Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-27 / 123. szám

1989. május 27., szombat Somogyi Néplap 9 IRQ DAL QM» JVUiyjESlZi-EX». JK Q.Z*IVlOV .ElJÍ^Q.E^ VIII. országos színházi találkozó A „helyzet" tükörképe sóbbi pécsi pénzügyi herce­V adonatúj terepjáró ka­paszkodott vidám erőfitogtatással az úton. Kétoldalt zuzmósza- kállú fenyők takarták a he­gyet és a szomszédos völgy­oldalak szomorú irtásait. Néhol konok forrás bugy- gyant, állhatatosan mélyülő csermelyeivel át meg átszel­te az utat, mintha a föld izzadna a ráncaiba kapasz­kodó autó kereke alatt. El­hullatott, korhadó rönkök hevertek a patak partján: idézték az ember vonulását. A kanyarodok öblében szik­lák leselkedtek, elégtételre sóváran, mint a fejszével döntött fatörzsek zuhanás közben ... Torobán Károly érezni vélte a sértett vidék esetleges borzongását. Nosztalgikus hallgatása ki­váncsivá tette a sofőrt. Sem­mibe véve a nyaktörő utat. hozzáfordult. — A szerkesztő úr erről a vidékről való? — Kevesen élnek ott, ahol születtek — válaszolta Toro­bán Károly kitérően, mert tudta, hova akar társa ki­lyukadni. Nyugdíjazása előtt együtt „terepeztek", kiismer­te potyaleső természetét. Most a bőséges falusi ebé­den járhatott az esze — nem másért vállalkozott erre a kiruccanásra... — Az embernek ott kell megállnia a helyét, ahová a sorsa veti — mondta bölcs­ködőn a sofőr. „Ó, szólamok — gondolta Torobán Károly —, örök menedékeink.” Hangosan ezt felelte: — Az embert nem sorsa veti, hanem egy fel­sőbb érdek vagy annak hiá­nya ... Látszat csupán, hogy a véletlen kezében vagyunk dobókockák. De magára, ba­rátom, ráillik a mondás, hogy megél a jég hátán is! — Tegyen rá, szerkesztő úr, és megnyeri. De nem vá­laszolt a kérdésemre: isme­rős-e ezen a környéken? — Igen — adta meg ma­gát Torobán Károly. — Sző­kébb pátriámban járunk. — Szép és vad vidék — mondta elismeréssel a so­főr. — Amilyen én is voltam emberebb koromban . . . — Mit beszél, szerkesztő úr? Hol van még maga at­tól, hogy ilyeneket mond­jon? — Közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, barátom, bizony . .. H ihetetlen — csóválta meg a fejét a sofőr, és kis időre csak az útnak szentelte figyelmét. — De nem érzi, szerkesztő úr, hogy fiatalodik, amikor eze­ket a gyönyörű fenyőket lát­ja? — Dehogynem, barátom, dehogynem, bizony érzem . .. — Én vallotta be a sofőr — síksági ember vagyok. Gyer­mekkoromban azt sem tud­tam, léteznek a Kárpátok . . . Hát csak nézem ezeket a hegyeket és elbűvölnek. Sze­retném, ha szállna ez a tra­gacs, hogy pillantásomat kö­vethessem, s ott teremjek, azon a ponton, ahova a te­kintetem szökken! — Engem' is izgalomba hoznak — mondta Torobán Károly, majd riporteri gé­piességgel megkérdezte: — Hogy került ide, Erdélybe? — Jöttünk . . . Olyan divat­féle volt köztünk, aztán meg senki nem állta utun­kat .. . És nem bántuk meg' Itt valahogy töményebb az élet, mintha a hegyek karé­ja sűrítené, dúsítaná . . . Még magyarul is megtanultam, hallhatja, szerkesztő úr! Ne persze, azért itt sem Las Ve­gas ... — Hát hol Las Vegas? — Las Vegasban, szerkesz­tő úr — kacagott a sofőr. A völgy szűkült, a fenyő­sorfal ritkulni kezdett, aztán csupasz, sima sziklafal vál­MÁTYÁS B. FERENC Ki­rucca­nás tóttá fel. Esőmosta, kopott felirat mellett kapaszkodtak vagy ötven métert, Torobán Károly kibetűzte: VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! „Amikor ezt felfestettük ide — gondolta Torobán Ká­roly —, jelmondatainkkal kultúrát hoztunk a hegyek közé... Vajon? Vagy csu­pán jelenlétünket törvénye­sítettük rovásainkkal?" K eskeny szurdok követ­kezett, inkább széles és mély vízmosás vitt a volt fakitermelés szintjé­re. Kibuktak a tetőre, és elé­jük tárult a lerontott táj li- dérenvomásos panorámája... Mintha végeláthatatlan er­dőtemetőre nyitottak volna kaput, a látóhatár búrája alatt ezernyi tönk idézte az elpusztított fenyők emlékét. Nem messze, rothadó háncs­dombok között, alapozások terméskőváza fehérlett. A sofőr az egykori étkezde négyszögében fékezett. Édes, avarszagú szél kapott a te­repjáró motorházából előgő- zölgő párába, és rongyokra tépte, mint valami haszna­vehetetlen, régi zászlót. Torobán Károly úgy vette számba egy hőskor nyomait, mint herdáló kézre jutott birtokát a hazatérő gazda. „A lelkesedés elhomályosí­totta józanságunkat” — gon­dolta . . . Néha írni szeretett volna erről, de emlékei, akár­csak most, oly tömegesen és rendszertelenül, egymást elő­ző kavargásban törtek fel, hogy nem tudta gondolati sorrendbe állítani őket... Valamikor itt kezdte el azt, amit lenn a völgyekben hasznos életnek neveznek: dolgozni... A statáriális el­járások időszakában, amikor elég volt egyetlen mozgósító szólam, hogy Mohamedhez vigyék a hegyet, a hegye­ket ... Erre járt ő is ... S most felmérhette, mekkora erőt öntöttek karjaiba a szólamok . .. „Azóta agyafúr­tabbá lett a világ — gondol­ta —, megmagyarázzuk a történteket... Csakhogy a történelem olyan, mint a bor: idővel letisztul... A jö­vő lemetszi a jelen vadhaj­tásait, melyek rejtik a va­lós-valóságot . .." A szélben hűvös esőcsep­pek úsztak. A vastartalmú, szénsavas csurgó helyén rozsdavörös ingovány terült el. Torobán Károly hiába próbált vizet meríteni, sáros latyakkal telt .meg a marka. Mégis bele- *nyalt, aztán egy mohapárná­ba törölte tenyerét. „Vajon milyen mértékben fogja be­folyásolni ez a forrás a nem­sokára itt hullámzó gyújtó­ra, mindketten szótlanok ma­Nem tudta kiszámítani, csak annyit, hogy az épülő erőmű a környék emberei­nek „az élet vizének forrá­sát” jelenti majd ... Hirtelen, mintha a hegyek szippantották volna maguk fölé, elnehezült felhők lep­ték el az eget. A sofőr ki­áltani akart, de Torobán Ká­roly már a kocsi felé indult; ismerte az átmenet nélkül, végletből végletre váltó he­gyi időjárást. A terepjáró szélvédőjét máris sűrű szep- lővel szórta tele az eső. — Sietnünk kell — ide­geskedett a sofőr —, ha fel­ázik e talaj, traktorral sem tudnak innen kivontatni minket! — Siessünk hát — mond­ta egyszerűen Torobán Ká­roly. Míg ki nem értek az út­ra, mindketten szótlagok ma­radtak. De a biztonság új­ból beszédessé tette a sofőrt: — Alaposan megkopaszí- tották errefelé a völgyeket. — Ha elkészül a völgyzá­ró gát, víz alá kerlünek ezek a sebek — magyarázta To­robán Károly. — A tó szint­je felér majd odáig, ahol az imént parkoltunk. — Okos dolog — mondta a sofőr elgondolkozva. — Kell is egy kis változatos­ság a hegyek közé is ... Akár az embernek is, nemdebár? Jó levegő után friss ebéd, akarom mondani fordítva! — helyesbített mosolyogva. — Hallottam, remek pálinkát főznek errefelé, jobbat, mint fi mi cujkánk ... Magának, szerkesztő úr, tudnia kell, el­végre idevalósi! — Meglesz, barátom, a pá­linka is, az ebéd is .. . Az útelágazásnál térjen balra, húsz perc alatt elérjük a szülőfalumat... A sofőr rátaposott a gáz­pedálra, s kimutatott az út mentén sorako­zó fenyőre: — Öröm nézni az ilyes­mit ... Azért is