében, s az eléje tartott táblás könyv pi- ros szárnyai, reppenésre ké­szek. — „... a hatalom is az ér­telmen alapszik, mely által megismerjük az Istent. Ezt a hatalmat pedig az ember­nek adta, akiket saját képé­re és hasonlatosságára ésszel felruházottnak teremtett. Én pedig, Uram, a te kegyel­med folytán ember vagyok és fiad lehetek .. Nem sikerült megegyez­niük. Már akkor tudta, ami­kor az ajtó dörrent, hogy a gyerekkel fog rajta bosszút állni. Ahogy telt az idő, mind nehezebben viselte. — Apu ... apu .. ^ — vélte hallani utcán, villamosán, más gyerek szavával... S az övé. kifelé nyújtja kezét? Arcvonásai halványulnak, elfelejti. S egyszer, ha újra elé kerül, nem tárja majd karját, s nem nevet. Nem kérdi, hozott-e cukorkát, azt U3KÉRI CSABA Reggeli zsolozsma a kisautót, amit kinézett magának... Biztos nagyra nőtt, s tér­dén a sebek behegedtek. Hátul a feje búbján a ra­koncátlan forgó csigája, bor­zassá teszi fejét. Kemény szálú haja, amit tőle örökölt, ellenáll fésűnek, kefének Ha újra megsimogathatná, s ölébe vonva érezhetné szí; ve dobbanását, hallaná mint szuszog, ahogy elszenderüll a mesében ... megváltaná vele maradék életét. „Mit gyászas Éva elrabolt, megadja édes Magzatod, Hogy jussunk árvák, mind haza, lettél a menny fényes ablaka.. Alig voltak a parton. A kövek fölött ültek, s nézték az apró halakat, miként raj­zanak a part előtt. Beúsztak a moszatos réseken, szinte forrt tőlük a víz, amint ver­gődve szabadulni igyekeztek csapdájukból. Grisel belékarolt, arcát vállára fektette. Érezte bőre melegét, teste rándulását. A víz nyugodt volt, s a nap aranyhídja Badacsonyig ívelt. Ha ráléphetnénk, mint Já­kob létráján, az égbe jul - nánk —■ gondolta Ézsiás. Nem szólt, magához szorítot­ta a lányt, és száját keres­te ... Aztán mindegy volt már, ki jár mögöttük. — Meddig tarthat még? — kérdezte Grisel.­Nem tudott felelni. Nézte a túloldali hegyet, mint bu­kik mögéje a napkorong. Veresre változott az ég al­ja, s szél borzolta az apró hullámokat... Évek múltak, mire elha­tározásra jutott, és feljött, az atyákhoz, nyugalmat ta­lálni. Zeiigett a templom, az utolsó zsoltár dicséretében. „Áldjátok az Urat, mert jó­ságos ö. Jeruzsálemet újra felépíti, összeszedi a széjjelszórt Iz- ráelt, meggyógyítja a meg­tört szíveket.. Keresztet vetett és fel­állt. Kilépett a templom ai- táján, szeme káprázott a fényözönben. A völgyből a párát a nap felszippantotta s látta, mint kanyarog alul a sínpár és szalad rajta a vonat. Mint otthon annak idején a terepasztalon kerül­getett dűlőket és falvakat. — Bácsi, miért vagy te feketében? Egy kisfiú állt mellette. Keze hátratéve, haja tüs­késre nyírva,' és hátul a fe­jén ott volt a rakoncátlan forgó. Ézsiás nézte a fiút,. és nem jött ki hang a száján. Távolabb, a fordulónál egy nő állt. Elfordította fe­jét De ő látta. hogy az évek keserű mélyre vésték arca vonásait. . . b. Gyarmati Lásxló Apacs vásári komédiás Komédiázott a színpadon. Felszórta álmait egyre magasabbra s alá állt: őt agyon nem ütik! (De az álmok nem nézték szolgaságát. . .) Azóta véres sastollaival o POROND előtti homokban kukacok játszadoznak. Kerék Imre PIAC özönlő tarkabarka tömeg a roskadásig zsúfolt sátrak között az orrcsiklandozó kolbász-pecsenyeillat gőzében támolyogva polcokon sárga kék fehér virágok paradicsom piros bolygói és hegyes bohócorrként virító paprikák karfiol dudorgó halmai odébb villogó páncél- pikkelyű halak bambán kidülledt szemgolyóin bucskáz a napsugár sárgaréz mozsarak csengők kolompok ódon limlomok gyereknek való csecsebecsék kattanó bugylibicskák ezer színben pompázó szőttesek tulipántarajú kakassal legyező- farkú pávamadárral zsong nyüzsög költekezik a nép lila veres; hasú bankjegyek hullanak zizegve Acélszerkezete és óraháza Pozsonyban készült 1650 kö­rül. A kerekes, ütőműves gátszerkezetet hasáb alakú talapzat foglalja magába. (Az Eszterházy-gyűjtemény- ből.) Hogy a barokk és a roko­kó nem „idegen” import volt Magyarországon, az már rég tisztázódott. De a kiállítás nem egy darabja azt is jelzi, hogy kifejezője lett olyan magyar rendi, nemzeti gondolkodásnak is, amely az adott feudális tár­sadalomban a kiváltságosok körén belül maradt, de ezen belül mégis nemzeti jelleget viselt — mondta Kosáry Domokos az Iparművészeti Barokk és rokokó IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM Múzeum Barokk és rokokó című kiálításának megnyitó­ján. E nagyszabású kiállítás (egész évben nyitva lesz) a múzeumnak az európai stí­lustörténeti korszakot tár­gyaló sorozatának újabb ál­lomása. A XVII—XVIII. század­ban az európai művészet te­rületén a bonyolultabb for­maképzésű, nagyobb moz­galmasságra ' törekvő stílus, a barokk uralkodott. Megszü­letését a tridenti zsinathoz (1545—1563) kapcsolják; a katolicizmus ekkor megin­duló restaurációjához a zsi­nat a hivatalos egyházi jel­legű művészetnek még anya­gi fedezetet is biztosított. S mégis a barokk művészet nagy egyházi feladatait tar­talmilag és formailag egy­aránt világi szellemben ol­dotta meg. Jellegzetes stílus­jegyei a pompa, a pátosz, a formák gazdagsága, az ér­zelmek és szenvedélyek áb­rázolása a kor iparművésze­tében is tettenérhető. A ro­kokó a XVIII. században a barokk művészet túlhajtása- ként jelentkezett, főképpen építészetben és az iparmű­vészetben. Volt miből válogatniuk az Iparművészeti Múzeum munkatársainak, amikor öez- szeállították a látványos és pompás gazdagságú kiállí­tást. ötszáz műtárgy — li­turgiái rendeltetésű darabok, szertartásedények, ereklye­tartók, faragott oltárok, fa­likárpitok, ötvösremekek, világi témájú szobrok, dísz­tárgyak, ékszerek, főúri öl­tözetek, bútorok, üveg- és porcelántárgyak, fajanszok, hímzett képek — javarészt az Iparművészeti Múzeum saját gyűjteményéből. A kiállítás egyik része négy tematikai egységbe foglalja tárgyait — a vallá­sos átélést, a világi dicsősé­get, az érzéki szépséget és az elmúlást idézve fel. Másik részében a stílusfejlődés kor­szakait érzékelteti, a korai barokktól az érett barokkig és a rokokóig. K. M. Dolmány. Magyarországon a IN. sz. második felében készítet­ték. Karabély. A 17. sz. közepén Sziléziában készült.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents