Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989, május 6., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Vasárnap délelőtt Évek és évtizedek múltak el. De vasárnap délelőtt mindig veletek vagyok. Anyám. Nagyanyáim. Szinte percnyi [pontosan akkor érkeztek, /mikor a reggeli után magamra maradok a konyhában, és hozzálátok a főzés foglalatosságaihoz Verem a tojásfehérjét habbá — ide nem a gép zúgását hallom. A : sárgaréz üstben a drótból készített habverő kopog. A tágas konyhában ott Iállok melletted, Anyám, bámulva figyelem: mitől is tud oly egyenletes [sebességgel mozogni a kezed? Mondod: — Tessék, próbáld! Ezt így kell csinálni. És próbálom. De sehogy- sem megy )olyan gyorsan. Sőt, kiderül, percek alatt mennyire fájni tud az ember keze. És próbálom a ballal. Aztán ismét \csere. Majd rövidesen a kérdés: — Nem jó ez még? Meddig kell csinálni? — Akkor ilesz jó, ha kiemelve a verőt, hegycsúcsként megáll a .hab. Lekapcsolom a gépet. A forgó fejen, mint a konyhai falinaptáron a Metterhorn csúcsa, áll g. hab. De nagy szerencse, hogy ott álltam akkor Imelletted. Anyám! \Nem is tudom, elég-e a szó, hogy köszönöm, azért, hogy annak idején egy Iilyen kis aprónak tetsző bölcsességet megtanulhattam tőled. Akkor is vasárnap ' volt. és a húsleves illata töltötte be a konyhát. Mint most, itt. — Ne tegyél ia fűzre fát! — mondta anyám. ■— Csak szép lassan, peszteregve forrjon tíz a lépés, akkor lesz aranyló! Felemelem a ijedöt. Úgy pesztefeg. Ahogy ő tanácsolta. Két fordulat között látni vélem a májusi napfényben jfürdő teraszt. Zizzen az újság apám kezében, ahogy éppen lapoz. A húgom az udvaron rajzolgat, \jpátyám könyvet olvas. A bukszus- bokor övezte virágágyásban már sajnálnivalóan hervadoznak a tulipánok. Egy hete még milyen /szépek voltak! Nagyanyám levestésztát gyúr. — lAz igazán jó levestésztához sohasem teszünk vizet. Csak annyi lisztet, amennyit iá tojás felvesz. Igen, így mondta, meg azt is mondta, iaddig < kell gyúrni, míg a tészta fényes nem lesz. Akkor >jó, ha a plafonról is csöpög 'a víz. — Ezt nem értem. — Ez olyan 'hasonlatféle. A tésztagyúrás nem könnyű, verítéket csordító munka. De /nem kell sajnálni a verítéket. Persze, nem a plafonról csöpög. iCsak homlokról. Egyszóval: föntről. Gyúrom a tésztát. Fülemben csengenek az intelmek. És gyúrom addig, míg ,a tál olyan tiszta Inem lesz, mintha elmosogatták volna már. Mert jeíz is egy ismérve a jó tésztának. Ott ültök körülöttem vasárnap délelőtt. Teszem a dolgom, bármihez nyúlok, bármit teszek, szóltok hozzám és lérdekes módon, mindig valami örök-hasznosat mojndtok nekem. A dorgálásotokkal, a |szemrehányásotokkal is. Persze ez csak Imost, évtizedek után >,tudatosul igazán. És magam előtt pirulok jel, mindannyiszor, amikor automatikusan odébb teszek palamit úgy, hogy nem nézek oda. pedig megmondta Anyám: ,.mindig ott legyen a szemed, ahol a kezed”. Szeretem a békés vasárnapi konyhai déleílőttöket. Készül az ebéd, és ott vagytok velem. Anyám. iNagy- anyáim. Vörös Márta ÉDESANYÁK Fotó: Király Béla Egy szál gyöngyvirág A Picurnak aludni kellett volna. Nem is értette a dolgot: az anyja sietve tolja a kocsiban, hatalmas emberlábak suhantak el mellette. Nem, ez még nem a rácsos kiságya, hiszen nincs itt a párnája, a zsebkendőnek is más illata van', mint annak, amelyiket a takaró alól szokott előkotorni. És nincs itt a nyúl, a rózsaszínű, vágott fülű tapsifüles. Anya egyszer kint felejtette az ollót az asztalon, Picur egy alkalmas pillanatban elcsente, darabokra vágta édesapa aznap kapott hivatalos levelét. A nyúl legvégül került sorra, amikor már a képeskönyv lapjaiból is hiányzott egy csík és a lelógó virágot is pofásra igazította. A rózsaszín nyúl békésen hevert a kispárnán, de ormótlanul nagy volt a füle. csupaszőr tenyérnyi lapát, nem illett a kicsiny jószághoz. Picur fogta az ollót és egy darabot lenyisszantott a puha anyagból. Ékkor lépett a szobába anya, talán egy percig is szótlanul álltak egymással szemben. A kislány erősen markolta az ollót, mintha ezzel akarna bevallani tettét. Minek titkoljam — gondolta magában. —, anya is láthatta, milyen bolond nagy füle vált ennek a nyúlnak. Biztosan ő is levágta válnia. Picur félt, izzadt a tenyere, annál jobban fogta az ollót, egy darabig még az anyut bámulta, aztán a levágott szövetdarabot, majd a hason fekvő rózsaszín nyulat. A fenekén csattant ütést meg sem érezte, anya nem tudott nagyot csapni, de a szigorú tekintettől kicsordult a könnye. A nedvesség végigmosta a fagy- laltmaszatos képét, huppo- gott, nem engedte, hogy megtorolják az orrát. Igazságtalannak tartotta, hogy haragudott rá az anyu, azt hitte: ha nem is dicséri meg, de legalább egyetért vele. Kezébe veszi majd a nyulat, nézegeti és bólint, hogy a rövid fül Válóban jobban áll neki. Picurnak már-már lecsukódott a szeme, de a körülötte trappoló emberek minduntalan felriasztották. Hiába hajolt hozzá az édesanyja, hangosan bőgött. Anyának tudni kellene! Haragudott a lábakra is, miént nem tudnak egy helyben maradni. Egyszer belesüt a szemébe a nap, máskor meg hosszú fekete szövet takar el előle mindent. Óvodás korában magukra. hagyta őket az apja. Pontosan emlékezett rá, hogy az egyik napon, minden átmenet nélkül odébb- állt. Nem vitt magával semmit, vagy éppen akkor csomagolt már, amikor a kislány aludt. Sokáig búcsúzott, a két puha tenyere közé fogta a fejét és megpróbálta elmagyarázni, hogy neki most el kell mennie, alighanem nem talál koznak egy darabig, de anyuval majd meglátogatják, mert az is lehet, hogy ő nem is jön haza. Picur körbeszaladt a lakásban s nem értette, miért nem jó itt apunak, de mire visszatért, az apja elment. Még hallotta lépteit a terasz alatt, de nem nézett ki az ajtón, ha az apu meg tudta csinálni, hogy nem várta meg, nem érdemli meg, hogy integessen, neki. Picur piros szívet vitt haza anyunak. Maga ragasztotta, igaz, az óvó néni segített kivágni a kartont, ablakot is kanyarintottak a szívre. Az ablak mögé mindenki azt rajzolt, amit akart. Babát, macit. Picur a levágott fülű nyulat firkálta oda vastag kék ceruzával. Csak egy nagy gömb- fej látszott, a szemek, az orr és a két hatalmas fül: az egyik megkurtítva. Amikor ezt rajzolta, még jobban rányomta a ceruzát, a tompa Írón szinte belejaj- duilt. A lány évek múlva is emlékezett rá, hogy aznap majd minden gyerekért az édesapja ment az óvodába. Máskor a nagy csomagokkal felpakolt anyukák vitték el a pajtásokat. Hallotta, hogy anyák napjára