Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
.1989. június 10., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS REMETEI KÉZIRATOK PURITÁN PÁR Mezey Katalin és Oláh János író-költő házaspárral Kaposváron találkoztunk a múlt héten, ötperces interjú volt. Mivel kezdeményezésük, a Remetei Kéziratok egyedülálló magánperiodika hazánkban, méltó feladat jobban bemutatni e vállalkozó kedvű házaspárt. Az asszony melegbarna szeme, kreolos arca, .sötét színű haj- zuhataga szinte kontrasztja a férj sápadt, higgadt vonásainak, lassan őszbe forduló hajának. Válaszaik nyugodtak, megfontoltak, még provokatív kérdésekkel sem lehet kizökkenteni, indulatossá csiholni őket. Szembetűnő kettejük harmóniája ... — Miért e puritán elnevezés: kéziratok? — Nevezhetnénk műhelytudósításnak is, folyóiratnak azonban nem, mert műfaja eltér a szokásos folyóiratétól — válaszol Oláh János. — Az írások alapja saját élmény ? — Nem minden velem történt meg, amit papírra vetettem — nevet az asszony —, valami megragad és ezt kötöm saját élményhez. — Hány kötetük jelent már meg? — Nekem kilenc, a férjemnek hat, vegyesen verses és prózai kiadványok — feleli Mezey Katalin. Mindketten a Szépirodalmi Kiadó munkatársai. Ám a hivatalos kiadásról nincs jó véleményük: — Több évig fekszenek a kéziratok, mielőtt az olvasóhoz jutnának. Most is van egy-egy kötetünk az asztalukon. Az állami könyvk,adásról az a véleményünk hogy többnyire a helyezkedés, a protekcionizmus és ezekkel karöltve a véletlen dönt. — A nyugati írók általában a közönségre panaszkodnak, mi pedig a kiadókra és a lektorokra — magyarázzák. — Reméljük, hogy egyszer végre mi is az olvasóközönségre neheztelhetünk. Mostani kiadványunknál, mivel magánperiodika, nem szorítják háttérbe a legfontosabbnak érzett írásokat, nem állják útját egy-egy vélemény kimondásának, írói elképzelések fogalmi kifejtésének. — Ügy tudom, ennek a kiadványnak volt — még egyetemista éveikben — egy elődje-. .. — Csoporttársakként írtunk az Elérhetetlen föld című hasonló jellegű antológiái magánkiadványba, amelynek a tavalyi reprint- kiadása nagy siker volt. A kísérlet következményeként saját könyveink hét évig nem jelentek meg. A kiadók tehát nem értékelték sikerünket ... — Ezt követően sokáig nem próbálkoztak, de ma újra eljött a magánkiadványok ideje, mivel ezért már nem büntetnek. — Milyennek látják napjainkban az irodalom, az alkotómunka rangját? — Az általános értékvesztésből az alkotómunka sem marad ki — kesereg az asz- szany. — Nevezhetném a mostanit irodalomellenes korszaknak is. _ ? — Az érdeklődés többnyire az alkalmazott irodalom, a pornográfia felé fordult. Természetesen nem ítélem el, de túl sokan írják már ezt a műfajt. S ez irodalomként jelenik meg! — Nemzedékükből kiket tartanak magukhoz közelállónak? — Nehéz kérdés — mosolyog Oláh János ___Többn yire baráti szálak fűznek azokhoz, akiknek a munkáját is szeretjük. Nevezetesen Szőcs Géza, Uitassy József, Rózsa Endre, Erdélyi Far- ka:s Árpád ... — Tőzsér Árpád, Siklós István — folytatja a neveket Mezey Katalin —, de hirtelenjében lehet, hogy éppen a legkedvesebbek maradnak ki. — Milyen terveik vannak, min dolgoznak jelenleg? — Ősszel jelenik meg a Levelek haza című, 1956-ban játszódó levélregényem — feleli az asszony. — Ez a mű emlékekből is táplálkozott? — Ez az időszak annyira „sűrű” volt, hogy sok mindenre emlékszem. — E nélkül lehetetlen emlékeket, környezetet, örömet és bánatot rekonstruálni. Álmodni is csak azt lehet, ami a tapasztalatokból lecsapódik. — Az intenzív emlékezőtehetség nélkülözhetetlen az íráshoz — egészíti 'ki a férj. — Egy színdarabbal is foglalkozom, amely a feudalizmusban játszódó históriai szerelmi tragédia — folytatja az asszony. — A Remetei Kéziratok következő számában tervezem a Nincs Isten című regényfejezetemet — mondja terveiről Oláh János. — ön szerepelt már for- gatókönyvíróként is ... — Igen, a Makacs álmok című féldokumentumfilm forgatókönyvét írtam. A közeljövőben nem tervezek hasonló jellegű munkát, de ezáltal is rengeteg ötletet nyertem az új regényemhez. — Mióta házasok? — Janit, a fiunkat számolom — fordul nevetve feleségéhez az író. — Ö 18. éves, tehát 19 éve vagyunk házasok. Van még egy 18 éves Kati lányunk és 14 éves Matyi fiunk is. — Milyen szálúk fűzik Somogyhoz? — kérdezem az írót. — Nagyberkiben születtem, s négy évig éltem itt. Iskolába már Soroksáron jártam, ám a vakációt mindig a szülőhelyemen töltöttem. Ma is szívesen' járunk haza a rokonokhoz. Nagyon szeretem ezt a környéket, hiszen — megint csak az emlékeimre hivatkozva — a diáiknak mindig a vakáció* a legkedvesebb. S nyári szünet nem volt Nagyberki nélkül! Tamási Rita ,i ----------------------------------------------------------------------------1 M EZEY KATALIN Vers Ady maszkjában Elf árasztott, amit eddig megéltem. Ha lázadtam, csak jogaimat kértem, A jogainkat. Tanulságaim használatlanok. Idegen ez a kín utódaimnak. Elsöpört korom. Most koromat is elsöprik. Soron van épp a múltnak elmúlása. Nem leszek zászlósa már új időknek. A múlt takarítatlan terein időznek gondolataim. A megfejtetlen kor-tragédiát nem törlik le új eufóriák, csak éppen meg se látják. Rohannak új reménnyel új utakra, kétségeimmel itt hagynak magamra, s én féltőn, lassan fordulok utánuk, rettegve most már az ő pusztulásuk. Mert nem volt könnyű az, amit megértem, de az övék már be nem válott reményem, bennük folyik tovább balsorssal teli sorsom, az élet, melynek titkát meg nem oldom. Az élet, melynek titkát meg nem oldjuk. OLÁH JÁNOS Sohasem akartam Habzsolni, szívni, mint szivacs magamba szomjan, önzőn az életet én sohase akartam. Mert félrelöktek, durván megtapostak, azért nem szégyellem magam, kapcája a világnak. Lepusztult fényben üres gyalogúton egyes-egyedül baktatok, nem is ezen a földön. Mintha már mindent elvesztettem volna, mint mikor nem ismertelek, téged kereslek újra. Változó korunkban alig akad olyan ember (legalábbis reméljük — A szerk.), aki ne értene egyet abban, hogy a politikai, gazdasági, társadalmi reform elengedhetetlen velejárója kell, hogy legyen a művelődés átfogó megújítása. Igen sok szemléleti torzulás, megmereveTAKÁCS SÁNDOR dett nézet, ideológiai korlát, hatalmi ambíció, és nem utolsó sorban a szűkös pénzügyi helyzet is fékezi ezt a folyamatot. Megítélésem szerint ezek komoly veszélyeztető körülmények, de a legfőbb akadályt mégsem ezek jelentik, hanem az utóbbi években tapasztalható közömbösség. Külön vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy vajon mi okozta a művelődéssel szemben kialakult passzív viszonyulást. Valószínű, hogy a mára elfogadhatatlan helyzetet produkáló tényezők között az állami irányítástól a politikai befolyáson át az intézmények elavult gyakorlatáig az okok széles skáláját vázolhatnánk fel. Most azonban fontosabbnak tűnik egy átgondolt, a korábbi sztereotípiáktól mentes, az egyén, a kisközösségek és a társadalom érdekeinek harmóniáját magában foglaló új művelődési koncepció felvázolása. Elemi erővel törnek fel — főleg értelmiségi körökben — azok az igények, melyek új művelődési programot követelnek a kormánytól, a főhatóságtól egyaránt. Vajon reális igény-e a pluralizmus útjára lépett, demokratizálódó társadalomban az az elvárás, hogy a kulturális kormányzat minél előbb álljon elő új művelődési koncepciójával? Vajon ez a felső irányítással szembeni elvárás nem csupán abból a korábbi beidegződésből táplálkozik-e, melyen éppen változtatni volna szükséges, nevezetesen a felülről várt, a megváltó, a mindenki, de legalább a többség számára pozitív eredményeket ígérő központi útmutatások megszokott igényéből? Meggondolandó ez mindazok számára, akik ma türelmetlenül várják az új koncepciót. Valószínű, sokak ellenvéleményét váltja ki személyes meggyőződésem, miszerint ez az alapállás helytelen. Nem elégséges csak a hatalom részéről megfogalmazott művelődési koncepciót várni, tevékenyen be kell kapcsolódni ennek kidolgozásába az érintett területen működőknek is. Miközben a művelődés területén kialakult helyzet tarthatatlansága egyre több ember számára válik nyilvánvalóvá, kevés az alulról jövő, gyökeres változásokat vázoló, javító szándékú elképzelés. A tömegkommunikációban nyilvánosságot kapott megnyilatkozások sokasága ezt a megállapítást cáfolni látszik, de ha szemügyre vesszük tartalmukat, akkor szembetűnik, hogy a múlt és jelen kritikája igen nagy túlsúlyban van az előremutató elképzelésekkel szemben. Közművelődés és reform vegetálás szintjén. Eljött az ideje a közművelődési „szerkezetváltásnak” is. Az új tartalomnak és az A művelődéselméleti gondolkodás nem állhat meg a kritikai elemzés szintjén, követnie kell azt. az új társadalmi képpel szinkronban levő, új művelődési tartalmak és szervezetek felvázolásának is. Ez nem várható el csak fentről! Hiszen egy tévedés mindent visszafordíthat, szükséges tehát, hogy a művelődés eméleti és majdan gyakorlati reformja ugyanolyan széles társadalmi alapokon menjen végbe, mint a politikáé, vagy a gazdaságé. Nagyon furcsa helyzet alakulhat ki, ha egyrészt új koncepciót sürgetünk, másrészt azt várjuk, hogy ezt kizárólag egy, a felsőbb irányításban dolgozó, szellemi elit fogalmazza meg. Ma arra van szükség, hogy a nagyvárosoktól a legkisebb településekig, a politikai szervezetektől a munkahelyi közösségekig, a művelődési intézményektől a termelő vállalatokig, mindenütt legyenek helyi elképzelések, amelyek társadalmi vita során kristályosodnak ki, s a nyilvánosság csatornáin jutnak «I a központi koncepciót megfogalmazó műhelyekbe. A művelődés széles területéről áttérve a művelődési otthonokra, türelmetlenül sürgető feladatnak tartom e folyamatok elindításának szükségességét. Nem a folyamatok kizárólagos kézben tartására szólítom intézményeink apparátusait, hanem a folyamatokban a katalizátor szerep felvállalására. hiszen környezetünk műveltségi állapotait — feltételezem — igen jól ismerik, s a változások szükségességében egyetértenek. Nyilatkozzanak meg tehát elsőként a közművelődés szakemberei, és legyenek optimisták abban, hogy találnak követőket a társadalom minden területéről. Nem elég a várakozás! A szüntelen várakozás arra, hogy helyettünk jogszabály- alkotók gondolkodjanak, a hatalom különböző szintjei kinyilatkoztassanak. Ez a módszer igen sok veszélyt rejt magában. Győzzük le azt a félelmünket — városi és falusi népművelők egyaránt —, hogy ha gondolatainkat nem akadémiai szinten fejezzük ki, akkor az milyen presztízsfeszteséggel járhat. Az a véleményem, hogy a szakma presztízsvesztesége igazán akkor következett és következik be. ha hallgatunk, ha nincs társadalmi bázison megvitatott elképzelésünk, vagy ha van is. azt