jó, ha meg­lesz a gyűjtőtó, mert elta­karja azt az irtást, ami ront­ja a harmóniát... Jól mon­dom, szerkesztő úr? „így nemesítjük bölcs elő­relátássá a múltban elköve­tett hibákat" — jött Toro­bán Károly nyelvére a szó­lam, de szótlan maradt, mert úgy érezte, a kimondott mondat többet fejezne ki annál, amit közölni akar, és a szélvédő homályos tükré­ben rátekintő homályos kép­mása előtt szégvellte beval­lani, hogy fél, mert szereti a szólamokat, másból sem áll az élete ... A magyar színházak egy- egy évadját áttekintő szak­mai szemlék, találkozók lét­rehozásuk óta nemcsak arra voltak jók, hogy kiemeljék az adott időszak előadás­rengetegéből a legjobb pro­dukciókat, hanem arra is, hogy tükrözzék a hazai szín­házművészet pillanatnyi helyzetét. A szervezés mód­szereit, a kiválogatás, a ta­lálkozókra kerülő előadá­sok előzsűrizése rendjét ille­tően az évek során többféle variációt is kipróbáltak. Volt, amikor a színházak maguk ajánlották valamely bemutatójukat, s ezt elfo­gadták a szervezők. És volt, amikor népes szakmai testü­let nézte végig a megfelelő­nek vélt előadásokat, s je­lölte ki a véleményük sze­rint legjobbakat, abból a nézőpontból is megítélve, hogyan fest ez vagy az az előadás országos összehason­lításban. Mint minden válogatás­nak, előzsűrizésnek, össze­hasonlító teljesítménymé­résnek, úgy e találkozó elő­munkálatainak is, nemigen lehetne mindenki számára egyaránt elfogadható, töké­letes módszerét kitalálni. Nem tökéletes az a megol­dás sem, amelyet az idén alkalmaztak: szakmai zsűri válogatott, de úgy, hogy egy- egy színház akár két elő­adással is jelen lehetett a találkozón, míg mások egy produkcióval sem. Mindenesetre, az így ki­alakult lista nem érdekte­len, mert ismét csak azt a bizonyos helyzetet tükrözi. A találkozón bemutatkozott Szolnok, Kaposvár, Nyíregy­háza — két-két előadással —, Eger, Győr, a budapesti Ka­tona József Színház, a Pesti Színház, a Vígszínház, a Radnóti Színház — egy-egy előadással — és újdonság­ként, a találkozók történeté­ben első ízben, egy főiskolai vizsgaelőadás, pontosabban: vizsgarendezés. Más szóval: a vidéki szín­házak közül Zalaegerszeg, Békéscsaba, Debrecen, Mis­kolc, Kecskemét, Szeged, Veszprém, Pécs, a budapes­tiek közül a Nemzeti (és ve­le a Várszínház), a Madách és a Madách Kamara, a Jó­zsef Attila, a Népszínház, a Játékszín, a Vidám Színpad, a Thália nem tudott olyan prordukciókat felmutatni, amelyek a válogatást végzők ítélete szerint joggal vehet­tek volna részt a találkozón. Illetve: voltak színházak, amelyek — mint már a ko­rábbi években is — nem kí­vántak részt venni a versen­gésben. A kérdés mar most az: valós helyzetet türköz-e ez az arány, ez a válogatás? Aki az évad bemutatóit vidéken és a fővárosban is ismeri, alighanem egyetért azzal, hogy igazán kiemel­kedő előadás igen kevés szü­letett. Ezek viszont jelen voltak a találkozón! A szol­noki Ghelderode- vagy Szé­kely János-bemutató ( A tit­kok kapujában, illetve a Ca­ligula helytartója), a kapos­vári Kihallgatás — Eörsi István drámája — vagy Gombrowicz Yvonne, bur­gundi hercegnő című darab­ja, az egri Rózewicz-bemu- tató (Fehér házasság), a víg­színházi Spíró—Másik szer­zőpáros darabja, az Ahogy tesszük, vagy a Pesti Szín­házban a Süskind-monodrá- ma, A nagybőgő, kétségtele­nül az évad legmagasabb szintjét képviselte. A többi előadásban is fellelhettünk számos érdekességet: rende­zői kvalitásokat, színészi produktumot, esetleg a mű volt izgalmasan