Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
8 Somogyi Néplap 1989. május 27., szombat IRQDALO M*_ MCY£SZ£XviLQZMtI ELŰUÉS Siófoki tárlatok VENDÉGLŐS HONISMERET A somogyi szépek egy csomóban... Kultúrák üdvözlete A Debrecen-központú Haj- dú-Bi'har megyében találkozik Erdély és Felvidék, a Nyírség és az Alföld, itt adják át egymásnak a helyi közegben testvéri üdvözletüket a tájak, a kultúrák. Ma már csak sejteni lehet, hogy élt például a bihari síkság szabadságjogokat élvező, gazdálkodó, állattartó népe, amely még a múlt században is őrizte a paraszti ön- kormányzat sajátos hagyományait, a Nagy és Kis Sárrétét, melyet elzártságra ítélt, ugyanakkor önállósággal ajándékozott meg a szeszélyes, úttalan, de halban, csikban gazdag, halászt és pákászt búsás zsákmánnyal örvendeztető vízi világ. Itt virágoztak valaha az úgynevezett réti mesterségek: gyékény- és vesszőfonás, nádmunkák, no meg a hímzett furtai viselet... Hajdúháton, a keménykötésű, belső ön- kormányzatukra okkal rátarti hajdúvárosokban, a keménykötésű, belső önkormányzatukra okkal rátarti hajdúvárosokban, a gazdálkodás, állattartás mellett kismesterség-központok alakultak ki. Hajdúböszörmény például a szűcsök, asztalosok, szíjgyártók, kovácsok, csengősök városa volt, Balmazújváros pedig a kalaposoké, kampókészítőké, Nádudvaron a fazekas dinasztiák vitték tökélyre a fekete korsókat, fazekakat, Hajdúnánás a szalmaiparáról volt híres. No és a Hortobágy ... A híres-nevezetes puszta — Debrecentől Nyugatra — ahol a pásztortársadalom ugyancsak megteremtette a sajátos életmódhoz alkalmazkodó viseletét, szokást, népművészetet. „Debrecen évszázadokon át szellemi központ, kisugárzó erő, de a népi kultúra szempontjából is meghatározó volt a város mintegy 36 céhes és 60 céhen kívüli ipara, amely termékeivel ellátta a környéket, illetve amely mintául szolgált a különböző városi, falusi iparosoknak.” (A katalógusból.) Hajdú-Bihar 13 népművésze és 17 népi iparművésze vállalkozott arra, hogy a siófoki kulturális központban bemutassa azt a hagyományt, amelynek megőrzését és átörökítését a következő generációkra fontosnak tart. Áttekinthető elrendezésben gyönyörködhetünk a szebbnél szebb hímzésekben, szőttesekben, faragványok- ban, az egykori használati eszközként nélkülözhetetlen tárgyakban, amelyek ma már megbecsült díszei az otthonoknak. Láthatunk bihari szőttest, hortobágyi csikóskalapot. „fogast”, úgynevezett pásztor készséget (dohányzó kellék), kampót, s emlékeinkben megszólalnak a hallgatag csengők. Egyértelműek, puritánok Nádudvar fekete kerámiái. Itt díszük a festett tükör, a komá- di, a furtai hímzés és sok más, a kézművesség megbízhatóságát, állandóságát jelképező, esztétikus termék. A kiállítók között találjuk Domanovszky Lászlónét, ifj. Fazekas Lajost, Kádár Gyulát, Kathy Lászlót, Mihalkó Zoltánt, Nyakas Miklósnét és Újvárosi Imrét, a népművészet mestereit. Csendélet, és tájkép A galériában rendezték meg a hajdú-bihari képzőművészek kiállítását. Debrecen képző- és iparművészeti hagyományait főként a célszerűség, a gyakorlatiasság igénye alakította ki — tájékoztat a katalógus. „Mert például a kollégium nem fényűzésre, hanem fölöttébb gyakorlatias tevékenységre alapította réz- és fametsző műhelyét, ahol már a XVI. századtól kezdve térképek, történeti és természettudományos tankönyvek ábrái készültek.” (Nem egy közülük a korabeli hazai, sőt európai grafika remekléseihez sorolhatók.) Később, ugyancsak a célszerűség szellemében fejlődött az arckép és az életkép, aztán a tájképfestészet, mely a megörökítést szolgálta és bizonyos patriarchális értékek megbecsülését hivatott kifejezni. A sokszínű, különböző stílusokat felsorakoztató siófoki tárlat rendezési koncepciójára is bizonyos célszerűség jellemző, ez