Somogyi Néplap, 1989. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 15., szombat

Somogyi Néplap

KÖZELKÉPEK

Széki Éva riportja

Változatok a szegénységről

„Szegényember ,akkor lop, ha éhes.

Akkor se lop, dehát nagyon éhes.

Akkor is csak szegényebb szegény lesz.

S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz." (József A.: Szegénylegény vagyok én...)

A hivatalos becslések szerint mintegy másfél millió magyar él a kormány által deklarált létminimum szintje alatt. Somogybán az országos átlaghoz képest az arányok jóval rosszabbak. A Központi Statisztikai Hivatal Somogy Megyei Igazgatóságának 1987-es adatai szerint az egy háztartásra jutó havi jövedelem Somogybán 14 399 forint volt. Ez a megyék rangsorában a 14. helyet jelenti. Az is figyelmet érdemel, hogy az előző ilyen jellegű vizsgálat (1982) óta a megyék átlagához viszonyítva a. legnagyobb visszaesés — Nógrád mellett — Somogybán következett be. Az okok között talán legfontosabb, hogy a 100 aktív keresőre jutó eltartottak száma az átlagos 67-tel szemben Somogybán 72, míg a legkedvezőbb jövedelmi színvonalú megyékben 62—64. Megyénkben a számítások szerint 1987-ben több mint 82 ezer embernek (a lakosság 23—24 százalékának) volt a társadalmi minimumnál kisebb a jövedelme, az összlakosság 10 százaléka (35 ezer ember) pedig a létminimum szintje alatt élt. A nyugdijak megyénkben az országos átlagnál tíz százalékkal alacsonyabbak, átlaguk mindössze 3496 forint. Négyezeu nyugdíjas jövedelme nem éri el a létminimumot. S a gondok hatványozód- nak, ha az ember kis településen él.

Mire elég 651 forint?

Kercseliget Somogy megye legelmaradottabb falvai közé tartozik. A községben munkalehetőség alig van, a többség otthonától távol keresi a kenyerét. Az ingázásból származó többletjövedelmet elmorzsolja az ezzel járó lehetetlen életforma. A legrosszabb helyzetben azonban a munkaképtelen nyugdíjasok vannak.

Chalupa Mária 24 év és 139 munkában eltöltött nap után kezdte meg nyugdíjaséveit. Ez azonban leginkább gondot és bánatot okoz neki. Életszínvonal-csökkenése kereső éveihez képest óriási. Akkor több mint ötezer forinttal gazdálkodhatott havonta, most 3740 forint a nyugdíjalapja, amelyből a levonások után 3420 forintot kézbesít a postás. Ebből az OTP-kölcsöntörlesztés 1030 forintot, a lakbér 135 forintot, a tüzelő (évi átlagra lebontva) 516 forintot, az újság (Somogy Néplapot, Fülest járat) 154 -f 30, összesen 184 forintot visznek el. A gázpalackcsere: 90 forintba kerül. Villanyért: 230, tv-ért 200 forintot fizet. A biztosítás 200, a napköziben az ebéd 84, a gyógyszer 100 forintjába kerül. Ez összesen 2769 forint.

Marad tehát 651 forintja. Mire elég ez?

— Minden évben fölveszek tízezer forint személyi kölcsönt, melyből tüzelőt és hideg élelmet vásárolok. Szénre nincs pénzem, fával tüzelek és a konyhát ritkán — a legnagyobb télvíz idején — olajjal fűtöm. A két méter fát 500 forintért szállítják, s ugyanennyiért fűrészelik. Ami a tüzelő árából megmarad, azt kolbászra költőm. 25—30 kilót veszek évente, s ez gondos beosztással a következő kölcsönig kitart. Ha futja a pénzből, sonkát vagy szalonnát is vásárolok. Ott van a kert, nem nagy ugyan — talán 100— 150 négyszögöles —, de mégis ad némi biztonságot. NyáA tenyérnyi szobában mindennek megvan a pontos helye. A cipők a szekrény alatt: egy pár női, egy férfi- és négy aprócska gyermekcipő. Ennyi a Horváth család összes lábbelije. S a szekrény nagyságából ítélve — alig nagyobb egy tévés- szekrénynél — ruhában sem bővelkedik a fiatal házaspár. A sarokban vaskályha, az ablaknál könyvespolc, rajta néhány klasszikus és gyermekkönyv:

A hófehér babakocsi szekrény tetején. Adámé. A néhány hónapos csöppség éjszakai fekhelye ez. A gyermekágy örömeit a kisfiú csak napközben élvezheti, az. éjszakákat a hároméves Viktória tölti ott. Álmai nyugtalanok, hisz a család legif- jab tagja kétóránként — legyen az nappal vagy éjszaka — megköveteli, ami jár neki. S míg a gyermek anyja mellén fekszik, bolron mindent befőzök, ami megterem. Jó az az ínsége- sebb napokban, hisz takarékoskodni csak az élelmiszereken tudok. Jó viszonyban vagyok a szomszédokkal, ahol tudunk segítünk egymásnak. Én kukoricát termelek, néha egy kis tápot is veszek, segítek a tyúkok nevelésében, s időnként kapok egy-egy baromfit cserébe. Más húsra nem telik a nyugdíjamból. A sertés-, a marhahús évek óta álom csupán. Pedig cukorbeteg vagyok, diétán élek, a gyomromra is vigyázni kellene. Szeszt egyáltalán nem fogyasztok, üdítőt is csak azt, amit a kertben termett gyümölcsökből készítek. Fodrászhoz jó ha kéthavonta eljutok, kozmetikusnál még életemben nem jártam. Ruhát, mióta 1985-ben a dombóvári vasúttól telexesként nyugdíjba mentem, egy darabot sem vettem. A régieket hordom, jók azok itt- honra, kizmozdulni pedig úgysem nagyon szoktam.

— Utoljára 1986-ban voltam nyaralni, szakszervezeti beutalóval, Gyulán. Valószínűleg én már sohasem fogok üdülni. Ahogy emelkednek az árak, egyre nehezebb a megélhetés, jó ha a betevőre futja. Mind többször kell kölcsönkérni, annál pedig nincs megalázóbb. Ismerősöktől, szomszédoktól, s néha a gyermekeimtől is, pedig ők is nélkülöznek. Ha kérek, tudom, hogy a szájuktól vonom meg a falatot. A gyermekeim távol vannak a szülői háztól. Egyedül élek itt a faluban, társaságom nemigen van. Ha sok pénzem lenne, biztosan elmennék innen.

S, hogy mennyi Chalupa Mária számára a sok pénz? Számításai szerint 4500 forintból már igényeinek megfelelően tudna élni, s még 500 forintot félre is tudna tenni. 24 évi munka után ennyi a vágya.

dogsága határtalan. Nem sejti a jövőt, nem tudja még, hogy egyetlen új ruhája sem lesz — valamennyit Vikitől és unokatestvéreitől örökli majd —, nem tudja mennyi gondot, küszködést vállalnak magukra szülei, kiknek életkora még együtt sem haladja meg az ötven évet.

László és Gabriella három éve házasok. Azóta élnek egy kaposvári szobakonyhás, WC és fürdőszoba nélküli — albérletben. Lakásigénylésüket nem adták be, reménytelennek látják helyzetüket.

— Mostohább körülmények között, több gyermekkel élőket sem kecsegtetnek semmi biztatóval — vallja a férj, aki más megoldáson töri a fejét.

OTP-n keresztül kellene lakást vásárolni, esetleg építkezni. S hogy mennyi pénzük van minderre? Gabi ifjúsági takarékbetétje, benne huszonnégyezer forint. Ha kilincselnek, kölcsönkérnek, talán százezret összeszednek. Ezzel azonban kinevetik őket az OTP-ben.

— Olyan sokat járok oda, hogy már messziről megismernek — mondja Horváth László. — Mindig próbálkozom, hátha összejön valami. Talán egyszer sikerül egy olcsó lakást szereznünk. Másra nincs esélyünk. Takarékoskodni nem tudunk, gyakran fizetésünkből sem jövünk ki, s akkor kezdődik a kölcsönkérés. Ez sem megoldás azonban, hisz a pénzt vissza kell adni, s akkor abban a hónapban ismét mínuszban vagyunk. Raktárosként dolgozom a megyei kórházban. 5600 forint a bruttó fizetésem. Ezt kézhez sem kapom, átutalási betétszámlán rögtön megy az OTP-be. Kölcsönből rendeztük be a lakást, 5200 forint a havi törlesztésünk. Tulajdonképpen a gyed-bői és a családi pótlékból élünk. Ez nincs összesen ötezer forint, melyből kétezer kell az albérletre. Nem egészen háromezer forint marad négyünknek egy hónapra. Számolja ki, mire elég ez! — tárja szét a kezét tanácstalanul.

— Ha elmegyek a boltba, két-háromszáz forintot biztos elköltők, s akkor még nem sok mindent vásároltam. Ahogy nő a kislány, egyre több mindenre lesz szüksége. Rajta pedig nem lehet

Fújsz Ferencire lehajtott fejjel, halkan meséli életét. 1948-ban telepítették ki a szüleit Csehszlovákiából. Egv fillér nélkül érkeztek Magyarországra, s a nélkülözés végigkísérte az asszony egész életét. 1959. június 6-án kötött házasságot. A férje segédmunkásként keresi a kenyerét a vasúton. Fujszné ugyanez év augusztusának elején kezdte meg a munkát a Kaposvári Ruhagyárban, mint betanított munkás. Keresete akkor — a normától függően — 650—700 forint volt, a férj 1200-at keresett. Ebből fizették az albérletet, mely a rezsivel együtt 1600 forint volt, a maradék háromszázat osztották be ruhákra, élelemre.

— Kölcsön sosem kértem, inkább takarítani, főzni, mosni jártam házakhoz, hogy pótoljam a hiányt. Reggeltől késő estig dolgoztunk mind a ketten, mégis, mikor egy év múlva megszületett a lányunk, még kiságyunk sem volt, amibefektethettük volna. Egy vaságy, és a házinénitől kölcsönkapott asztal volt az összes vagyonunk. A ruháinkat a földön tartottuk, s olyan szegények voltunk, hogy néha legszívesebben a föld alá süllyedtünk volna szégyenünkben. Pedig higgye el, nem szórjuk a pénzt, én még egy falat kenyeret nem dobtam ki életemben, ötévi spórolás után tudtunk venni egy konyhabútort. Most is ez van, megnézheti —- mutat körbe az asszony a szobakonyhás, ragyogóan rendben tartott kaposvári lakásban, melyet talán sohasem tudtak volna megvenni, ha a férj nem örököl a nagynéniétől. A lakás megvolt, berendezése azonban nagyon lassan ment. Először a konyhát tette lakályossá a Fújsz család.

— Évekig nem mertem kinyitni a szobaajtót, ha vendég volt nálunk. A konyhában ültettem le, nem akartam, hogy lássa, mennyi mindenünk hiányzik még.

spórolni. Egy ebédre megeszik két csirkecombot, s néhány óra múlva ismét éhes. A legtöbbször krumplit kap, az elég olcsó és laktató. Sok gyümölcsre és zöldségre lenne szüksége, de ki bírja azt pénztárcával? A piacra már el sem merek menni. S mi lesz, ha Ádám is abbahagyja a szopást? Akárhogy osztok, szorzók, ennyi pénzből nem lehet megélni. A szüléinkre nem számíthatunk, rokkantnyugdíjasok, beteg emberek mind a négyen. Hogy valahogyan megéljünk, nemrég változtattam munkahelyet. Korábban buszellenőr voltam, 3600 forintot kerestem. Most több a pénz, viszont több a gyerek is. Nem sokáig maradhat a feleségem gyed-en, ha nem akarunk éhen halni. Vissza kell mennie dolgozni, s nekem is újabb másod-, harmadállás után kell néznem. Munka után biztosítási ügynökként dolgozom, ez is hoz némi pénzt — bár egyre kevesebbet — a konyhára.

— Nem dolgozhatom azonban egész nap, mert Gabi a két gyerek mellett nem tud kimozdulni a lakásból, nekem kell minden után futkosnom. Szabad időm szinte egyáltalán nincs, pedig szívesen töltenék többet a családdal. A gyerekek napról napra nőnek, okosodnak, s nekem nincs időm rájuk. Pénzt kell keresnem, hogy fel tudjam nevelni őket. Remélem sikerül . ..

Ma már a szobát is meg merem mutatni, azt azonban senkinek nem mondom el, hogy harmincévi munka után nemhogy egy mosógépet, de még egy porszívót sem tudtunk venni magunknak. Ma már ugyan jóval többet keresünk, mint amikor összeházasodtunk — a kettőnk fizetése 11 ezer 500 forint —, de időközben ^az árak is emelkedtek. Tíz éve még egyhúsz volt a lángos, most tizenkét forint. Nem is ettem, már több mint öt éve. Húst legfeljebb vasárnap eszünk — akkor is csak az olcsóbb fajtából — savanyúságra gondolni sem lehet, ilyen luxusdolgokra nem elég a fizetésünk. Ha nagyon összehúzzuk magunkat, az urammal néha félre tudunk tenni egy kis pénzt, de annak mindig megvan a helye. Most, hogy megjött a jó idő, mindkettőnknek kellene egy szandál, de választanunk kell: vagy Ferinek veszek, vagy magamnak. Az enyém még jó lesz erre az évre. Ősszel ugyanis nekem vettünk egy pár csizmát, azt a fűtés árából spóroltuk meg. Itt a környéken már csak mi fűtünk iszapszénnel, mindenki áttért az olajkályhára. Sok helyen a gázt is bevezetik, mennyivel kényelmesebb is az, de számunkra ez csak álom —, sóhajt az asszony.

Fényképeket szed elő a fiókból: hatéves fiúcska mosolyog rajtuk a világba. Egy gyermek, akinek az anyja belehalt a szülésbe.

— Mindent elviseltünk volna, a szegénységet, a nélkülözést, csak a lányunkat ne veszítettük volna el. Ö volt az egyetlen reményünk. Most már nem kívánunk mást, mint hogy boldogságban, egészségben nöjöij föl az unokánk. De sajnos, nem sok mindent adhatunk neki. Mindig attól félek, megszólják az emberek: „ennek a gyereknek semmit sem vesz az öreganyja." De higgye el, nem rajtunk múlik...

Mire elég háromezer forint?

Mire elég öt év spórolás?

NEMZEDÉKEK

Gyertyái Lásxló fotói