Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-10 / 135. szám

8 Somogyi Néplap 1989. június 10., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS :> V-í, m 8jP -V, ■/ ' *''/> ; ?fW*$ G LATZ FERENC Művelődés és politika A kormányzati politikában hangsúlyelto­lódást ikí váriunk végrehajtani. Nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést kivárnunk biztosítani a humán területnek. Annak a területnek, amelynek stratégiai jelentő­sége van: amelytől gyermekeink jövője, műveltsége, erkölcsi és viselkedéskultúrája függ. Nehéz örökség A kormány nehéz gazdasági helyzetet örökölt. Nem tud milliárdokat átcsoporto­sítani egyik napról a másikra, mert azokat a milliárdokat el1 kellene venni az ipari, a m mezőgazdásági és más szféráktól. A mun­kás-, a panaszt-, a tisztviselőszülőktől kelle­ne elvenni, hogy odaadjuk a gyermekeiket nevelő iskoláknak. A kormány a lehetősé­geken belül előnyt kíván biztosítani az ok­tatásnak, a közművelődésnek, a művésze­teknek minden tekintetben. Vonatkozik ez a költségvetési tárgyalásokra ugyanúgy, mint a pártintézmények hasznosítására. Az ország vezető apparátusainak gondolkodá­sát kell megváltoztatni e térem. Vegyük tu­domásul: o középszintű vezetők értékmeg- ítélésé.n múlik az új kormány elképzelései­nek megvalósítása. Ök döntenek, hogy mi­re fordítsák a rendelkezésre álló pénzt; a gyermekeinket nevelő, gondozó óvodákra, iskolákra; egészséges anyákat, apákat adó iskolai sportlétesítményekre, vagy megyei, városi „háttérintézményekre”. A helyi po­litika átértékelésében, a helyi vezetők gon­dolkodásának átformálásában a képviselők aktív közreműködésére is számíthatunk. Használják fel a számukra adott fórumo­kat, a helyi gyűléseket, és választóik in­dulatait is, hogy ehhez az emberközpontú kormányprogramhoz támogatóikat nyerje­nek meg. Az ezredforduló tárlata Az elmondottakból következik, hogy e kormánynak vannak stratégiai elképzelései. Nemcsak az, hogy „nyerő csapat” akarunk lenni, hanem abban az értelemben is, hogy az ezredforduló Magyarországának pers­pektívájában gondolkodunk. A mostani kormánynak „lábon kell tar­tani” a magyar gazdaságot, hitelképessé­günket. El kell kezdenie egy új típusú kor­mányzati politika kiépítését, kijelölve az ezredforduló kormányzati politikájának új hangsúlyait. Az elmúlt 40 év intézményrendszerének átalakítása és a politizálás hangsúlyainak áthelyezése természetesen nem néhány hó­nap munkája, hanem éveké. Eredményei pedig szintén évek múlva jelentkeznek majd. Ne feledjük: ezek az átalakítások ér­dekeket fognak sérteni, azoknak az érdekeit elsősorban, akik kötődnek a régi intézmé­nyekhez. Az új kormány az első napokban világos preferenciát biztosított a művelődési és az egészségügyi-szociális tárcáiknak. Ugyanígy a közutakmak. Azzal, hogy a lineáris csök­kentésből' e területek kimaradtak. Ugyan­akkor hozzáláttunk a kormányzati munka korszerűsítésének keretében a Művelődési Minisztérium hatókörének átalakításához is. A politikai ellenőrző jog­köröket a tárca leadja, mert ezek még az ötvenes évek maradványai. Ugyanakkor új helyat keresünk a kor­mányzati munkában az egy­háznak, a kisebbségi kérdés- nekí, a sportnak és fokozni kívánjuk kultúrpolitikánk aktivitását. Új egyházpolitikát kívá­nunk kialakítani. Az eddi­gieknél határozottabb, törő­dést is a magyarországi nem magyar, valamint a határo­kon túli magyar kisebbségek dolgaival. Az áHamminisz- ternél, illetve a Miniszterta­nácsnál kisebbségi valamint valláspolitikai kollégiumot hozunk létre, amely e terület elvi kérdéseiben foglal állást, biz­tosítja az állam magas szintű képviseletét. Ugyanakkor — terveink szerint — a Mű­velődési Minisztérium lesz „felruházva” az ügyintézéssel miniszterhelyettesi, illetve fő­osztályi szinten. A művelődési tárcához ke­rül a sport, különös hangsúllyal a diák­sportra és a tömegsportra. A következő évek kormányzati politikájában a művelő­dési tárca fokozatosan nagyobb szerepet kap; voltaképpen az ezredforduló politiká­jának humántárcája körvonalazódik előt­tünk e hetekben. Európa részeseként Magyarország európai „betagozódásáról”, felzárkózásáról beszélni — szépen hangzik. Nehéz azonban megvalósítani. Ismertek a gazdasági nehézségek: a magyar munkaerő és gazdasági infrastruktúra még nem ver­senyképes Ny ugat-Európában. A művelődési integrálódást azonban nem gátolhatja semmi. (Ezt jelzi művelődési mi­niszteriként első külföldi utam BruxeJles­ben, ahol az európai kulturális miniszte­rek tanácsának állandó meghívottjaként vettem részt.) A legfontosabb feltétel az idegen nyelvi képzés, amely mind nagyobb teret kap a következő évek művelődéspoli­tikájában. Az orosz nyelv kötelező tárgy­ból fakultatív lesz, s igaz, hogy ez csökken­ti az orosz nyelvet tanulók számát, de ők legalább megtanulnak oroszul és eredmé­nyesen segíthetnek gazdasági-kulturális te­rületen a szovjet—magyar és általában a szláv—magyar . kapcsolatok ápolásában. A nyugati nyelvek elsajátítása a közép- és a főiskoláikon az európai integrálódás el­sőrendű követelménye. Bővítjük az angol, német, francia, spanyol, olasz nyelvszako­kat, a műszaki felsőoktatási intézmények­ben is erősítjük ezek oktatását. Mindent elkövetünk az idegen nyelvű, illetve két­nyelvű középiskolák számának gyarapítá­sáért. A Művelődési Minisztériumban most készülnek erre a tervek. Olyan mérnökök­kel, akik nem tudnak idegen nyelvet, nem lehet közös vállalatokat, kereskedelmi kap­csolatokat kiépíteni. A szögesdrót felszedése Magyarország nyugati határán, szimbolikus jelentőségű, mert az emberi-kulturális közeledés aka­dályait is szeretnénk felszámolni, és ösztö­nözni az egyéni, vállalati, iskolai, helyi kapcsolatrendszerek fejlődését. Mindezt összekapcsoljuk a magyar kul­túra külföldi megismertetésével: újabb ma­gyar intézetek nyitása mellett különösen a hungarológiai tanszékek alapítását szorgal­mazzuk nyugaton—keleten egyaránt. Új koncepció előtt A „humán-program” részeként új okta­táspolitikai és oktatásigazgatási koncepciói fog a tárca kidolgozni, amely ősszel kerül tárgyalásra. E koncepció a kisdedóvástól a posztgraduális képzésig átfogja az annyi­szor agyonreformált magyar oktatási rend­szert. E rendszer központjában a gyermek­nek kell állnia. Tartalmilag e tervezet vi­lágos, szigorúan számonkérhető törzsanyag­ra alapozódik. Egyeztetve mindezt az eu­rópai normatívakkal, felkészülve arra, hogy a mai kisdiákoknak az európai kultúrában, gazdaságban otthonosan kell mozogniuk majd. Az igazgatás terén világos, áttekithető rendszert kívánunk kialakítani, amely el­kerülhetővé teszi az évről évre ismétlődő érettségi és egyetemi felvételi anomáliákat. A kultúra azonban nem azonos az okta­tással. A művészetek pénztámogatásának emelésére a kormány nem tud ígéretet ten­ni a jelenlegi helyzetben. De a szinten, tar­tást és a belső tartalékok kiaknázását, az értékek megmentését kiemelt kormányzati feladatnak 'tartjuk. Különösen a helyi szer­vek, tanácsok tehetnek sokat e téren. Az például, hogy a helyi pártoktatási intéz­mények a kultúra hatókörébe kerüljenek, a helyi vezetőkön múlik. Örömünkre szol­gál, hogy a főtitkár elsőbbséget kíván biz­tosítani az oktatásnak és a művelődésnek az épületek átadásánál! Mutatja: a párt egyetért a kormány hosszú távú stratégiai elképzeléseivel! Kádár János és Nagy Imre Szellemi életünk a politikai átértékelés élén halad. Így van ez rendjén. Néha fel­vetődik a kérdés, olvasva az újságokat, nyilatkozatokat, vajon nem csap-e át néha anarchiába, kapkodásba az új órtéknormák keresése? Ugyanakkor társadalomtudomá­nyunk lépést tud-e tartani a sajtó és gyű­lések nagy iramával? És hagyunk-e ma­gunknak időt, hogy közvetlen múltunk ér­tékeit reálisan, sokoldalúan nézzük és be­csüljük meg? Különösen aktuálisnak ér­zem az elmúlt 40 esztendő két jelentős á.l- lamférfiánaik, Kádár Jánosnak és Nagy Imrének reális értékelését és becsülését. Nagy Imre a magyar nemzeti történelem jelentős alakja, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom teoretikus egyénisége volt. Mint hamarosan itthon is megjelenő beszédei, írásai mutatják: szembe tudott fordulni a sztálini politika néptőL-idegen- ségével, melynek korábban maga is része­se volt. Marxista volt, annak is tartotta magá.t, és kommunista. Párt és állam vi­szonya, egyes társadalmi osztályok érdekei a szocializmus építésében, a termelő és fogyasztói szféra, különösen a mezőgazda­ság tekintetében — mind olyan kérdések, amelyekben Nagy Imre írásai, beszédei korának jelentős reformkommunistáját ál­lítják elénk. Igen sokra kell becsülni azt az erkölcsi bátorságot, amelyet miniszter­elnökként, majd félreállítva, vitairatok ké- szítőjeként tanúsított a sztálini rendiszer 'lebontásáért folytatott harcban. Azok az alapelvek, amelyeket megfogalmazott a sztálini rendszerrel szemben, a törvényte­lenségekről, ,a szovjet—magyar őszinte ba­ráti viszonyról, a szocialista országok kap­csolatrendszerérői, a társadalom demokra­tizálásáról, a nemzeti sajátosságokról, tehát ezek az alapelvak, az 1960 utáni politiká­ban a reformszárny irányadói maradtak anélküli, hogy rá hivatkoztak volna, vagy a gyakorlati politikában ismerték volna írásait, alapelgondolásalt. Halálra ítélése, kivégzése körülményeit sürgősen tisztázni keli, de nem túlzás azt kimondani máris: Nagy Imrét törvénysértéssel ítélték halál-/ ra, ez „justiz mord” volt. Nagy Imre a magyar nemzet, a magyar kommunista mozgalom nagy halottja, mártírja! E reformpolitika kiteljesítése még nap­jainknak is feladata. Képviselője az 1960— 70-es években az a Kádár János volt, akit ma lépten-nyomon szembeállítanak Nagy Imrével, a reformkommuniistával. Hogy milyen személyi ellentétek feszültek közöt­tük az 50-es években, a moszkovita Nagy Imre és a hazai mozgalom képviselője, Ká­dár János között, azt majd a történetírás fogja tisztázni, S hogy Kádár János meny­nyire volt „fogoly” abban a nemzetközi rendszerben, amely behatárolta Magyaror­szágon a politikai cselekvést 1956 után, azt is a jövőnek kell tisztáznia. Egy biztos — ahogy arra legutóbb Willy Brandt, az eu­rópai munkásmozgalom nagy alakja rámu­tatott —: Kádár János megmentette az or­szágot az anarchiától, egy brezsmyevi, már- már hidegháborús légkörben remek takti­kai érzékkel kormányozott, védte szemé­lyes tekintélyével érdekünket. Míg Nagy Imre a stratégia, Kádár János a taktika nagymestere volt. Nevéhez kötődik a 60— 70-es években az ország belpolitikai és anyagi konszolidációja, a sztálini politizá­lás lassú felváltása egy társadalomérdekű politizálással. A korszakban a házaikba épített tégla, az egy főre jutó élelmiszer-fogyasztás és a megélhetés apró örömeinek megteremtése, a gépkocsiprogram, a hétvégiház-progr&rn és így tovább, mind a Kádár-politikához kötődik! Az egyetlen olyan szocialista országok- béli államférfiként emlegették a 70-es évek végén, akit népe titkos szavazással is el­söprő többséggel megválasztott volna. Tör­ténészeknek kell majd mérlegelni, hogy a nagy mulasztásokban — többek között a Nagy Imre örökséggel való szembenézés — mekkora szerepe volt Kádár elvtársnak és a nemzetközi körülményeknek. Amit ma látunk, az elsősorban a késedelmeskedés a 70-es évek végén. A Kádár nevéhez kötő­dő politikában nem volt erő a váltáshoz. És a mai válságos gazdasági és társada­lompolitikai helyzet jórészt ennek követ­kezménye.. Mindez azonban, nem homályo- síthatja el Kádár János államférfiúi ér­demeit, aki épp a napokban ünnepelte 77. születésnapját. A magyar vidék A helyi tanácsi igazgatáson igen sok mú­lik a tekintetben is, hogy mennyire sikerül csökkenteni a vidék—város, illetve Buda­pest—vidék közötti életkörülmények kü­lönbségét. Szándékosan nem életszínvonal­ról, hanem életminőségről beszélek. Az el­múlt 3 évtized egy rendkívül pén.zközpontú és anyagi javak központú gondolkodást alakított ki. Természetes reakció ez a ko­rábbi korsz,aik egyenlősdi elveivel szemben. De igényeink között sajnos háttérbe szorult az élet, sorsunk kulturált megélésének igé­nye. Előttem az 1990-es évek olyan Ma- gyarország-iképe él, amelyben az emberek a jelenleginél (többet adnak fiziológiai ál­lapotukra, szabad idejükben a sport, az egészséges életvitel, a könyv, a szinházkul- túra. sokkal nagyobb helyet kap, s a kö­zösségi élet kereteinek, a klubéletnek, egy­leteknek, spontán, 'kezdeményezéseknek na­gyobb megbecsülés jut. Egy olyan társa­dalom, ahol az embertársaink iránti tole­rancia érvényesül! Es nem utolsósorban ember és természeti környezet harmonikus együttélése, a természetszeretet. A jövő Magyarországa egy sokszínű vá­rosi, területi autonómiák Magyarországa le­gyen. És ezek az autonómiák ne legyenek azonos szabályúak. Jusson érvényre a he­lyi kulturális és egyéb szokásbéli sajátos­ság is ezen autonómiák politikájában. A sztálini modellben a helyi vezetés nem te­hetett egyebet, mint — úgymond — lebon­totta a központi szervek politikai akaratát. Egy új demokratikus kormányzati politika az országos és a helyi érdekek harmóniá­ján nyugodhat csak. A helyi vezetéseknek viszont meg kell ■tanulniuk a vezetés mesterségét. Magyar- országon 'évszázados hiány a helyi vezetés találékonysága, az autonómiák önállósága. Ne csodálkozzunk, ha most még visszás­ságok tucatjait találhatjuk. A nyugati de­mokráciák, Franciaország, Anglia, vagy a kis államok, az NSZK, Ausztria évszáza­dok alatt izzadta iki a helyi politizálás nor­matíváit. A helyi politikai fórumoknak va­lódi eszmecserék, viták fórumainak kell lenniük, hogy ezelken kialakuljon egy önál­ló gondolkodású és cselekvőképes „garni­túra”. Professzionista politikusokra van szükség, akik nem feltétlenül azonosak a hivatalnokokkal! Az életminőség javításának első számú területe a művelődés. Az oktatás és azon túlmenően a közműveltség színvonalának emelése. Ha ma egy megyei, városi vagy akár községi vezetés sokat tehet polgárai érdekében, akkor azt a művelődés terüle­téin keresheti. Az ország fejlettebb vidékei az életszínvonal anyagi tartalmát tekintve nincsenek Budapest mögött. Ám az élet­minőség tekintetében nagyonis! Ellátja-e megfelelő szinten a helyi vezetés a műve­lődé,sigazigatást? Jó és értő gazdája-e az iskoláknak? A tömegsportnak, az egészség­ügyi-szociális gondoskodásnak? V,an-e egy­általán olyan színvonaLú művelődésigazga­tási szakembergárdánk, akik a helyi könyv-, színház-, filmkultúra helyzetét képesek át­tekinteni? Tesznek-e megfelelő javaslato­kat, van-e erejük azok keresztülviteléhez? És a tanácsok vezetésében vajon elegendő megbecsülést kap-e a kultúra? Sokan mun­katársaim közül — meg kell mondani — ezekre a kérdésekre pesszimista tagadással válaszolnak. Bízom abban, hogy megszűnik az ország vezető testületéiben a „praletkultos” mun­kamegosztás, m^ly szerint a kultúra a „fe­lelős- rendszer’’-ben és a preferenciában is valahol az utolsó helyek egyikét kapja. A kormány stratégiai jellegű váltása, az erők átcsoportosítása a humán-szférára, ma a helyi vezetések kezében van. És bízom ab­ban, hogy a centralizálás híveivel szemben nekem lesz igazam, aki úgy állítja fel a tételt: ha nem szoktatjuk hozzá a helyi vezetéseket az önállósághoz, vagy ha nem adunk az iskolaigazgatónak önállóságot, ak­kor az nem érzi az ügyet magáénak és soha nem ,i,s fogja megtanulni, hogyan kell élni az önállósággal.

Next

/
Thumbnails
Contents