érdekes. Azt azonban, hogy sok, kitűnőnek ismert színházunk — a Nemzetitől Miskolcig — nem nyújtott igazán kiemel­kedő teljesítményt, szintén nem tagadhatja az évadot jól ismerő szakember. És itt lép be a „helyzet”. Ha ugyanis tudjuk — már­pedig tudjuk —, mennyi gonddal, szakmai, személyi, gazdasági, szervezési, olykor egyszerű technikai (leromlott színházépület) nehézséggel küszködött a találkozóról ki­maradt színházak legtöbbje, talán nincs is okunk a cso­dálkozásra, amiért nem hoz­lak létre kiemelkedő telje­sítményt ebben az évadban. Hogy gond és nehézség min­dig volt s van és lesz is a színházak táján? Igen —de az 1988 89-es évad az átla­gosnál sokkal súlyosabban vetette fel mindezeket. Túlságosan sok volt a mű­ködési zavar. Értendő ezen az olyasfajta, már az évad kezdetekor súlyos helyzetet okozó vezetői kérdés, mint ami Pécsett vagy Debrecen­ben előállt. Értendő a ké­hurca, melyben szinte két­ségessé vált a színház to­vábbi léte. Értendő a Nem­zetiben bekövetkezett sze­mélycsere az igazgatói posz­ton, s az ezzel járó további személyi következmények. Értendő a miskolci színház új művészeti vezetésének — fogalmazzunk finoman — nem mindenben kielégítő működése, a kecskeméti tár­sulat ismét megindult lassú erodálódása, satöbbi, satöbbi. S ide sorolható néhány leg­újabb fejlemény:' a Madách Színház folyamatban lévő igazgatócseréje, a Katona József Színházban bekövet­kezett személyi változás —, hogy csak a legfontosabba­kat említsük. Mindezek, együttvéve, már lényegesen többet jelente­nek, mint az évadok végén szokásos mozgások általá­ban. Itt a színházművészet olyan belső tendenciáiról, a szervezeti, személyi, művé­szeti megújulás olyan sür­gető követeléseiről van szó, amelyek alapvetően befolyá­solják a szakma helyzetét, közérzetét, sőt, érthetően, a teljesítményét is. Bizonyta­lanságok, rendezetlenségek, kapkodás, kényszerintézke­dések közepette nem lehet nyugodtan dolgozni. A magyar színházművészet sosem volt független az őt körülvevő társadalom, a ma­gyar „helyzet” adott szituá­cióitól. Nem lehet független most sem. Könnyű belátni: ami a színházi életben je­lenleg probléma, bizonyta­lanság, kapkodás és kény­szerlépés, elválaszthatatla­nul függvénye a társadalmi problémáknak, bizonytalan­ságoknak, kapkodásoknak, kényszerlépéseknek. A szín­ház ebben az értelemben is tükröt tart nekünk. Vegyük észre: ha a színházi talál­kozó sajátos tükörképe olyan, amilyen, akkor az egyben az országos helyzet tükröződése is. Azt pedig már Gogol meg­mondta: „Ne a tükröt szidd, ha a képed ferde!” Takács István SZIRMAY ENDRE MEG HÁTRÁLT Nézem felfénylő tekinteted - miféle életsors tündöklik benne szegénység, hit, áldozat, küzdelem? igazság, szépség emberi vágya mintha szüntelen énekelne . . . Gyűjtöttél és bőven adakoztál szépség-fáklyákkal utad kijelölted, igaz emberré nőttél az alkotásban — magad csillaga ha fölragyogott másban » — még a halál is meghátrált előled. Utassy József BORDAL Torkom sivatagát látva dohogsz-e, Noé, te vén hordótulajdonos, te?! tm, itt vagyok. Kilétem ne tudakold. Ragyogtass az asztalra egy kupa bort! Lobogók után loholtam, lihegtem: selymek bolondja, suhogva siettem. Bár ballagtam volna veled a hegyre: tőkék remetéje, te jóöreg, te. Oda hitem, oda minden reményem: a poharat szorítom csak keményen. Csupa csillag ez a világ, csupa hold. Tündököltess elém hát egy kupa bort. (Mohácsi Regős Ferenc rajza)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents