Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
Somogyi Néplap 1989. július 22., szombat KÖZGAZDASÁGI, MŰSZAKI ÉLET Egy NSZK-beli kereskedő cég is érdeklődik képességvizsgálatoknál alkalmazott pszichológiai műszerek után a Struktúra Szervezési Vállalatnál, amelynek ez az első exportszállítmánya konvertibilis elszámolású piacra. A készülékhez elektronikus számolóegység és komplett szoftver-csomag is tartozik. (MTI-fotó — Balaton József felvétele) ALAGUTAK SZELLŐZÉSE Egy korszak kezdetei Százmilliók ültek világszerte a képernyők előtt 1969. július 21-én, hogy megtekintsék minden idők legmesszebbről * sugárzott egyenes televíziós közvetítését. Az elmosódott, világos- sötét foltokat nézve legföljebb csak sejteni lehetett azt a mozdulatot, amely történelmi lépésként vonult be az emberiség történelmébe. Sokunkat, akik mindezt láttuk, az azóta eltelt évek is figyelmeztetnek az idő múlására: bizony, már húsz éve, hogy először járt ember a Holdon. A tervnek két olyan alapvető műszaki problémát kellett megoldania — természetesen sok egyéb újdonság mellett —, amit korábban még egyetlen űrrepülésnél sem próbáltak ki. Az egyik a hordozórakéta volt, amelynek elég tolóerővel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a hatalmas tömegű Apollo űrhajót föld körüli pályára állítsa, majd útnak indítsa a hold felé. Az űrkomplexum másik különlegessége a holdraszálló egység volt, amit nálunk holdkompnak neveztek el, az amerikaiak pedig közönségesen csak bogárnak hívták —furcsa „lábai”, antennacsápjai. ablakszemei után. Első ízben készült olyan űrszerkezet, amelyet kizárólag légüres térben végrehajtandó űrrepülésre kívántak felhasználni, ráadásul rendelkeznie kellett azzal a különleges képességgel is, hogy saját hajtóművei segítségével lehetővé tegye az asztronauták visszatérését a Hold felszínéről. Apollo néven, 4-es számmal jelölve 1967 novemberében indult az első űrhajó föld körüli pályára. Az első, legénységgel fellőtt Apollo űrhajó a 7-es volt. A nagyszerű feladat Neil Armstrongnak,' az Apollo—11 parancsnokának jutott ... Az Apollo—9 aztán 1969 márciusában végrehajtotta mindazokat a feladatokat, amelyek a leszállás tökéletes végrehajtásához kellettek. A leszállás főpróbáját az Apollo—10 személyzete hajtotta végre. Az utolsó Hold-expedíció 1972 decemberében indult útnak. Az első holdra lépést követő három évben tehát összesen tizenketten jártak a szomszédos égitest felszínén. Évtizedekre elegendő kutatási anyagot gyűjtöttek A hegyek gyomrát átszelő, a folyó- és tengerfenék alatt haladó, a mély talajrétegekben húzódó hosszú alagutakat nemcsak megépíteni nehéz, de a későbbi üzemben tartásuk is sok gonddal jár, s olyan problémákat vet fel, amelyeket már a tervezés és létesítés során meg kell oldani. Ilyen gond például a kielégítő szellőzés biztosítása, hiszen akár a járművek folyamatos haladása, akár feltorlódása. megrekedése esetén emberi belégzésre alkalmas levegőnek kell lennie az alagút teljes hosszában és keresztmetszetében. Az alagutak szellőztetésére sokféle technikai megoldás van, rendszerint óriás ventillátorokkal létrehozott légmozgás formájában, a természetes „huzat” ugyanis csak igen rövid alagutak légcseréjét biztosítja. A levegőt tisztító állandó légáramlás létrehozására többnyire — egymástól megfelelő távolságra elhelyezett — függőleges aknákat készítenek. Az úgynevezett kereszt- irányú szellőztetésnél a kör- keresztmetszetű