Somogyi Néplap, 1989. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-10 / 135. szám
1989. június 10., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Visszatért az iskola A Zselici Táj ünnepe Múlt évi gazdálkodásáért elnyerte a kiváló szövetkezet cimet a tapsonyi Rákóczi tsz és dicsérő oklevelet kapott a szennai Zselici Táj. Mind a két helyen tegnap vették át az elismeréseket. (A tapsonyi szövetkezet bemuta- tatására lapunkban visszatérünk.) A szennai dombtetőről nevető-sárgán messzire integet egy hatalmas, virágba borult mustártábla. Éles vonallal válik el a sötétzöld, dús kalásza búzaföldektől. Nem zúg gép sehol, egyfajta békés csönd húzódik a zselici völgyek között. — Minden kinti munkával végeztünk — hallom Takács Ernő főagronómustól. — A természet dolga most, hogy nevelje, érlelje, amiért fáradtunk. A műhely körül nagy az élet. Olajos ruhájú szerelők sürögnek-forognak a Claas Dominátorok körül. Hibamentesnek kell lennie minden eszköznek a nagy munka, az aratás kezdetéig. Nincs idegesség, nincs kapkodás, tempósan végzik a dolgukat az emberek itt is, a tavaly épült szárító körül is. Egyfajta várakozást lehet inkább érzékelni: „be- jön-e” minden úgy, ahogy szeretnénk?... Az utóbbi években nagyot fordult itt, a szemnek oly szép, de mezőgazdaságilag meglehetősen mostoha zselici tájon az élet. 1982 a mélypont volt: hétmillió-háromszázezer forint veszteséggel zárt a szövetkezet. Szanálták. Ez szakaszhatárt jelentett. . — Abban az időben — emlékezik dr. Csima Ferenc elnök — az is felmerült, hogy egyáltalán képes-e önállóan létezni ez a gazdaság. Felszámolják? Egyesítsék? Szerencsére nem ilyen döntés született. A második szakasz 1985-ig tartott. Három különösen kemény, a létért, a talpon- maradásért küzdő év volt. Mindent el kellett követni azért, hogy ne következzen be egy második szanálás, mert azt tényleg nem elte volna túl a gazdaság. S ezt csak igen jelentős szerkezetváltással valósíthatták meg: felszámolták a szarvasmarha-ágazatot. éltek a vagyonból. — Kényszerhelyzet volt. Sokaknak nem tetszett az, hogy amíg 1982-ben 49 millió forint volt a vagyonunk, 1985-re ez 36 millió forintra csökkent. — Ma mennyi? — 214 millió forint. — A fordulatot tehát az utóbbi három év hozta. — Pontosabban az első kettő; a csírában meglevő ötletek előkészítésének, kivitelezésének ideje volt. a minőségi változást 1988 hozta meg. Nincs olyan területe, ágazata a szövetkezetnek, ahol ne történt volna jelentős változás. Ez a mindenre kiterjedő, arányos megújulás talán a legjellemzőbb sajátja ennek a zselici nagyüzemnek. Néhány példa, A növénytermelésnél négyszáz hektár rekultivációjával nőtt a szántóterület, bővültek a termelési alapok. Megfelelő szintre fejlesztették a gépesítést, tavaly már szárító-, tárolókapacitásuk is volt. — Ez a feltétele annak, hogy az idén már itt is magasabb feldolgozottságra törekedjünk — mondta az elnök. — Nagyüzemekkel együttműködési szerződéseket kötöttünk borsó, mustár termelésére; átvesszük tőlük, mi csomagoljuk, és így értékesítjük nagykereskedelmi, külkereskedelmi vállalatoknak. Jelentősen fejlesztették és a háztájira ,is kiterjesztették az angóranyúl-ágazatot. Az alaptevékenység mellé európai színvonalú ipari üzemet létesítettek, s ez stabilitást ad a gazdaságnak. Megvan a lehetőség arra,, hogy további gépsorokat vásároljanak, az egyre növekvő igényeknek így feleljenek meg. Ami itt történt, arról a számok nagyon sokat elmondanak. 1983-ban 34 millió, 1987-ben 67 millió, 1988- ban 240 millió forint termelési értéket állított elő ez a gazdaság. A nyeresége tízmillió forint volt. Egyik évről a másikra hatvanötezerről száztizenháromezer forintra nőtt az egy főre jutó kereset. Az öt zselici faluban nyugalom van, hit és bizalom a gazdaság iránt. A szomszédos iskolából behallatszott még tegnap a csengő gyerekének az irodába. Abban, hogy visszakerült Szennába és most is bővül az iskola, része volt a szövetkezetnek. — Kapott valaha valamilyen elismerést ez a szövetkezet ? — Nem. A gazdálkodás egészéért ez az első. Tegnap délután a tavaly létesült új, kétszáz-adagos üzemi étteremben ünnepeltek a szövetkezet küldöttei. A tisztességes munka megnyugvást adó tudatával. Vörös Mária Kiállítás a kúriában A törékeny, halk szavú férfi finom kézmozdulatokkal kísérte mondatait. A képeiről beszélgettünk és Kötéséről, ahol az ősei éltek, s ahová — noha ritkán láthatta utcáit, hangulatos környékét — gyerekkora óta vágyott. Csepinszky Ottó a háború utolsó évében sodródott (leventeként) külföldre, az NSZK-ban végezte az egyetemet, s Nürnbergben telepedett le. Elektromérnökként dolgozott, de 1978 óta egyre több időt tölt termékeny magányban, rajztáblája, festőállványa előtt. — A nürnbergi művelődési központban nyílt egy képzőművészeti tanfolyam, ahol kitűnő szakemberek oktatták a műkedvelőket a mesterségbeli tudnivalókra — mondta. — Beiratkoztam, és igyekeztem megtanulni a megtanulhatót. Sokat rajzoltam, olajfestészettel és ak- varellel is foglalkoztam. 1982 óta tagja vagyok a nürnbergi műkedvelő festők körének, s több közös kiállításon szerepeltem. Nagy örömmel hoztam a képeimet Kötésére, a nagyszüleim egykori kúriájába, ahol Mihály Gyula, illetve a helybeli honismereti szakkör gyűjteményében is gyönyörködhettem. Leheletfinom tónusok, párába vesző horizont, visszafogott líra, impresszionizmus ... Tájélményei meghatározóak. Meghittség, családias melegség hatja át a hazai tájat, a gyerekkori közeget megidéző kompozíciókat. Szereti a dél-dunántúli dombok halványzöldjét, a pasztellszíneket, az emlékek gyöngyszürke ködéből elővillanó fehér templomokat és az éjféli misék Van Dvck-barna árnyait a gyertyafényben. — Kaposfőn születtem, az esztergomi ferenceseknél jártam gimnáziumba — mondta. — Gyerekkoromban is sokat rajzoltam a falusi utcákat, a határt. A somogyi táj mindig, mindenütt velem van. Nürnbergben is az itthoni élményeimet, emlékeimet festem. Most unokatestvéremnél, Csepinszky Máriánál vendégeskedem, s új élményekkel gazdagodom. Mária édesapja és az apám ikertestvérek voltak. Csepinszky Máriával a III. A nagy éhínség délen A szovjet falu számára az első ötéves tervidőszak vége nemcsak a tömeges kollektivizálást hoz-ta meg, hanem az emberéletek millióit követelő szörnyű éhínséget is, Az egyre súlyosabb élelmiszerhiányt 1930—1931 - ben érezték a falvak is. A mezőgazdasági termelés csökkent, az államilag begyűjtött gabona mennyisége viszont növekedett. 1932 késő őszén azonban különösen kegyetlen éhínség sújtotta az ország nagy körzeteit. Vadul tombolt Dél-Uk- rajnában, a Közép-Volga vidékén, Észak-Kaukázus- ban és Kazahsztánban. Hírzárlat és katonai kordon Méreteit tekintve ez az éhínség jelentősen felülmúlta az 1921-es Volga-vidéki éhínségét, amelyről — még — valamennyi újság írt. Akkor az egész országban gyűjtést rendeztek, nemzetközi segélyakciókat szerveztek, külön szervezeteket alakítottak az éhező kormányzóságok megsegítésére. 1932— 1933-ban semmi ilyesmi már nem történt. Hírzárlatot rendeltek el. Sem a Szovjetunióban, sem külföldön nem kezdtek semmilyen kampányt az éhezők megsegítésére. Sőt hivatalosan cáfolták a tömeges éhínség puszta tényét is. Az éhezők százezrei — sőt milliói! — menekültek a városokba és a szerencsésebb területekre. Ám kevesen értek célba, mivel az utakon és a vasútállomásokon katonai kordont állítottak föl, s nem engedték ki a parasztokat az éhínség sújtotta körzetekből. De aki eljutott a városba, az sem kaphatott segítséget. A parasztoknak .nem volt élelmiszerjegyük, és az üzletekben így nem adtak nekik kenyeret. Kijevben és sok déli városban korán reggel azzal kezdődött a nap, hogy összeszedték az éhen halt parasztok hulláit, szekéren ki- hordták a város szélére és jeltelen tömegsírokban eltemették őket. Egyetlen szó sem esett az éhínségről az élenjáró kolhozparasztok első országos kongresszusán sem. A tanácskozást .1933 februárjában tartották Moszkvában, vagyis éppen akkor, amikor az ország déli részén tombolt az éhínség. Sztálin ezen a kongresszuson adta ki a jelszót: „Jómódúvá kell tenni minden kolhozparasztot.” Szftálin az éhínség kérdését nem volt hajlandó megvitatni még a Politikai Bizottság ülésein sem. Amikor Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának egyik titkára, R. Tyerehov arról számolt be Sztálinnak, hogy a rossz termés miatt súlyos helyzet alakuLt ki a harkovi terület falvaiban és gabona- kiutalást kért a terület számára, Sztálin fölöttébb furcsán reagált a falusi nehézségeikről szóló jelentésre. Hirtelen belefojtotta a szót Tyerehovba, és ráförmedt: „Azt mondták nekünk, hogy maga, Tyerehov elvtárs, jó szónok; kiderül most, hogy jó mesemondó is. Ilyen mesét kitalálni az éhínségről?! Azt gondolta, megijeszt bennünket, de ez nem fog sikerülni! Nem lenne jobb, ha otthagyná területi titkári, meg KB-titkári tisztét, és belépne az Irószövetséjjbe: meséket írna, az ostobák meg olvassák? ... Egyébként megjegyezzük, hogy a harmincas évek szovjet irodalmában semmilyen „mesét” nem lehetett olvasni az 1932—1933-as éhínségAz utolsó Kazay a nagymama volt lestül szépségű Kazay-kuria- ban találkoztam, egy nappal a kiállítás megnyitása előtt. Takarított. — A háború után a körzetesítésig iskola működött itt — mondta —; azóta nem használták az épületet. Most a helybeli honismereti szakkör veheti birtokba, az a felnőtt közösség, amely Mihály Gyula vezetésével régóta példásan működik. (Utánpótlás is van, ugyanis az iskolában két csoport foglalkozik a helytörténettel, gyűjtéssel.) A kúria alkalmas arra, hogy otthont és kiállítási lehetőséget ad jon a szakkörnek, noha saját erőből nem tudnánk fenntartani. A szárszói tanács felajánlotta a segítségét. Pénzt adott az épület renoválására (akárcsak a Műemléki Felügyelőség), és a felújítást tervező mérnökök is társadalmi munkában dolgoznak. Az idén nyáron már honismereti tábort akarunk rőt. Az 1932—1933-as éhínségről tilos volt sajtónkban említést tenni, egészen 1956- ig. A harmincas években a „délvidéki éhínség” szavakért sokakat letartóztattak, „ellenforradalmi agitáció” vádjával. Csak a XXII. pártkongresszus után kezdte feszegetni néhány író műveiben ezt a korábban tiltott témát. A gabonaexport ára Sztálin a döbbenetes éhínség ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy gabonát exportáljanak a tőkés országokba. Még 1933-ban is, amikor a legjobban tombolt az éhínség, körülbelül 10 millió mázsa gabonát vittek ki az országból. Ráadásul a tőkés országok ekkor gazdasági válsággal küszködtek, úgyhogy a szovjet gabonáért alacsony árat fizettek. És még valami: az 1932—1933-ban exportált gabona fele elég lett volna ahhoz, hogy az ország déli körzeteit megóvják az éhínségtől. Ma sem tudja senki pontosan, hány paraszt halt éhen a Szovjetunióban 1932— 1933-ban. Sok kutató ötmillió embert valószínűsít, másak nyolcmilliót emlegetnek. Ez az utóbbi szám áll valószínűleg közelebb az igazsághoz ... itt rendezni. A kaposmérói iskola helytörténeti szakkörét várjuk, majd egy bogiári tánccsoport tölt a kúriában egy-két — remélhetőleg kellemes — hetet. A tábort június 10-e és 31-e között rendezzük. A táncosok itt készülnek fel egy előadásra, ezenkívül kirándulásokon, kézműves-, népdal- és néptáncfoglalkozásokon vehet majd részt mind a két csoport. A kúria parkját is szeretnénk felújítani. Megjegyzem, a kötcsei kúriák parkjai figyelmet érdemelnek. Örömmel hallottuk, hogy egy kertészmérnök-jelölt a diplomamunkáját ezekről a parkokról készíti. Kúriák. Régi, nemesi fészkek, közép-, de inkább kisbirtokosokéi, akiket kurtavagy hétszilvafás nemeseknek, később dzsentriknek is neveztek. Nos, Kötésén 15 kúriát tartanak számon. Egykori lakói szolid, vidéki dzsentriéletet éltek. Sok földjük nem volt. A 100 holdas birtok itt már jelentős vagyonnak számított. — Antal János tihanyi várkapitány, az 1680-as években kapta meg Kötését és környékét a királytól — mondta Csepinszky Mária. —A kúriák lakói, más-más néven, az egykori törökverő leszármazottai voltak. Az öreg épületek közül később többet átalakítottak, eredeti állapotban csupán a nagy- apámék háza és a Bíró-kúria maradt fenn. Az utolsó Kazay a nagymamánk volt. Kazay Amália. Itt született, és itt is halt meg. Ezután, 1931-ben Sárközi János, a neves almanemesítő, egykor „udvari szállító” vásárolta meg a portát. Sárközi telente iskolát tartott fenn, s gazdasági, főként gyümölcs- termesztéssel kapcsolatos ismeretekre oktatta a helybelieket. Általa lett híres a kötcsei alma. A kúria pincéjéből a legenda szerint alagút vezet a kereki várhoz. Nekem, érthető módon, ide húz a szívem, de ha igazságos akarok lenni, azt kell mondanom, hogv a Bíró-kúria, különösen a fekvése, környezete miatt még ennél is szebb. A másik kiállító, Mihály Gyula (gazdag helytörténeti, néprajzi gyűjteményét hozta el a kúriába) így vall nemes szenvedélyéről, annak értelméről: „Szeretném, ha azt a szellemi és tárgyi örökséget, amit elődeinktől kaptunk, hiánytalanul át tudnánk adni az utánunk következő nemzedékeknek.” Ezt a célt szolgálja az az állandó kiállítás is, mely a helytörténeti szakkör egész eddigi munkájának eredményét tárja majd a kúria látogatói elé. És szeretnék rendszeressé tenni a képző- művészeti tárlatokat is. Ehhez főként a fiatal somogyi festők, grafikusok, szobrászok segítségére számítanak. Szapudi András