készülnek a többiek, a szívet is az édesanyáknak csinálták, de sehogysem tudta elképzelni, hogy miért kell ezért az apukáknak hazavinni a csemetéket. Érte persze nem a papája ment, hisz akkor már nem volt náluk az igazi. Rossz emlék volt, szerette volna elfelejteni, de se- hogysem sikerült. Sőt, maga előtt látta Péter apukáját, amint egy csőikor gyöngyvirággal lépett be az óvodába, mosolyogva ölelte át kisfiát, a gyerek kezébe nyomta a virágot, hogy majd azt is odaadják az édesanyjának. Apja és fia huncutul egymásra mosolyogtak, mint amikor egy nemes cél érdekében szervezkedik valaki. Ez a mosoly hiányzott neki tizenöt éven át. Egyáltalán nem érdekelte az sem, hogy értetlenül néztek rá, mert nem tudta pontosan megmondani: mikor van anyák napja. Március nyol- cadikán...?, nem, dehogyis, május nyolcadikén. — vágta rá, és meg volt győződve arról, hogy jót mondott. Ekkor volt anyu születésnapja, közel az anyák napjához. Sohasem ünnepelték külön a kettőt. Talán akkor utoljára, amikor még óvodás vagy iskolás volt, s mindenki készített valamit az édesanyjának Mit tudta ő még akkor, hogy mit is jelentett anyunak a piros szív. Észrevette, hogy kicsordul a könnye édesanyjának, mikor magához szorította, de Picur ettől még nem szerette jobban az anyut, örült, hiszen sikerült örömet okoznia, persze nem értette, miért sir az anyja, amikor boldog. Ezzel az ő részéről le is volt tudva az ünneplés — ha egyáltalán annak lehetett nevezni —, és máris ment játszani. Közel a húszhoz szeretné visszapörgetni az éveket. Talán volna értelme újra és újra piros szívet készíteni. Most már másképp adná át, figyelmesebben, anyu minden rezdülését lesve. Jó volna egy csokor gyöngyvirág, annak olyan, csodálatos illata van. Még mindig emlékszik rá, menynyire irigyelte a szomszéd asztalnál ülő kisfiút, akinek az apja a kezébe nyomta a csokrot. A gyöngyvirág illata akkor bejárta az egész óvodát. Hogy bánta a korai házasságot? Nem, inkább azért mérgelődött, hogy hiába a gyűrű, a papírok, ha niap n‘ap után egyedül ülhet otthon. Még nyolcadikén is, pedig néhány nappal korábban megbeszélték Tamással, hogy elmennek az anyuhoz, már az ajándékot is megvették. És tessék, ma sem jön időben haza, fuccs az egésznek. A férfi késő este ért haza, egy szál gyöngyvirágot hozott, a dús szirmok csak úgy árasztották a jellegzetes illatot. A virágot a díszes csomag mellé tűzték. Az lesz a születésnapi ajándék is. Faragó László A plébános értük misézett „ANYU, KÉRLEK HAGYJ MEGHALNI...” — Az életemet másodszor is anyutól kaptam — mosolyog; félszegen a húsz esztendős Markaf Marianna. — Eleinte nem, is fogtam föl, hogy mekkora baj van, hogy anyu és az orvosok a haláltól mentenek meg. Nézzük csak sorrendben, hogy a karádi Markaf családban mi is volt az utóbbi évtizedben. Boldog családi élet, kiegyensúlyozott kapcsolatok és harmónia, mígnem bekövetkezett a baj. Az orvosok diagnózisa szerint az akkor tízéves Mariannának bal veséje elsorvadt, 1978. november 24-én. a rossz vesét eltávolították. Ekkor még nem is sejtették, hogy a páros szerv másika is beteg. A kislány a Május 1. Ruhagyárban volt ipari tanuló, majd munkába állt. — Egy munkahelyen dolgoztunk — emlékezik az anya, Markaf Józsefné. — Három hét után. a