Somogyi Néplap, 1989. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-27 / 123. szám
1989. május 27., szombat Somogyi Néplap 7 AZ IFJÚSÁG ÉLETE ,,A grund ... A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabaka föld . . .” (Molnár Ferenc) Pattog a labda valahol Kaposvár kőrengetegében, vidám gyerekzsivaj próbál versenyre kelni a kipufogók durrogó-recsegő hangjával, s a sárgán zöldellő orgonabokrok satnya virágai illatot csempésznek a füstös-ködös kora estébe. Modern grund. Nem is volt még olyan régen, mikor szakadt tornacsukában én is a „prérire” igyekeztem barátaimmal, arra a városszéli vakondtúra- sos, buckás-lejtős legelőre, amin át a Zaranyi erdőbe vezetett az út. Oda, ahol ma FARAGÓ LÁSZLÓ — VARGA OTTO Hol a g? Fotó CSOBOD PÉTER mar aszfaltút kanyarog a hatalmas családi házak mellett a lakótelepre, oda, ahol ha járok, már csak halványan dereng föl a régi focimeccsek és fejelőcsaták emléke. Pedig akkor egy-egy jól sikerült „stukk" után felcsendült a magunk költötte csatainduló, s egymást a Pál utcai fiúk hőseinek nevén szólítottuk attól függően, ki volt a győztes csapatban. A grund ... Persze mindegy, hogy hívjuk, lehet az a préri, vagy a zsibongó, vagy csak egyszerűen a tér, a rajta játszó gyerekeknek ugyanazt jelenti. Mindent. Pattog a labda Kaposváron, a Komárom utca és a forgalmas Füredi utca sarkán, a kis elkerített zöldfehér játékparadicsomban. Itt-ott már kikopott, de gondosan nyírt zöld gyep, két összedrótozott kimustrált kézilabdakapu, rajtuk toldozott, toldozott hálóval. Egyik kapu mögött kispad, felette zöld-fehér tábla: KSC — ki tudja, hány gyerek számára a stadionok netovábja. Itt minden a srácok keze- nyomát dicséri, felnőtt csak néha segített a nehezebb munkáknál. Ez a grund — nevezzük tehát így az egyszerűség kedvéért — nem ma készült. Kialakítói ma már felnőtt, huszonéves emberek, ám ha arra járnak, megnyugodhatnak, fáradozásuk nem .volt hiábavaló, vannak kővetőik. De hát mi is ez a hely, fiúk? Grund? Focipálya? Játszótér? — Ez grund, talán az egyetlen az egész városban — mondta Pandur Tibor s a többiek — Maurer Attila, Tóth Lóránd, Kalányos Csaba. Böröcz Zsolt és Mogyorósi Róbert bólogatnak. — Persze nem igazán olyan, mint Molnár iFerenc grundja, de nekünk megteszi. A lakótelepi dühöngők- nél sokkal többet ér. Vigyázunk rá, gondozzuk, sajnos azonban egyre kevesebb időnk jut arra, hogy játsz- szunk is rajta .. . Azért vannak megszállottak — néznek rá egyszerre Mogyorósi Robira. Kiderül, két éve nyáron került ki a zöld-fehér KSC- tábla a bejáratra (Komárom utcai SC), s azt a nyarat végigfocizták ők, a Győr utcai válogatott ellen. Volt selejtező, elő- és középdöntő és végül a döntő. Természetesen mindet egymás ellen játszották, de sebaj. Jó buli volt. Ezt csak az múlta felül, amikor a felnőttek is megtisztelték őket egy-egy meccs erejéig. ,Mára már ezek a felnőttek is elfogytak, de srácok — szerencsére — mindig lesznek. Akadnak persze problémák is. — Hát igen, a kerítés — néznek össze cinkosan. Szóval a kerítés, az nem elég magas, és kevés szomszéd tűri olyan jól a megpróbáltatásokat. mint Zsuzsa néni. (Ö Schuster Gyuláné, aki nemrég vette át a „gyermekekért" érdemérmet.) Meg kéne magasítani a rácsot, de hát kinek van erre pénze? Tényleg, van valakinek erre pénze? Hány generációnak nyújthat még ez a grund játszóhelyet? Reméljük, még soknak. A terület nem tudni kié. A srácok mesélték: állítólag