Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
1989. július 22., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Szúnyogok és halak birodalma s csak megszokásból kanyarodunk ismét a hal,pucolóhelyhez. Csöbog a víz, röpködnek a pikkelyek — Talián Ferenc tisztítja a zsákmányt. A mai fogasozás sikerrel járrt. — Itt válltam a kövön, nem messze a parttól. Ha jár a hal, akkor ott biztos fogok egyet-kettőt. Ma négy is sikerült. A négy szép hal közül az egyiket még a többi arra járó horgász is megnézi, pedig ők már sok fogast láttak. Szép hal, legalább öt kilós. A fogas a Balaton aranya — tartják a horgászok, s ha csak lehet, ezt a fajtát igyekeznek megfogni. Emellett természetesen „jó hal” a ponty, és sokan kifejezetten angofllnára „vadásznak”. Am a fogas mindenek felett. Talián azért is örvend ekkora népszerűségnek, mert igen nehéz megtalálni, s aki fogast tud fogni, az biztos, hogy ismeri a Balatont, biztos, hogy jó horgász. — Lehet persze véletlenül is fogni, de igazán sokat csak az tud, aki figyelmes — erősít meg Talián Ferenc. — Jó hely a köves rész, ahol most voltam, a fogas szívesen vadászik a kövek között. A régi időkben, mikor a Balatont felosztották a tulajdonosok, a fonyódi gazda elhatározta, hogy süllőt telepít ide. Uszályszám hordták a követ a túlpartról és süllőtartást építettek belőle a mederben. Ma is megvannak még ezek a kőrakások, s aki ezt ismeri, ott szinte mindig tálál fogast. Ezekről a kőrakásokról .térkép is készült, de már nem tudni, hol van az. Leginkább már csak az öreg horgászok fejében. A „halszagra” többen összegyűlitek a part mellett, a barátok jönnek gratulálni a horgászazenenoséhez. Köztük Patkó József, a horgászegyesület alapító tagja, a.z egyik legrégebbi szigetlaké. — 1929-ben szabadultam inaséveimből, s az első utam ide, a szigetre vezetett. Akkor még üres volt, csak egy csónakház állt rajta. Már lehetett venni telket itt, öt pengőért adtak egyet, de nem nagyon tolongtak. Később azért épült vagy húsz kis faépület. Az egyesületünk 1934-ben álakúit meg, ezután vettük kezelésbe a szigetet, s béreljük azóta is a Maharttól. Huszonnyolcán alapítottuk az egyesületet, mára már négyszázan vagyunk. 1961-ben döntöttek úgy, hogy lebontják a kis fabódékat, s helyükre kőépületeket emelnek. Típustervek alapján készültek el a házacskák, szám szerint 77, s állnak ma is, igaz, már nem az eredeti állapotban. Az egymáshoz a sarkukkal kapcsolódó épületek előtere adta az ötletet, azt akár be is lehetne építeni. Páran megcsinálták. — Meg is büntettek érte rendesen —* mondja Patkó József. — Még a minisztériumból is voltaik kint megnézni, aztán később megengedték mindenkinek, azzal a kikötéssel, hogy egyformának kell lennie. A büntetést elengedték. Közben beesteledett, szemben a kikötői mólón már bekapcsolták a lámpákat. A sziget kikötője ismét élénk, indulnak a csónakok éjszakai horgászaltra. Felpezsdül az élet szemben a parton is, megtelnek a presszók, felhangzik a zene az éjszakai szórakozóhelyeken is, megindul a hangos, zűrös éjszakai élet. A szigetre is beszűrődik a muzsika, de a többi zajt jótékonyan megszűrik a part menti bokrok. A házak között csak a szúnyogok zümmögése hallatszik. Ez a- csend, a nyugalom, a béke szigete... Varga Ottó Fotó: Kovács Tibor Hajnalodik. A sötétséget még nem tudja áttörni a fény, csak igen távolról dereng föl néha a nap első sugara. A gyér fűre meg-megcsillanó harmat települ, s a derengésben fényleni látszik a sok apró ház teteje. •Halk nyikfcanással nyílik az ajtó, s megjelenik egy hosszú bot, majd még egy, és utána az ember. Csendben beteszi maga után az ajtót, elindul a part felé, ahol már parázsililk a társ cigarettája. A móló vil- lódzó fényénél elindlulnalk a víz felé. Szó nem hangzik el, csendes bólintássai veszik tudomásul egymást. A móló egymásra dobált kövei még a régi szigetlakot is megtréfálják. Megbotlik, s horgászbotjával végigsúrolja az út menti bokor tetejét. A levelek hirtelen megelevenednek, százezernyi vérszívó felhője kering föl a levegőbe, s s kényszeríti gyorsabb tempóra a két horgászt. Hiába, ez a Szúnyogsziget... •Nehézkesen éled a város. A munkába igyekvő helybéliek már elmentek, az üdülők pedig még az ágyban élvezik a vakáció adta kötetlenséget. A hajóállomás üres, a katamaránt még csak a lágyan fodrozódó hullámok ringatják. Szemben a szigeten azonban már nagy a hajóforgalom. Evezők merülnek hallk loccsanással, apró villany- motorok duruzsolva lökilk előre a csónakokat. Kifelé is, befelé is. A víz közepén megállnak egymás mellett, a már befele igyekvők a frissen indulóknak mutogatják, hol számíthatnák nagyabb fogásra, bizonyságul meg-megemeliik a ficánkoló haltartó hálót. Mások csak legyintenek egyet, jelezve, ez az éjszaka nem hozott szerencsét. Sebaj, majd kárpótol a következő. Alapvető tulajdonság itt az optimizmus. Hiába, ez a Horgászsziget... * * * A szigetre nyugodtan beballaghatunk száraz lábbal, hisz ez nem igazi sziget, nem veszi körül víz minden oldalról. A kikötői öböl kotrásakor a kitermelt iszapból és törmelékből keletkezett, s adottságait gyorsan felismerve vették birtokukba a horgászok. Beérkezve megpillanthatjuk a kis kulipintyókat, s az utcácskákat, melyek az egymáshoz szorosan tapadó kis házacskák között alakultak ki. Mindegyik ház teljesen egyforma — legalábbis kívülről — ugyanúgy, mint tulajdonosaik: itt ugyanis mindenki egyenlő, nemre, korra, rangra való tekintet nélkül. Csak horgászók, sport- társak és barátok vannak. Itt már megvalósult az igazi demolkrácia. Időközben felpezsdül az étet. Törölközővel és fogmosópöhárral a kezükben igyekeznek a most ébredtek a közös mosdó felé. A házakban — egy-két kivétellel — nincs fürdőszöba, nem is lehet, mert a közművesítés már megoldhatatlan lenne. Mások a teli haltartóval érkeznek, ők most jöttek be a vízről, s lefekvés előtt még megpucolják a halakat. A halpucoló hely is közösi, csakúgy, mint a strand és a napozóhelyek. Mire a nap végérvényesen úgy dönt, hogy ma is felkel, má.r újra csendesek a kis utcák, mindenki elfoglalta a helyét. A csónakok ott himtoálódznak a stégek mellett, s a móló vége, a „spicc” is megtelt korai horgászokkal. Manduk Gyula nem jár messze, ő már kiépítette a kis állását a háza előtt, s csak ide dobja horgait az öbölbe, alig tíz méternyire. — Húsvét másnapján jöttem ki először, azóta csak néha megyek haza, ha valami nagyobb munka adódik a kertben. De ahogy azt elvégzem, már jövök vissza, ment nyáron csak itt érzem igazán jól magam. Tizenhét esztendeje már, hogy a szigetlakok közé került, azóta nem telt el szezon, hogy kihagyta volna a sziget adta élvezeteket. — Mikor még dolgoztam, a hét utolsó munkanapján már úgy mentem, hogy minden bent volt a kocsiban, ,s a gyárból egyenesen ide jöttem. Most, hogy már nyugdíjas vagyok, egész nyárra kijövök. Hirtelen mindkét boton koppanásig ugrik a kapásjelző, de Manduk Gyula nyugodtan ütdögöl tovább, s csak mosolyog, amikor megrándul a kezem és felugrok. Kérdő tekintetemre csak a fejével int az öböl bejárata felé, ahol megjelenik a katamarán'. — öreg pecás vagyok már, meg tudom különböztetni a halat a hajótól. Ez egyben kritika is felém, de nem bánom, majd idővel én is megtanulom. Inkább csendben maradok, hátha elmond még egy-két horgászélményt a régi időkből. — Kevesebb volt régen a horgász, de összetartóbbak voltak. Előfordult, hogy tízen indultunk együtt horgászni csónakkal. Kint aztán leálltunk csatáciánéban, végighorgásztuk a napot, este