nem hozzuk nyilvánosságra. Ez esetben az következik be, ami ellen a közművelődés dolgozói szakmai körökben mindig is berzenkedtek, hogy helyettünk, tőlünk függetlenül fognak dönteni nem is mindig kompetens fórumokon. A helyzet tehát visszarendeződhet, és ha ez bekövetkezik, abban népművelői gárdánk is hibás lesz. A közművelődés pluralizmusában a művelődési otthonok továbbra is jelentős tényezők maradhatnak, de jelentőségüket, azok aktív részvétele nélkül senki sem tudja garantálni. Egy, a társadalmi igényekre érzéketlen, tömegbázissal nem rendelkező, a helyi állami szerveknek minden vonatkozásban kiszolgáltatott, önmaga megújulásán nem gondolkodó, módszereiben elavult, gazdaságilag instabil intézményrendszer mellett rakétasebességgel halad el az élet! Rövid időn belül nemcsak, hogy fejlesztő és reprodukáló funkcióját nem lesz képes betölteni, de felesleges teherré válik, és joggal merülhet fel vele szemben a megszüntetés igénye. Gondoljuk ezt meg, hiszen ilyen tendenciákkal találkoztunk már az elmúlt néhány év során is. Félreértés elkerülése végett megjegyzendő itt, hogy nem csak én, és nem elsősorban a szakma féltése indított e gondolatok megfogalmazására, hanem az a képzet, hogy mi történőé falvainkban a közművelődés területén, ha a köz- művelődés utolsó bástyái is leomolnának, de helyettük nem alakulna semmi új. Meggyőződésem, hogy az • állampolgárok, a társadalom érdeke azt kívánják, hogy ezek az intézmények maradjanak meg, de hasznos tartalmi tevékenységgel és ne a azt kibontakoztató formáknak a megfogalmazása a helyi népművelők feladata a saját környezetükben élő lakosság együttműködésével. Meg kell éreztetnünk a műveltség szükségességét. Érdekeket vállalva építsük fel közművelődési koncepciónkat, próbáljunk felhasználni minden érvet amellett, hogyr műveltség nélkül nincs haladás, hogy a tömegek műveltsége nélkül igen nagy a manipulálhatóság veszélye, hogy korszerű műveltség nélkül nincs verseny- képesség, nem születnek konvertálható ötletek, s majdpem biztos így a gazdasági hanyatlás, aminek következménye a még súlyosabb elszegényedés. Nem elég a fizikai erőkifejtés fokozása. működésbe kell hózni és fejleszteni a szellemi kapacitásokat. Műveltség birtokában magabiztosabb az egyén, jobban kifejezésre tudja juttatni érdekeit, kritikáit, gondolatait, gyorsabban látja át a manipulációs kísérleteket és a demagógiát, alkalmasabb a tudatos társadalmasulásra. Mindezeket természetesen a közművelődési intézményeknek nemcsak hirdetniük kell, hanem ilyen vagy még jobb alapokra, a humanista értékrend elemeire épített programmal és gyakorlattal (folyamatokkal és formákkal) szolgálniuk is. Nem adható egységes recept a nagyon változatos körülmények között működő intézmény- rendszer számára! Ezt képtelenség csak a kormánytól vagy a főhatóságtól elvárni. Művelődési közállapotaink érezhető javulásához mindenütt meg kell szülni az új, a helyben kezeléshez szükséges gondolatokat — és most ezt tartom szakmánk egyik legidőszerűbb feladatának. Érvényesnek ítélem e, gondolatokat szűkebb hazánkban, Somogybán is. Szakmai körökben folytatott .beszélgetéseink, vitáink arról győztek meg, hogy azok az intézmények, melyek hosszú távon felelősséggel kívánnak működni, máris felismerték a változtatások szükségességét. Felismerték a jelenlegi létért, való napi küzdelmük közepette is, hogy új törekvések, új tartalmak és formák kívánatosak. S mindezt annak érdekében, hogy egy majdan hatékonyan működő intézmény- rendszer igazi funkciót nyerjen az egyén és a közösségek szolgálatával.
