Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS

1989. május 6., szombat ___________________________Somogyi Néplap____________

F

eledy Gyula immár „kiváló" is

O

* * csiről, aki valaha is találkozott vele, az első ránézésre megállapító ta: — Micsoda pompás kis kölyök!

Mert az volt. Szép kis fekete ördög: Anyu szeme, sűrű szempillája, de egy mókás kerek arcom. Égnek meredő, sűrű, fekete haj, mindig piros pofácska. Mo- kány, és mindenre képes. Olyan, volt, mint a majom, olyan ügyes és vakmerő.

Ha megszidtuk, akkor is csak mosolygott. Tudta, hogy ha lehajtott fejjel, alulról fölfelé, bocsánatké- rően rámosolyog valakire, annak rögtön elpárolog a mérge. Sírni csak dühében sírt, de akkor ütött is, úgy járt a keze, mint a csép-. hadaró.

Hányszor jött haza megtépve, fekete monoklikkal, összevérzett zsebkendővel az orra alatt. De csak sajnálni lelhetett, hiszen biztos volt, hogy nem a gyengébbekkel vagy a kisebbekkel verekedett. Vadember volt, ahogy Apu mondta, neki, ha valamiért csillapíthatatlan dühbe gurult: — Mi van, te kis Vadember?

Apu is mennyire szerette! Néhány héttel a hazaérkezése után eljött hozzánk egy szombaton. Anyu addigra már többször találkozott vele a városban, mindent megbeszéltek, ahogy Anyu mondta. Most nem is volt itthon, mert Apu úgyis énhozaám jön. Ketten vártuk: Nagymama meg én. És persze Zolika, aki kint aludt a kiságyban az erkélyen.

Halványlila, fodros nyári ruhában voltam, ami Anyu egyik bő, lánykori szoknyájából készült. A hajamat olyan szorosan befonta Anyu, hogy fájt tőle a fejem. Ha vendégségbe készültünk, vagy ha templomba mentünk, szóval ünnepi alkalmaikra mindig ilyen szorosra fonták a hajamat. A fejfájás mindig valami szokatlan eseményt jelzett.

S tényleg, nemsokára szólt a csengő. Magas, szőke, vörösre cserzett arcú férfi lépett be a szobába. Nem gondoltam, hogy Apu, mert az érkező elegáns öltönyben volt, én meg Nagymama elbeszéléséből tudtam, hogy az édesapám rongyosan és betegen érkezett meg a hadifogságból. Azt vártam, hogy most is olyan lesz. Kiszaladtam hát az öcsihez — aki mimitha föl- ébredt volna —, hogy játsz- szunlk, amíg Nagymama elintézi a dolgát ezzel az idegennel.

C

sodálkoztam, hogy Nagymama idegesen kiabál utánam, de nem mentem be azonnal, mert Zolika tényleg fölébredt, és kérte a kiesett játékait. Amikor egyre szó- longatott, elindultam vissza a szobába, és egyszercsak belefutottam két hosszú, szürke pantallós lábba. Két kar hirtelen felkapott, és aiz idegen férfi arcát láttam magam előtt egészen közel. Majd a nyakába vett és összecsókolt. Én kapá- lództam, tiltakoztam, de a Nagymama ott állt mögötte.

— Hova szaladsz, Gabikám? Hát végre megjött Apu. Mióta vártuk, és erre most kiszaladsz a szobából. Hidd el, Sándorkám, nem volt nap, hogy ne kérdezte volna, mikor jössz el hozzánk? Nagyon szeretett vol-■ na már látni téged a Gabi- * ka. De hát ilyenek a gyerekek: most meg játszani támadt kedve az erkélyen.

Apu letett, és zavartan nézett körül. Zolika nevetve nyújtogatta felénk a já- jékait és gügyörészett.

— Gyere, menjünk be a •szobába — fogta karon Nagymama Aput. De én nem engedtem. Húztam oda az öcsihez.

— Nagyi! — visítottam.

— Hát Zolit még meg sem nézte Apu! — Most már

igazán örültem annak, hogy megjött, és hogy nem is olyan szánalmas, amilyennek Nagymama leírta.

— Gyere! Nézd, milyen aranyos! Zolika, itt az Apu! Megjött az Apukánk!

Zoli kéredzkedett ki az ágyból, nyújtotta a két karját. Nem akartam kivenni, hogy Apu vehesse őt karra. Apu azonban ahelyett, hogy fölvette volna, hirtelen sarkon fordult, és bement Nagymama után a szobába. Lehajoltam a sírásra torzuló kis archoz, és akkor megéreztem, hogy büdös, bekakilt. Persze, hát azért nem vette föil az Apu.

Futottam Nagymamához, újságoltam, hogy tisztába kell tenni a Zolikát. Nagymama elnézést kért, ment összeszedni a szükséges holmikat. Apu a térdére ültetett.

MEZEY KATALIN

Öcsi

és

Apu

— Ne menjünk sétálni egyet? — kérdezte egész hallika'n.

— De! Menjünk, Menjünk !

— Akkor szólj a Mamának, hogy elviszlek egy órára. Jó?

Ezután mindig csak értem jött, és mindig elvitt sétálni valahova. Csak becsengetett, de nem jött be. A lépcsőházban megvárta, amíg felöltözöm, és kézenfogva elmentünk.

F

elvitt a Várba, a Halászbástyára vagy a Gellérthegyre, elvitt az állaitkertbe. Alig vártam mindig a szombatokat.

Faggattam Anyut és a Nagymamát, miért nem jön Apu haza? Végül Anyu kerek perec megmondta, hogy azért nem, mert ő már nem szereti. Ézt nem tudtam megérteni... Hogy lehet Aput nem szeretni, amikor olyan szép csendben sétál az emberrel, és hallgatja, amit mesélsz neki, és szomorúan mosolyog, és olyan szép kis feje van a hosszú nyakán?

Nagymama kinevetett, ha ilyeneket mondtam. Anyu bosszús arcot vágott, és azt felelte, hogy én szeressem .is, mert nekem az édesapám. ö azonban más férfit szeret. Nagymama ilyenkor idegesen igazgatta a szemüvegét, és odasúgta Anyunak:

— De mért kell ilyeneket mondani a gyereknek?

— 'Ezek az átkozott dögök! Mindent telerdndíta- nak! — morogta a takarítónő, amikor meglátta az ablakpárkányt, majd tovább söprögetett az ágyak alatt.

A gerlék riadtan rebbentek az ecetfa .magasabb ágaira. \A teremben senki sem mert moccanni. I Alig várták, hogy a zsémbes öregasszony .eltűnjön a vödrével és a partvisával.

Ahogy a felmosott kő kezdett felszáradni, úgy zökken vissza mindenki az unalmas ikórházi életbe.

Az lEgyeske éppen arról kezdte el faggatni a köbbie- ket, immár nem lehet tudni hányadszor, hogy \az elmúlt éjjel horkolt vagy csak a fogát vicsorgottá, amikor a ,Hármaska falfehér arccal itámtorgott a helyére. A hirtelen beállt

A mi szép, kettesben való sétáink persze csak addig tartottak, amíg Zolika is meg nem tanult járni. Márpedig ő másfél éves korában már úgy sétált, mint egy kisbíró, ahogy azt a házmesterünk, a Schmidt bácsi mondta. Mert a háta mögött összefont kézzel ment Zoli, ha nagyon, elfáradt a vásárlásból való hazamenetelben.

Ahogy észrevette, hogy éni szombatonként csengőszóra különutalkra indulok, ő is jönni akart. Apu csak három óra körül érkezett, mert délelőtt dolgozott. Akkorra már öcsi is fölébredt a délutáni alvásból. Kirontott az ajtón, hogy ő is jön.

Már elindultunk lefelé a lépcsőházban, öcsi meg ott bömbölt a Nagymama, karján, és egyre azt hajtogatta:

— Én is, én is, én is!

Visszaszaladtam hozzá és

nyugtatgattam:

— Majd máskor, most nem lehet.

Apu tanácstalanul várakozott. Nagymama letette valamiért a földre Zolikát, talán zsebkendőt keresett, hogy megtörölje a kicsi orrát, de annak sem kellett több, mint akit puskából lőttek ki, rohant Apuhoz. Apu alig tudta elkapni, nehogy felbukfencezzék a lépcsőn. öcsi átfogta a nyakát, taknyos, könnyes képét az arcához szorította és úgy zokogta:

— Zozi is, Zozi is... Apuka...