pedig a képek eladhatósága. Feltehetően ezért a sok csendélet, a tájkép, a lakásba illő — egyébként igen szép és értékes — művek sora. Király Sándor, Fazekas Magdolna, Félegyházi László, Bíró Lajos és mások is elbűvölik a nézőt csendéleteik változatos színvilágával, ötletességével. A debreceni tájképfestészet hagyományát ugyancsak sokan magukénak vallják, ám ezen a kiálításon kevés például az Alföld hangulatát idéző festmény. Van viszont viharos Balaton (Topor András) és szigligeti öböl (Berecz András). Sokat mondó csend „üli meg’1 Szereday Ilona tanyaképeit, s az álom ködébe mosódó emlékeket fejez ki költőien Tóth Ernő Madárszöktető és Téli vadászat, Fábián Gyöngyvér Tábor, valamint Fátyol Zoltán Nyitott ablakok című kompozíciója. Bronzköltemények Lüktet, lélegzik, úgy érezzük a következő pillanatban a testtartását is megváltoztatja: elfordítja a fejét, a karját kinyújtja, talán fölsóhajt, vagy álmában beszél ... Ezek a bronzok „húsvér” alakok, fájdalmas szívűek, vágyódó lelkűek. Hajnali váróteremben alusznak besüppedt arccal, nyitott szájjal, de álmatlanságban is szenvednek, s arcuk törődött; majd ismét álomba, kábulatba menekülnek és nincs szívünk őket felébreszteni. Bánki Judit szobrai közt (a városi könyvtárban) arra a közhelyre gondolunk, hogy a sors szándékai kifürkészhetetlenek. Rövid életrajzából tudom, hogy 1982-ben került a kezébe először agyag, s azóta szenvedélyesen dolgozik, több sikeres kiállítása volt már itthon és külföldön. Mondjuk, az Anyáink lassan elmennek című plasztikájától nézvést visszafelé az időben (1939-ben született) úgy érezük, nem véletlen történt vele mindaz, ami megtörtént. Milyen szerencse, hogy irodalommal is foglalkozott, hogy népművelő volt, hogy első házassága felbontása miatt félbeszakította főiskolai tanulmányait... Milyen szerencse, mondjuk az Ősforrás, a Haldokló Pegazus, valamint a Nagy szomjúságok éjszakája című művét nézve — hogy tudását autodidakta módon fejlesztette, hogy művészeti iskolába nem járt és mestere sincs. Milyen szerencse, hogy NSZK-ba ment férjhez másodszor, következésképpen egy bizonyos idő és térbeli távlatból tekinthet immár a megformálandóra ... Bánki Judit 1982-ben megtalálta a legnagyobb kincset, az anyagot, amelyből újra teremti önmagát. Szapudi András A magyarországi vendéglátás történetének régi és kevéssé ismert dokumentumai között kutatva figyelmet érdemlő kaposvári, város- és szakmatörténeti szempontból is számottevő cikk került elő. A Fővárosi Lapok 1878. június 6-i száma írja: „Kaposvárott a ligetes Cserben vidám népünnepély volt az építendő kisdedóvóház javára. A környékből is számosán vettek részt benne, s összesen vagy másfélezer vendég gyűlt üssze. A Cser keleti részén, a lobogós Rotundában, a népkonyha körül sürgött-forgott a buzgó hölgyek serege, odább a Cafe Metropol, majd .szomszédságában „A szerencséhez" címzett pavilon, melyben szép menyecske osztotta a szerencsét a szerencsétlen sorsjátékosoknak. Volt még „Betekints” tefcezőhely, s a legkedveltebb pont a tánchelyiség. A hölgyek ellenállhatatlan szeretetreméltó- sággal sarcoltak. Volt egy- egy virágbokréta 5 forint. A somogyi szépek egy csomóban bájos koszorút képeztek. A jövedelem fényes volt, csak a belépti díjakból több, mint 500 forint gyűlt be este 7 óráig. A rendezők, élükön a város polgármesterével, sokat buzgólkodtak a jótékony cél érdekében, de még sem tudtak kifogni az áldozatkész hölgyeken. Mindig is híresek voltak a somogyi szépek, s illő, hogy szép hírük messzebb is szálljon a megye határainál." Az idézett sorokból kevéssé, vagy alig ismert események, régenvolt vendéglátó- helyek tárulnak elénk. És már akkor is voltak a lakosság segítségét ügyes módon felhasználó kezdeményezések! És eszünkbe ötlik az is, hogy amikor valamilyen szakmatörténet kapcsán megyéink, városaink szakkatesztereinek kiegészítésére, megismerésére, megismertetésére vállakozunk, azt kell tapasztalnunk, hogy ezek bizony fölöttébb hiányosak, esetlegesek. Jóllehet hely- és politikatörténeti jelentőségük mellett műveltségtörténeti adatértékük is számottevő. Például a Gön- czy Ferenc Somogyi betyár- világá-ban és Szili Ferenc Somogy megye kereskedelme a feudalizmus korában című könyvében a megyei csárdák XVIII—XIX. századi lajstromaihoz alig-alig van használható, a témához kapcsolódó feldolgozás. A visz- szaemlékezésekben, naplókban — mint Szuper Károly színészében —, újságokban gyakoriak a ma már forrás- értékű adatok, utalások. Sok jeles esemény köthető különféle vendéglátóhelyhez. Jelentős részük ma már csak emlék, sokszor már a nevüket is elfújta az idő. Kép, leírás sem igen maradt meg róluk, és nem ritka, amikor nemcsak belső berendezésükről, de a szolgáltatásaikról, a benne dolgozókról, a vendégkörről is pontos és szemléletes leírást kapunk ezekből! Novellák, regények, sőt versek is forrásértékűek lehetnek ilyen témában! Elég csupán a „körülszennyes” kaposvári vendéglátóhely leírására utalni Takáts Gyulánál, vagy ugyancsak tőle „A színház az ezüstkancsóban” helyhez és vendéglátóhelyekhez köthető részeire. A másik dokumentum már helyileg sem pontosítható, egykori kaposvári kávéházhoz és pincérhez vezet, a mozgalmi és vendéglátóhelyi asztaltársaságok életéhez, szokásaihoz irányítja a figyelmünket. A Jövőnk 1901. szeptember 15-i száma közli, Braun Józsefnek, a kaposvári „Józsi” kávéház kávésának levelét, amelyben azt olvashatjuk, hogy sikerült „egy zászló alá vonni” a kaposvári pincéreket. Megalapították a „Kaposvári Pincérek Asztaltársaság"-át. Csatlakoztak a Szakegylethez — belekapcsolódva a munkásmozgalomba. A cikk alapszabályuk készítésének tervét is említi. Szükséges tehát megyénkben, városainkban a hajdani asztaltársaságok feldolgozása, felmérése is. Mert tudott, hogy a kellemesen együtt töltött időn, a hangulatos borozás-sörözés-ká- vézáson kívül nagyon sok nemesebb politikai, irodalmi, művészeti, szakmai célok és feladatok is terítékre kerültek a fehérasztal mellett. Több gond ' oldódott meg talán egyszerűbben, emberibben, mint a hivatalos asztaloknál... Draveczky Balázs A LEGENDA: HEMINGWAY Ernest Hemingway 90 éve született és 28 éve halott. Nincs még egy író századunkban, akire a világ annyira bőkezűen szórta volna ajándékait és megpróbáltatásait, sikert és meg- nemértést, hízelgést és kíméletlen bírálatot, mint reá. Ez a küzdelmes, többszörös emberi sorsot magába sűrítő élet úgy ért véget, hogy csaknem harminc év távlatából sem tudjuk biztosan : öngyilkos lett-e, vagy véletlen baleset végzett vele. Igazi legenda volt az élete és a halála is egyaránt. 1899—1961. Ez a két dátum zárja körül életét, melyről mindent elmondanak a művei. Ha van író, akinek minden alkotása önéletrajzi fogantatású. Hemingway az. Novelláiban és regényeiben majdnem mindig ő a főhős, aki fiatalon, szinte gyerekkorától keresi a kalandot, a különlegest, az egész embert kívánót, a bizonyítási lehetőséget a helytállásra. 1918- ban egészségügyi önkéntes az olasz fronton. Itt kezdődnek sérülései, melyek végigkísérik egy életen át. A háború után újságíró Amerikában. A mindentől megcsömörlött fiatalember nem leli helyét a hazájában. 1921-ben Párizsba megy, ahol az „elveszett nemzedék” híres és kibontakozó egyéniségei — mint Sherwood Anderseon, Gertrude Stein, Ezra Pound, T. S. Eliot, Picasso, Matisse és mások — irányítják az irodalmi és művészeti életet. Ök Hemingway első pártfogói,. biztatói, de bírálói is, ahogy a „Vándorünnep”-ben e korai évek későbbi megfogalmazásában elénk lépnek. 1923-ban az első önálló kötet még nem okoz meglepetést. 