bejöttünk és a fogást együtt megfőztük. Nagy vacsoráikat csaptunk, megünnepeltük egymás névnapját, szezon végén pedig több napig tartó búcsúesteket rendeztünk. Gyula bácsi elgondolkodik az emlékek felidézésében, ózon töpreng, mi is az, ami még rám tartozhat. En megkockáztatom a kérdést: — Gyula bácsi! Igaz, hogy a horgászok szeretnek nagyot mondani? — Előfordul — mondja rövid gondolkodás után —, de soha sem rosszindulatból. Egyszer éjjel háromkor belopakodtunk ketten csónakkal a Balaton közepéig fogasoz- ni. Azért keltett lopakodni, mert csak 1000 méterig volt szabad bemenni. Hiába vigyáztunk, persze, nemsokára mindenki tudta, hogy hova mentünk, lestek a partról, megiesz-e a nagy fogás? Hát nem lett! Kint ültünk egész nap, mindössze egy kapásunk volt, a barátom azt is eltolta’. Indultunk vissza, de már mi is tudtuik, hogy nagyon néznek bennünket. Szégyen lenne üres kézzel bejönni! Az összes ruhát, amit napközben levetettünk, beletömtük a háti- zsákökba, úgy nézett ki, mintha tele lenne hallal. Kieveztünk, nézett nagyot mindenki, de nem kérdeztek semmit. Később odajöttek fülelni az ajtóhoz és mi mondtuk jó hangosan: azt a legnagyobbat tedd el, nékem elég a tizenöt kilós is. — Elhittók a nagy fogást, ment ki mindenki másnap messze fogast fogni. Persze, ők sem fogták. Azóta sem tudják, hogy nem volt igaz. Ilyen eset ritkán fordul elő, bár úgy tartja a mondás: fogás után nő a hal leg jobban.... A szigeten amúgy nincs titok, hamar kitudódik, ki, mikor, mivel, mekkorát fogott. De azt, hogy hol fogta, azt nem szívesen árulják el, mindenkinek van „biztos helye”. — Megmutatja a hall, hogy hol van. Erre sokszor egy hetet rá kell szánni. Ha megtalálom, akkor iránytűvel betájolom a helyet, s egy kis bolyával megjelölöm. Oda még éjszaka is visszatalálok. De pontyozni jó itt is. Ritka az olyan nap, hogy ne fogjak. Közben eltelik a délelőtt, a házacskák között az ebédek illata száll. Szinte mindenki kialakított egy apró kis teraszt a portája elé, a jó idő most megengedi, hogy ott ebédeljenek. De a horgászhatok is készen állnak a ház falához .támasztva, a ponty délben harap igazán. Itt az idő, indulni kell a déli kapásra. Közben megérkezik Gyula bácsi barátja, az állandó horgásztárs, Szabó Lajos. Mellette csendesen porosakéi kutyája, Pamacs, a kis fekete uszkár. Óriási engedmény ez, mert a szabályzat tiltja, hogy kutyát hozzanak a szigetre. Akkor enyhült csak ez a szabály, mikor valaki ott hagyott a környéken egy kis korcsot, amely láthatóan vemhes volt. Azóta az tett a sziget kutyája, a nádasban kapott egy kis helyet, s eteti mindenki. Pamacs, mintha tudná, hogy jól kell viselkednie, egy intésre lefekszik a pad alá, s nézi, amint gazdája beveti horgait. — Mindössze egy éve vettem ezt a kis kuckót. Egyszer, öt éve már volt itt egy házam, de ékkor azt eladtam. Annyira hiányzott, hogy ha (erre jártam, mindig bejöttem egy kicsit nosztalgiázni. Egyszer ráakadtam erre az eladó házra, nem tudtam elllienálilni ,és megvettem. Szabó Lajos Budapesten él, kisiparosként dolgozott, nem panaszkodhat, mindene megvan. A Dunakanyarban is áll egy villája, ám az egy kicsit másmilyen. Három- szintes, úszómedencével és minden kényelemmel'. Itt nincs fürdőszobája, kicsi a hely, nagy a zsúfoltság. — Mégis, amióta ez megvan, a másikban nem is voltam. Tudom, nem vágyók nagy horgász, most tanulom a fortélyait, de találtam egiy jó mestert — néz barátjára. Ügy érzem, minithia száz éve ide járnék, jólesik, hogy befogadtak. Csendesen telik a délután, hiába járkálunk a mólón, úgy tűnik, ma nem látunk halfogást. .Lasisan estébe hajlik már az idő, mikor az éteő csónakok befutnak az öbölbe — többnyire hal nélkül. Már-már lemondunk arról, hogy ma itt halat látunk,
