Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS 8_________________________________________________________Somogyi Néplap __________________________ 1989. május 6., szombat M i , akik ma itt összejöttünk, nemcsak tanúi, de teremtői is vagyunk és lehetünk egy olyan ünnepségnek és szellemi folyamatnak, amely e névadó ünnepségen, túl egy magyar költőzseni szellemének egyre időszerűbb és a nemzet életében egyre hasznosabb valóságát jelenti és szolgálja. Hogy Berzsenyi nevét veszi fel ez a marcali gimnázium, szinte természetes, hiszen az ő szávaival élve a „kis magyar Weimar”, azaz Keszthely és a niklai lakóház között ez a táj volt az, amelyben élt, és amelynek világa éltette és ihlette az embert és a költőt. Itt nőtt és emelkedett emberségben, magyarságban és szellemében példaadó tanítójává nemzetünknek. De itt mindjárt azt a kérdést is fölte- hetem, hogy Berzsenyi művét méltóképp ismertük és használjuk-e, hiszen nemrég még a magyar középiskolák könyveiből is törölték vagy kétes értékű sorokkal idézték nevét. Legyünk őszinték, kissé irodalmunk is csak úgy tartja számon, mint a magyar Hóra ti üst, ki döirgő és a görög istenek neveitől csillogó ódákat írt. Pedig Berzsenyi Dániel nemcsak ódákat írt. Emberi arcának és műveinek értelmezésével és népszerűsítésével — melyeknek egy jelentős része épp a földműves nép életével foglalkozik — adós még irodalomtörténetünk és művelődéspolitikánk. Törfesszünk ezekből az adósságokból ma itt, és akkor nem hiába gyűltünk össze emlékezni rá e gimnázium névavatására. Berzsenyi emberi és költői arcához a felületes szemlélet két jellemzőnek vélt vonást rögzített. Emberi arcán a rendi, nemesi magyarság jellegzetes vonásait hangsúlyozták. Költői képén pedig a klasszicizmus hideg virágait. A két vonás közül az első valótlan. A második pedig egyoldalú és zavaró. E kettős törésű prizmán- át látott arc méltatlan Berzsenyi Dánielhez, aki napjainknak izén ma is. Aki, mikor arról értesült, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi meg akarja tisztelni látogatásával, ezt írta jellemző szerénységgel és tömörséggel háza tájáról és önmagáról: „Fájdalom! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst és egy durva demokrata.” Vajon az ellőjogokhoz, kiváltságokhoz ragaszkodó nemes jellegzetes vonása volt-e akkor az, hogy magát demokratának vallja, és hogy leveleiben írjon a népgazdaságról, népboldogulásról, népalkotókról, és hogy „az embenképzés nagy munkájáról” értekezzen a szabadságharcot megelőző forró időkben, amikor a nemesi előjogokat döngette a kor? Tehát ma itt először a nemesi kertekből kinőtt modern, mezei gazdát, a magyar mezőgazdasági ideál kutatóját idézzük, aki 1833- ban írta „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul” című munkáját. E mű időszerű, mert tárgya a magyar föld és hőse a magyar földműves. A „használni és nem csil•Elhangzott a marcali gimná- zium névadó ünnepségén. Takáts Gyula BERZSENYI DÁNIELRŐL lógni” volt élete derekától írásainak célja. A költeményeiben gyakorta felbukó görög istenségek a magyar parasztság időszerű kérdéseit hordozzák. Egyik idézi a másikat, így magyerősödik át a görög mondavilág Berzsenyi verseiben és ódáiban. Themis, a jog istene és Demeter, a termőföld istene, a „józanabb gazdasági rendet” és a tagosítás földi valóságának sürgősségét adják tollára, mert szérűi közt töprengve, nap mint nap látja saját kárán gazdaságunk rendetlenségeit. Ezek után bátran mondhatjuk, hogy nemcsak versein, hanem a feudalizmus gúzsába kötött magyar föld és nép sorsán töprengett niklai magányosságában Berzsenyi, mert világosan látta, e kettőnek sorsa azonos, mint ma is, a nemzet jövendőjével. A népről mindig a részvét hangján írt. Célja: emelni és emberré nevelni. És vallja, hogy nemcsak a gazdaságnak, „de a földnek egész ' becse a földművelő nép műveltségével, gazdaságával együtt nő és fogy”. A józan ész, a tudás, a nevelés, a tudományok és ismeretek tárának állandó idézésével Berzsenyi Somo- gypt szinte taszította a kor reformtörekvéseinek sodrába. Levelei és a „Mezei szorgalom” napnál világosabban bizonyítja — amiről eddig hallgatott történetírásunk és irodalomtörténetünk —, hogy Berzsenyi helye ott vap a reform- nemzedék nagyjainak sorában anélkül is, hogy Somogy követnek választotta volna őt a pozsonyi ország- gyűlésbe. A mezei polgár érdekében és nevelésének ügyében felemelte szavát a rendi ország törvényei ellen is. Eötvös József előtt megüti „A falu jegyzőjé”-nek alaptémáját, ti., hogy a nemesi vármegye nem szolgálhatja az igazságot. Felemelte a humánum szavát a durva bánásmód ellen. Emberi métólságot követelt minden polgárnak. íme, ilyen vázlatosain a klasszikus cirádákkal ár- ■ny.ékozott Berzsenyi másik arca, a korából napjainkba átnőtt magyar mezőgazda és népnevelő, a nagy pedagógus alakja. Janus Pannonius után, akit Rómában, a humanista Európa színe előtt koronáztak költővé, Berzsenyi Dániel volt az a költőnk, aki magyar versekkel és magyarságunk vonásaival és megvallásával átemelte líránkat újra a görög-latin szellemi házasságból született Európába. A 19. századforduló irodalmának új- hellén áramlatába. A niklai berek széléről Goethe és Schiller és Hölderlin és az angol romantikus új-hellének: Shelley, Keats és Byron irodalmi eszmevilágába. Az európai új-hellénizmus nagy költőket nevelő eszmevilágába és névsorába a Berzsenyi teremtette lírai világ beletartozik. Életműve szervesen így kapcsolódik úgy a magyar politikai, mint az irodalmi életbe. Élete, költészete olyan magyar életstílus, amely ma éppúgy példa lehet, mint volt, magyar ve- tülettel, akkor Goethe, Shelley és Hölderlin korában. Épp ezért úgy hiszem, e névadó ünnep alkalmából kötelességem ennek az irodalmi, társadalmi és politikai harcokban és vitákban oly sokszor kegyetlenül kiforgatott költői mű néhány jellemző vonásának és színének föivetítése a mi körünkben és társaságunkban, akik itt összejöttünk, mert tisztelői vagyunk ... — Mert ki is volt, mint költő, Berzsenyi Dániel? — Nézzük csak egyszerre tárgyilagosan és szeretettel. E kettő nem zárja ki egymást, hiszen ő volt a magyar lírában és irodalombölcsele- tünkben a görögből átmentett „poétái szépnek” és a „szeretetnek”, mint „legfőbb teremtő erőnek” és velük a „hasznos szép”-nek is hirdetője. És ezek egyszerre jelentik a matériát és ideát, az anyagot és a szellemet. De mi más is lehetett volna Berzsenyi fizikai és szellemi világa. Hogyan lehetett volna más annak, aki a „mezei szorgalom” kemény gondjai, tettei és tárgyai között élt „mágiás” ihlettel. Aratások és szüretek, szántások-veté- sek, mindhaláláig szérűk és kazlak világában. O tt, és így harcolt egy nagy természeti mocsár — itt, Marcali alatt a somogyi Nagyberek — és átvitt értelemben a bírált és ostorozott és kritizált, ma is jelentkező magyar társadalmi és gazdasági mocsár közepette. Így élt tündér látomások között is reális tervekkel a „Somogyi Diogenész”. És ezt a „közjót” óhajtó szerepét jól látta Széchenyi István és Wesselényi Miklós is. Itt járt ő, akit nemrég is kizártak középiskoláink tankönyveiből, irodalmi antológiákból, de ma már költői és prózai művei alapján mind többen eltűnődnek azon, hogy vajon nem Berzsenyi Dániel-e költészetünk alapkérdéseit, irányát és eszmevilágát vizsgálva egyik legnagyobb nemzeti költőtípusunk? ... Igen, hiszen ő a mai költők magyarságra tanítója ebben az iszonyú nemzet és ember magányban! Olyan tanítónk, akinél a nemzet mindig az emberiséget jelenti. És példa ő a poétikában. baibítsi értelemben is. Hiszen elragadó az az akarat, ahogy ez a berekszéli magányos és született zseni a szorgalmával és lelkiismeretével — hogy méltó választ adjon verstani és kritikai kérdéseikre — nagy tudású poéta doktusszá képezte magát. Ö az, aki kora stílusából kinőve a mai stílus zűrzavarok és rontások korában, nekünk üzen, mint a „mágiás.” képek s „arany látomások” költője... Ö az, akinek remekbe vésett hasonlatával „a poétái mű nem egyéb, mint szobor”. Ódáin, elégiáin túl költői levelezése, esztétikai munkássága és élete is e szoborba tartozik. Villantsuk föl csak egy-két mondatát e szobor! műnek: „Az én egyedül való barátaim a magánosság és az elmélkedés...” De nem az elefántcsont-toronyé! És már szól is: „ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől... elragadhatok, a tudományoké, hazámé...” — Vagy hallgassuk csak a felvilágosodott, reformer magyar tömör vallomását: „Nem lehet szentebb kötelesség egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése” . . . És a napoleon! fegyvercsörgésben és a szentszövetségi zsarnokságban a nemzetét féltő magyar e hasonló mai állapotunkban is hozzánk szól. „Egy nemzet eltörlése politikai gyilkosság...” A nemesi alkotmány vitái helyett úgymond „Culturát kellene tehát kívánni...” „Az ész és kéz míveltségét” összekötő gondolatával pedig mintha napjaink művelődéspolitikai és nemzetgazdasági igénye szólalna meg... És felkiáltó jellel! „Az ész minden S ebből foly minden jó”... A reformgondolatok kemény, hétköznapi sodrában a lírai költő mágikusan érzékeny szavai pedig ilyenek: — „Édes szerelem, édes poézis, mi is az ember nélkületek!”... És a költészetről békazsongás és mocsári nád zúg ás közben így vall, napjainfcnák is érvényesen, ez az emberiségnek és magyarságnak egyaránt harmóniát kereső démonian nyughatatlan szellem: ... „az igazi poézis, ez a tündér világtükör, miinél inkább poéta! világtükör, annál inkább nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek ...” Berzsenyi életszeretete emberiség-horizontú. „Poétái hairmoniaticája” az emberiség kiútját kutatja korának, vagy mondjuk talán így — mert egyre nekünk izén, — korunk zűrzavarából. Lírai művéhez, szobrához szorosan hozzátartozik ez a próza-költemény számba menő műve, melyben a Széppel és a példát adó — napjainkban egyre szabály- tailánabbul támadott — Tér- , mészettel, emberré nevelő, hasznos költészetet akar az „emberi nemzetnek”. / E s a nem is oly rég félretett, kiűzött klasszicizmus után művének erejével ma nem ő vezet-e minket vissza Európához? Az európai műveltség görög-latin forrásaihoz. És íme, társaságunk 1986. évi Országos Berzsenyi Szavalóversenyének és remélem a mainak is nagy sikere azt bizonyította, hogy ifjúságunk szíve és szelleme nyitva költőnk zsenije előtt. Nyitva a mindhaláláig csiszolt szépségű magyar vers előtt, melynek egyszerre a természettől adott, tehát született és magját nevelő tudós mestere volt Berzsenyi Dániel. Egy zseni — a korára — ha az nehezen emelkedik is hozzá — biztos, hogy mindig hatással van. Ez a hatás és szerep úgy történelmi és irodalomtörténeti igazság, hogy a jövőben mindig csak nő és erősödik. Ilyen szerepe volt a Berzsenyi életműnek és egyéniségnek a múltban, és van ma, jelen századunkban is. És me|t az évtizedek és századok egymást váltva sok területen hasonlóságokat mutatnak, tehát nem egyszer az idő megvilágítja a nagy alkotók műveit és segítő szerepét is a jelen építésében. Ezt a szerepet és művet szolgálni mától kezdve kötelessége itt, ennek az iskolának is, amelyik épületének homlokára az ő nevét írta föl. (Vörös Ferenc rajza) TORO ISTVÁN Hazatérő fohásza Jó utat adj a vérző lábnak, Bár konok szájból fohász 6em jön, a formálódó táj lepergett rólam, idegen vagyok mozdulatomban, úgy jövök mégis, mintha mindenki várna, friss ruhát ölt az éger, fehérebb lett a nyárfa, pendül valami bennem, s akár egy Bach-fúga, a kertek ájult örömbe burkolózva, mennyi eleven rózsa, & mennyi égő pipacs, anyám csöndjére vágyom, robbanó ifjúságom nehogy megiríkasd! kétségek kútját kiittam, s érzem az újjászülő erőt, fiadként megélni sorsomat, óh, adj időt! KISS BENEDEK Anyám a babonák közt Szegény anyám, u ibabonátk közt érzi igazán |jól magát, Jézus-szíve és lidércnyomás egymás !mellett békésen megfér, azok közt tud csak eligazodni, mint akit folyton csal ,a világ, s megpihen nagysodrú, térés vizeknél Bántja sok hivatal, is ő plyankor Marit fát ja, a vén boszorkányt, rögzött hiedelmei alatt Nem tud már soha kiegyenesedni. Irtózik mindentől, hiszen szívének mákonyiminden, ellene munkál, legirtózatosabb mégis: a semmi. Kapaszkodik hát fűbe, fába, Legvégül majd ama nagyharangba, s pompa nélkül és felhajtás nélkül el its jön érte majd az Isten. Szegény tanyám a babonák tközt érzi csak: jutott valami rangra, s aggódik mégis: valami földit magával hadd menekítsen. (Vörös András rajza)