1926-ban megjelenik a „Fiesta”, amely már átütő sikert arat. 1929-ben lát napvilágot a „Búcsú a fegyverektől”, melyet sokan legnagyobb művének tartanak. A tragikus hangvételű regény híven tükrözi magánéletének súlyos problémáit (felsége betegsége, apja öngyilkossága). A két nagysikerű mű meghozza az anyagi jólétet a fiatal írónak. Villát, luxushajót vásárol. Utazik és ír, de mindig egyéni élmények hatására. Az 1930-as évek spanyolországi kirándulásának terméke a „Halál délután”. Mindmáig legjobb szakkönyv a bikaviadalokról. Ezek után az „Afrikai vadásznapló” következik 1935-ben, amely 1933-as élményeit rögzíti. Mindkét műben, de különösen az utóbbiban nemcsak a vadászatról van mondanivalója. Kemény, szuggesztív, de sokszor kíméletlen és igazságtalan bírálatot kapnak a kortárs írók is. Egyre inkább kialakul a Heming- way-legenda, amelyet sokszor — látható örömmel — maga az író is táplál. A polgárháború alatt négyszer járt Spanyolországban. Ezek az élmények alakítják és csiszolják az 1940-ben megjelent nagy regény, az „Akiért a harang szól” mondanivalóját. A második világháború idején először Kínából haditudósít, majd saját hajóján vadászik kubai vizeken német tengeralattjárókra. Később Angliába megy haditudósítónak, végül a normandiai partraszálláskor 200 főnyi partizáncsoporttal vonul Párizs felé. És nemcsak a háborúban, a békében is alig van olyan év, amit megúszna kisebb- nagyobb sérülések nélkül. A viszonylag hosszú ideig hallgató író 1950-ben jelentkezik új művel. „A folyón át a fák közé” — a kritikusok egyöntetű véleménye szerint gyenge alkotás. Máris megszületik a megállapítás, ami egy világhírű írónak vádnál is súlyosabb: „Hemingway művészete hanyatlik”. És az író csattanós visszavágása nem késik. A legnagyobb mű, „Az öreg halász és a tenger” most születik meg. Ez a kisregény az 1950-es évek legnagyobb irodalmi eseménye, amely az írót újra az érdeklődés centrumába helyezi. Ez hozza meg számára a Nobel-díjat, melyet a repülőszerencsétlensége miatt lábadozó Hemingway személyesen nem vehet át. De most fogalmazza meg először konkrét tömörséggel azt az ars poeticát, amely valamennyi művéből kiolvasható: „... Az igazi írónak minden könyv új kezdet, amelyben megpróbálja, hogy elérje az elérhetetlent Mindig olyannal kell próbálkoznia, amit még nem írtak meg, vagy ha mások megpróbálkoztak vele, kudarcot vallottak.” Az 1950-es évek lázas tevékenységgel telnek, de az öreg halászon kívül már nem hoznak újabb meglepetést. Hemingway újra felkeresi a fiatal korában bejárt tájakat, de a most születő művek, mint pl. a „Veszélyes nyár”, már szerinte sem igazán jók. Egy ideig Kubában él, jóbarátságban 'Fidel Castróval. A Kuba és az Egyesült Államok közti viszony rosszabbodását aggódva figyeli. 1961 januárjában hazatér az Idaho melletti Ketchumba. Még ír, még alkot és edzi egyre több betegségre figyelmeztető szervezetét, de mindjobban erőt vesz rajta a depresszió, a testi és lelki fáradtság. És 1961. július 2-án reggel eldördül kezében a fegyver ... A halál csak az életművet zárta le. A legenda tovább él és az értékelés nem mindig igazságos. Hemingway, bár műveit ronggyá olvassák az olvasók, nem könnyű olvasmány. Szűk szavú stílusa, az „elhallgatás művészete”, a gondolatok és variációk képzeletbeli folytatása messzemenő együttműködést kíván az olvasótól. Ez az együttműködés segít bennünket abban, hogy a felszínnél mélyebbre hatolva ismerjük meg századunk egyik legnagyobb íróját, művészetének lényegét: egyéni helytállással sorsot vállalni a közösségért. Ez a jó akaratú, meleg, emberi hang vonul végig egész életművén, mintegy megvalósítva az „Akiért a harang szól” mottóját: „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Dr. Sípos Csaba