Apu fölvitte, és megkérte a Nagymamát, hogy öltöztesse át, hadd jöjjön ő is. Most Nagymamán, volt a sor, hogy sírva fakadjon. Gsaik annyit tudott mondani :

— Nagyon köszönöm, fiam.

Attól fogva mindig kettőnkért jött szombaton, és én nem is emlékeztem arra, hogy ez nem volt kezdettől így. Egészen addig, amíg el nem mesélte a Nagymama. Azt hitte, talán megsejtettem valamit vagy valaki, a családból, a szomszédok közül elszólta magát, esetleg akarattal célzást tett Anyu történetére.

P

edig nem. Nem sejtettem semmit. Hiszen Apu is, később meg az új felesége, az Ibolya néni is egyformán bánt mind a kettőnkkel. Tudtam ugyan, hogy Anyunak van egy nagy szerelme Amerikában, aki miatt elvált, de hogy ehhez az öcsinek is köze Lenne, arra nem gondoltam. Megrázott hát, amit hallottam.

Hallgattam, pedig nagyon nehéz volt magamban tartani a titkot. Sokszor eszembe jutott, mi lesz, ha Zoli megtudja? Igaz lenne, hogy az Apu nem az ő apukája? De hát mit jelent akkor az, hogy Apa?

csöndben csak a Hatoska egyenletes szuszogásái lehetett hallani, és az ügyeletes nővér dudorászását. . .

— *Megyek szólni a nővérnek, hogy rosszul van! Jó? — szólalt >meg az Egyeske, akinek a \súlyos műtét miatt még három napig mozdulatlanul kellett feküdnie.

— A, nem fontos, már jobban vagyok — pihegte a Hármaska, és rongyosra olvasott magazinjával legyezhette magát.

Ekkor lépett be az izgalomtól kipirultan a Négyes- ke.

— iNahát! Hogy mit láttunk! — csapta össze a tenyerét.

— 'Halottat i— nyögte ki a színehagyott Hármaska.

— Hol látták? — kérdezte a Ketteske, miközben a

Mindig ellőttem van egy mosolygás kisfiú képe a harmincas és negyvenes évek fordulójáról. A sajó- szentpéteri bányatelepen lakott, s amerre csak járt, mindent lerajzolt. Ugyanez a mosolygós arc és szempár tekint rám most is, ötven év múltán, amikor Feledy Gyulára nézek, aki a korábbi két Munkácsy-díj, SZOT-díj, érdemes művészi cím és Kossűth-díj elnyerése után most április 4- étől a Magyar Népköztársaság kiváló művésze is lett.

Feledy Gyulát több mint fél évszázada ismerem, életpályájának mindvégig tanúja és három és fél évtizede krónikása is lehettem. Emlékszem rá, hogy 1945 után a fényes .szeleik tárták ki előtte is a lehetőségek kapuját, s ő elindult, hogy először Budapesten*, a képzőművészeti főiskolán, majd Krakkóban, az ottani főiskolán tanuljon, csiszolja tehetségét. A diploma megszerzése után rövid ideig Budapesten vőlt tanársegéd a főiskolán, majd az ötvenes évek első felében a szülőhelyétől pár kilométerre levő várasba, Miskolcra költözött.

Szinte az első perctől egyik legfontosiabb egyénisége volt a város képzőművészeti életének. S az akkor hozzá rendszeresen látogató barátok, Kondor Béla, Gso- hány Kálmán és mások, valamint a helyben lakó Lenkey Zoltán társaságában elindítója lett annak a miskolci grafikai munkásságnak, amely ma már nemzetközi hírű, s amely az országos grafikai biennálé állapjául is szolgál. A múlt év decemberétől Miskolcon önálló intézményként működik Feledy Gyula állandó kiállítása is.

Feledyt hosszú ideig úgy emlegették, minit a bányász - ságból jött művészt. Egyszer azt mondta: „A bányatelep mindig, kísért, ezektől az élményektől^ a

zsebrádió fülhallgatóját ráhelyezte <a fejére.

A Négyeske, hogy az érdeklődés középpontjába került, ellenállhatatlan szóáradattal ecsetelte.

— Hát ott, az ablakból, ahol cigarettázni szoktunk. Ott láttuk. Egyszercsak abból a sárga kis házból, ni, ott az g, az udvar másik felén — ekkor már a kórterem minden járni tudó betege az ablaknál tolongott —, szóval abból a házból kihoztak egy koporsó- féle ládát.

Utána meg jöttek vissza, és egy férfit vittek be.

— Akkor <az a proszektúra — sóhajtott mélyet a Heteske.

A többiek rábólintottak.

— lEgészen fiatal volt a férfi, akit lláttunk 1— Tévedt maga elé a Hármaska.

bányászkörnyezettől, a szülőiktől, a testvérektől nem lehet és nem is akarok elszakadni. Meghatározó tényező életemben, alkotómunkámban. Bárhonnan indulok, bármilyen módon közelítek a legkülönbözőbb témákhoz, a szentpéteri alsótelep, a gyerekkor, a bá- • nyaélményeim mindig belejátszanak, feszítik közlendőmet.”

Ezt akkor mondta, amikor a karamcsaljai bányászok mártíruma előtt tisztelegve megalkotta nagy hírű, 25 lapból álló sorozatát. Egyszer azt is kijelentette : „Eszmények foglalkoztatnak elsősorban, nem

— Mint a ífiam. Harminc

biztos volt.

— Hát olyanforma harmincas lehetett — folytatta a Négyeske —, a ,kezei lelógtak. Fekete öltöny volt rajta, meg világoskék ing. De ez \még mind semmi! Utána hoztak egy fekete kendős nénit is, de azt hordágyon. Nem tudom, hogy miért nem takarták le őket? Elvégre az ember kinéz az ablakon, és ... Ami nyugalmunk érdekében, nem?

— Aha — nyugtázták a többiek, \majd lassan szétszéledtek az ablakból.

Este a vacsoramaradék morzsáit gondosan az ablakpárkányra szórták, ho.gy az oda-oda ^röppenő gerléknek legyen mit enniük. Lopva a sárga házat figyelték. Ügyet sem jvetettek a galambokra, melyek csőrükben iapró gallyacskákat cipeltek a fészekrakáshoz.

Közeledett a május.

stíluseszmények. Az alkotás hagyományos vagy új keletű, kötelezően divatos vagy éppen kárhoztatott műhelymódszerei helyett az előbbire fordítok jóval több figyelmet. Ez határozza meg. viszonyomat a művészethez, a műhöz ...”

Elkötelezett művész. Ezt nem nyilatkozatokkal, hanem a munkástémákhoz való kapcsolódással bizonyítja.

Tizenegy évvel ezelőtt tüntették ki Kossuth-díjjal. Akkor azt mondta: ésszerűsíteni, megszűrni kívánja a sokféle kísérletet, valamiféle szintézist kialakítani, összefoglalni mindazt, amit addig megismert. Az azóta eltelt több mint egy évtized ennek a tömörítés utáni számadásnak az időszaka. Láncz Sándor a róla írt kismonográfiában Feledy művészetét nagyjából, három szakaszra osztja: a korai rajzóiktól a Tanácsköztársaság sorozatig, azaz 1959-ig, majd a Schweitzer - portrétól a Kanancslejtő- sorozatig, azaz 1960-tól 1973- ig* végül az azóta a monográfia írásáig, 1983-ig eltelt időre. Azóta újabb hat év telt ei, alighanem egy negyedik alkotói korszak. Erről és az előzőkről is igen gazdagon adott számot az elmúlt évben két színhelyen megrendezett életmű- kiállításai amely több mint négyszáz alkotást kínált megismerésre az érdeklődőknek.

Feledy Gyula grafikus, az egyetemes magyar képzőművészet kiemelkedően, értékes személyisége. Legújabb kitüntetésében „kiváló művész” meghatározás a szó legszorosabb értelmében értendő. S tegyük hozzá : nemcsak művésznek, embernek is kiváló...

Benedek Miklós Feledy \Gyula rajzai

SZŰCS MARIANN

Gerlék az ablakban