kislányom üzent, hogy kér egy algopyrint, mert fáj a feje. Másnap már kettő, aztán három kellett a gyógyszerből. Kiderült, hogy a fejfájást a magas vérnyomás okozta. Visszavittük kivizsgálásra a budapesti I. számú gyermekklinikára, ahol 1978-ban megoperálták, ám ott, mivel azóta nagykorú lett, a kaposvári megyei kórházba utaltak bennünket. Villámcsapásként ért a hír: veseátültetés. mentheti csak meg az életét. Ekkor már nagyon rossz állapotban volt. Könnyekkel küszködve meséli a történetet tovább. Az édesanya tudta, hogy az életben maradáshoz az egyik esélyt ő jelenti. S nem az, anya volt az egyetlen, aki a családból felajánlotta a veséjét: felnőtt fiuk szintén „odaadta” volna egyiket. Az anyai szív ezt nem engedte. A fiam családalapítás előtt áll, fiatal, semmiképpen nem egyeztem bele — magyarázza az asszony. Anya és leánya befeküdt a budapesti I. számú sebészeti klinikára, s elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Az eredmény: vesét is adhat az anya a leányának. — Marianna könyörgött: ne gyötrődjek miatta, hagyjam meghalni. Én már hetekkel korábban határoztam. — Markaf Mariann már veseelégtelenség állapotában került hozzánk — mondta a megyei kórház I. számú belgyógyászatán d: Tóth Tibor főorvos. Tájékoztattam az anyát a lehetőségekről. Azt kérdezte: mit tegyen, mert szeretné felajánlani a saját veséjét? Ha ilyen közeli rokon jelentkezik, akkor gyorsabb a transzplantáció, hiszen hazánkban sokan várnak veseátültetésre. Megyénkben van olyan beteg, aki már három éve szerepel a várakozólistán. — Somogybán hányán várakoznak veseátültetésre? — Az általam gondozottak közül' nyolcán, de _ösz- szesen^ mintegy 25—30 beteg. Tavaly' három sikeres veseátültetés volt, előtte azonban évekig egy sem. 1980 óta öt somogyi beteg él új vesével. — Hányán kaptak közeli családtagtól vesét? — Egyikük sem: a Markaf család esete egyedülálló a megyében. A szövettani azonosság szempontjából egyébként legmegfelelőbb az egypetéjű ikrek közötti veseátültetés. — Milyen állapotban, van most Marianna? — A kislány vesefunk- ciója teljesen normális. A veseátültetés két műtőben zajlott: az egyikben az anya feküdt már egy vesével, a másikban az orvosi team Marianna életéért küzdött. — A műtétet 1988. december 6-án végezték. A Mikulástól visszakaptam s lányomat is — mosolyodik el. az édesanya. Mariann egészséges fiatal leány, minél hamarább dolgozni szeretne már. — összesen huszonnégy napot voltam a budapesti kórházban, aztán hazaengedtek. Nagyon jól érzem magam, s hogy nem dolgozom, unatkozom már. Szeretnék egy négyórás állást v állatai. — A plébános értünk misézett — homályosodik el a könnyektől Martoafné tekintete. — A férjem majdnem belerokkant a lelki teherbe : kettőnkért aggódott. Örülök, hogy köszönetét tudok mondani azoknak, akik a műtét után anyagilag segítettek bennünket. Támogatta a családunkat a helyi téesz és a községi tanács, a bölcsőde és az óvoda, az áfész, az inmapusztai hal gazdaság, a Május 1. Ruhagyár kairádi telepe és a somogymeggyesi varroda- üzem. — Marianna, mi volt az első gondolata a műtét után, amikor már tudta, hogy minden rendben van ? — Csak édesanyámra tudtam gondolni, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm. . * (Tamási)