alagút alsó szeletében vezetik be a friss levegőt, a magától fölemelkedő elhasznált levegőt pedig a felső szeletben szívják el (ezzel az eljárással a közlekedés szempontjából fölösleges alagútrészeket is hasznosítani lehet). A hosszanti szellőzésnél szokták azt is csinálni, hogy az alagút egyik végén befelé irányított légsugárral megtolják, az alagút másik vége előtt pedig egy mellékjáraton keresztül megszívják az alagútban levő levegőt. Az Alpokban levő Bren- ner-alagút egyik bejáratánál például egy tűzeset alkalmával, amely robbanást követően az alagútban tört ki, nagy teljesítményű, tökéletesen működő szellőzőberendezést kapcsoltak be a sűrű füst eltávolítására. Véletlen katonai balesetek A hír már hetek múltán nem igazán hír. Elvesztette frissességét — aktualitását annál kevésbé. Emlékeztetőül: július elején a Lengyelország területén állomásozó szovjet északi hadseregcsoport egyik repülőegységének MÍG—23-as vadászgépe szokványos gyakorlórepülésre indult. Ami röviddel a start után történt, egyáltalán nem mondható szokványosnak. Feltehetően a hajtómű meghibásodása miatt — még lengyel légtérben — a gép pilótája katapultált, a MÍG—23-as azonban valamiképpen „önállósította magát”, és automatikus műszereinek segítségével nyugati irányban folytatta útját. Az NSZK és Hollandia felett nagy magasságban átsuhanva — mintegy 99 kilométert meg- téve — Belgiumban zuhant le. Ilyen eset — állítják a szakértők — eddig még sohasem fordult elő; eleinte maguk sem akarták elhinni, hogy egy „fantomgép” így elszabadulhat. Azt persze majd a tüzetes vizsgálat deríti ki, miként következhetett be a baleset. Dehát efféle váratlan, véletlen szerencsétlenség fordítva is bármikor előadódhat. Márpedig a korszerű fegyverekkel telezsúfolt Európában — akár az egyik, akár a másik oldalon csúsz- szék hiba a katonai gépezet működésébe — bármilyen „rendkívüli eseménynek” előre ki nem számítható súlyos következményei lehetnek, hiszen adott körülmények között egyik fél sem tudhatja, véletlenségről van-e szó, avagy valami egészen másról. Egyértelműbben fogalmazva: a nagysebességű harceszközök korában hallatlanul megnövekszik a kockázat, ha a NATO és a Varsói Szerződés szervezete — megfelelően koordinált információs és hírcsatornákkal — nem áll szoros kapcsolatban egymással az azonnali, késedelem nélküli kölcsönös tájékoztatásra, az események haladéktalan tisztázására. Mostanában — és ez talán a nyíltabb hírközlésnek köszönhető — egyre gyakrabban szerzünk tudomást katonai balesetekről, atomtengeralattjárók „rejtélyes” elsüllyedéséről, rakéták felrobbanásáról, légiincidensekről és így tovább. Még régebben elég sűrűn olvashattunk az Egyesült Államok hadászati csapásmérő erőinél elrendelt „vakria- dókról”. De mi történt volna akkor, ha — tegyük fel — az elektronikai láncolatban nem veszik észre időben a hibát; ha nem sikerül visz- szaparancsolni a levegőbe emelkedő bombázókat? Manapság, amikor rakéta- nukleáris korunk minden eddiginél bonyolultabb biztonsági kérdéseivel kerül szembe a világ, egyáltalán nem tűnhet szónokinak a kérdés: vajon bármelyik atomhatalom határozott politikai akaratától függetlenül — pusztán valamilyen műszaki-technikai hiba folytán — kirobbanhat-e a háború? Ezzel a roppant veszélytényezővel Moszkvában és Washingtonban egyaránt számot vetettek, ezért is írVáltozás előtt a nyugellátási rendszer A nyugellátások helyzete kritikussá vált Magyarországon. A még jelenleg is működő rendszer ugyanis arra a megfontolásra épült, hogy a járulékokból az ellátások biztonsággal fizethetők. Ez addig igaz is, amíg az aktív laikusság ■ lé- lekszáma és reáljövedelme növekszik, illetve a nyugdíjasok száma az aktív járulékfizetőknél kevésbé gyarapszik. Nálunk viszont éppen fordított a helyzet. Az elmúlt 30 esztendőben sóikat változtak a nyugdíj- fölyósítás feltételei. A legmarkánsabb differencia, hogy míg 1960-ban még 600 ezer nyugdíjas volt az országban, addig tavaly kis híján két és félmillió. A bővülés persze nemcsak abból származott, hogy az életkor megnövekedett, hanem abból is, hogy a társadalombiztosítás lényegében ma már minden állampolgárra kiterjed, szemben a három évtizeddel ezelőttivel, amikor például a szövetkezeti tagok vagy a kisiparosok és kiskereskedők nem részesülitek ilyen ellátásokban. Akárhogy is, a nyugdíjrendszer hamarosan fizetési nehézségekkel fog küzdeni, hacsak át nem alakítják egész rendszerét. Tízmilliárdos hiány árnyéka A szakemberek egybehangzó véleménye szerint a jelenlegi módszerek további alkalmazásával 1990-ben legalább tízmilliárd forint hiánnyal zárja majd az évet a nyugdíjbiztosítási rendszer. S ez a hiány a későbbiekben csak növekedhet. Mit lehet hát tenni, hogy ez ne következzék be, azaz a nyugdíjasok minden hónapban pontosan megkapják a pénzüket, s ma is nehéz sorsukat még egy újabb, rajtuk kívülálló okokból származó baj ne tegye nehezebbé ? Kézenfekvőnek tűnik, hogy meg kell emelni a nyugdíj- járulékokat, s eképpen fedezni a növekvő kiadásokat. Igen ám, de sem a lakosság, sem a vállalatok nem képesek több terhet elviselni. Már ma is minden 100 forintnyi bér után 43+ 10 forint a társadalombiztosítási járulék (43-at fizetnek a vállalatok, 10-et a keresők). S ebből az 53 százalékból éppen 30 jut a nyugták alá 1987-ben a kölcsönös nukleáris kockázatok csökkentését célzó központok felállításáról szóló kétoldalú egyezményt, s korszerűsítették a „forró drótot”. Vajon — s erre egyebek között a MÍG—23-as esete még csak nyomatékosan felhívja a figyelmet — nem jött-e el az ideje annak, hogy a két európai katonai szövetség közötti „válság- központot” állítsanak fel? Ügy hírlik, a belga kormány e tárgyban javaslatot készül kidolgozni, noha ebben az ügyben nyitott kapukat dönget, hiszen a Szovjetunió már korábban indítványozta ilyen központok megszervezését. A jelek szerint azonban most az elzárkózás talán feloldódik és belátható időn belül lehetséges lesz a NATO és a VSZ megállapodása egy európai kockázat- csökkentő rendszer létrehozásáról. Minél előbb kerül sor erre, annál jobb, hiszen nincs semmiféle garancia arra. hogy a szovjet „fantomgéphez” hasonló baleset bármikor ne következzék be ismét. Serfőző László katonai szakértő díjakra. A többiből kellene fenntartani az egészségügyet, fizetni a gyes-t, a gyed-et stb. Az összes befizetés óriási összegre rúg, több mint 250 milliárd forint. Részben ez is magyarázza, hogy súlyos gondokat kell megoldani, hiszen egyénenként 100 forint nyugdíjemelés 3 milliárd forint többletköltséget jelent a társa da 1 ombi z to s í tá s na k Más elképzelés szerint meg kellene emelni a nyugdíjkorhatárt, így csökkenne a nyugdíjba vonulók száma, többen maradnának • a járulékot fizető aktív dolgozók. Ez is logikusnak látszik. Ám mégsem hibátlan. Részben, mert akkor, amikor a munkanélküliség réme is fenyeget általánosam, munkában tartani egész korosztályokat, szerfelett veszélyes. Részben pedig azért, mert igazságtalan volna egy ilyen rendszer egyik napról a másikra bevezetése, hiszen a nyugdíjasok már évekkel előbb elkezdik a fölkészülést arra az időre, amikor befejezik aktív pályafutásukat. Ennek, érdekében megtakarítanak, beruháznak, átprogramozzák életüket. Hirtelen külső beavatkozás ezekbe a folyamatokba beláthatatlan következményekkel járna. Ezért hát csak lassan, fokozatosan és rugalmasan lehetne a korhatármódosítást bevezetni. Pontosabban szólva nem az életkor-határon, hanem a kötelezően letöltendő szolgálati időn kellene változtatni. Akinek megvan a harminc, negyven, esetleg ötven év munkaviszonya, annak megfelelően kapjon nyugellátást. És ha valaki 55 évesen éri el a megszabott szolgálati idejét, az akkor mehessen nyugdíjba, aki meg csak 65 évesen, az csak akkor. Nem népszerű változtatási javaslatok Ehhez kapcsolódik, hogy a nyugdíjfolyósításhoz szükséges, kötelezően előírt szolgálati idő hosszát a szakértők szerint a jelenlegi tízről hamarosan húsz esztendőre kell változtatni. Valamint arra is szükség lesz, hogy NYUGDÍJASOK megváltozzék az úgynevezett nyugdíjskála is. E szerint ma a munkában töltött első évek után még kettő, az utolsó évek után már viszont csak fél százalék nyugdíjemelés jár. Az elképzelések szerint ezután viszont minden egyes évben egy százalékkal növekedne a nyugdíj. Ezzel párhuzamosan szükség van arra is, állítják a szakértők, hogy az induló alapot az átlagkereset 53 százalékáról 48 százalékra mérsékeljék. Ez azoknál, akik 25—30 évet dolgoztak, akár 10—25 százalékkal is csökkenthetné a nyugdíjat ahhoz képest, mint amit a jelenlegi rendszerben megkaphatnának. Ám az államnak az így kialakult ellátások értékmegőrzésére garanciát kellene adnia. A túl magas nyugdíjak Sokakat irritál, hogy számosán igén magas nyugdíjat húznak. S gyakran ezt nem munkájukkal érdemelték ki, hanem az utolsó aktív években végzett különféle manőverekkel. Ezt a jövőben meg kell akadályozni! Az egyik elképzelés szerint egy bizonyos kereset feletti ösz- szeget már nem lehetne beszámítani a nyugdíj összegének kialakításába. Igen ám, de kérdés — s erről ma nagy vita folyik —, hogy a járulékot a teljes fizetés után, avagy csak a határig kell jen-e fizetni. Mert ha elengednék a befizetéseket, az azonos lenne a fizetés- emeléssel, s így megint csak a magas jövedelműek járnának jól. A nézet képviselői szerint viszont az, akinek a jövedelme átlép egy bizonyos határt, ne vehessen részt a hagyományos társadalombiztosításban, hanem magánbiztosítást kelljen kötnie. Egyébként ez a gyakorlat volt érvényben a harmincas években Magyar- országon. Végül is ma a Társada- 1 o mb i z tos í t á s i Fő i ga z gatós á g szakemberei úgy vélik, hogy 1990-ben meg kellene állapítani a minimális és maximális nyugdíjakat, illetve azt a rendszert, ami a kívánatos ellátások határait garantálná. ÉS A NYUGDÍJ 1970 1980 A nyugdíjak összege 1987 1988 (mFt) 12 958 55 979 A nyugdíjasok száma év végén 110 055 129 066 (ezer fő) 1 453 2 082 A népesség százalékában 2 374 2 422 14,0 19,4 Egy főre jutó átlagos havi 22,4 22,8 nyugdíj (Ft) 765 2 267 3 990 4 515 Meixner Zoltán Auditív szemüveg Pierre Antonetti francia orvos Antibesben bemutatta találmányát: egy auditív szemüveget, amely a fényeket és a színeket hangokká alakítja. Ez az eszköz elsősorban vak gyermekek számára készült, hogy meg tudják különböztetni a színeket.