egyszer megjelentek ott a munkások, hogy egy trafóházat építsenek. A fiúk azt fontolgatták, hogyan tudnák ezt megakadályozni, de szerencsére nem jöttek többet az építők. Talán már nem is jönnek. — Az igaz, hogy ez nem a Pál utcai fiúk grundja, de ha be akarnák építeni, nem hagynánk annyiban. Én még szeretnék itt a fiammal focizni ... Két tízemeletes között alig több, mint száz méter a távolság, a toronyházakat két oldalról is alacsonyabb épületekkel kerítik, hogy a szél gutaütést kapjon, amikor bekeveredik a betontömbök közé. A szabadon maradt zsebkendőnyi területen épül a játszótér: hintát, csúszdát állítanak, a homokozónak nem is marad hely. Nem számít, hogy a gyerekek mivel szeretnek játszani, az sem érdekli a tervezőket (és csak a tervezőket?), hogy a nebulók nap-nap után ösz- szetörik magukat. Az a legfontosabb, hogy minél több vasat és jó kemény betont építsenek be: a ridek anyagokat nehéz tönkretenni, és később sincs velük baj. Hiába, a vas mégis rozsdásodik. Kivált ha sohasem festették le alaposan. A játékok felújítására pedig nincs pénz. Lehet választani : a Gamesz vagy egész nyáron rendben tartja a közterületet vagy kicserélik a szétszaggatott hintát meg az összetört csúszkálót, de akkor a fű és a gyom elbur- jánzik. A városi közkassza kiürülőben, jelenleg arra sem futja, hogy a most épülő házak mellé új játékokat állítsanak. Talán a magára hagyott hinták közül kellene összeszedni néhányat, azok viszont megint csak felújításra szorulnak ... Ezek után már nem is meglepő, hogy vannak Kaposváron olyan játszóterek is, amelyeket rég elfelejtettek a gyerekek. Nem is játszóterek ezek, hanem kényszerből beépített földek aho- yá az egy kaptafára készülő hintákat és más egyebet bezsúfolták. A hatvanas években szigorú szabályok írták elő mire van szükségük a gyerekeknek. Bármerre megyünk az országban, a lakótelepek melletti játszóterek szinte teljesen egyformák. Volt amikor tizenegy négyzetméter zöldterület jutott mindenkire egy településen, azután ennek csak a fele, most viszont a háromszor hét az előírás: hét négyzet- méter közkert, ugyanennyi közpark és sportpálya az ideális. Legalábbis a szakemberek szerint, mert a gyerekeket aligha kérdezték meg, hol és mit játszanának szívesen. A felnőttek még emlékeznek arra, hogy évtizedekkel ezelőtt Kaposváron . is voltak szabad területek, ahol focizhattak, szaladgálhattak a csemeték és olyan várat építhettek, amilyenre kedvük szottyant. Virágos pályának hívták a mai Munkácsy gimnázium helyén levő részt, pipitér, gyermekláncfű nőtt a lábszárig érő gyom között. Az „ősgyep” • szomszédságában épült az akkori Dózsa pálya. Hess Endre gyerekkorában sokat játszott a környéken, ő mesélte, hogy sokat civakodtak a mindig mérges pályaőrrel. Az öreg — csak így hívták — nem állhatta, ha a fiúk bent szaladgáltak a salakon, mindenféle szitkokat szórt rájuk és a legtöbbször sikerült is neki elzavarni a srácokat. A motor és a bicikli az utóbbi évek legfontosabb játékai. A munkában megfáradt szülők persze egy csöppet sem szeretik a hangos gépek dübörgését, meg féltik az egy keréken bicikliző fiaikat. Kaposváron, a Zara- nyi-lakótelpen lakók sokszor tettek panaszt, hogy nincs nyugtuk a berregő motoroktól. Mindhiába. A Zaranyi erdő aljában crosspályát építettek a környékbeli srácok, esténként hatvan-hetven gyerek is összegyűlt a terepen. Azok is elmentek oda, akiknek se motorjuk se kerékpárjuk nem volt, nem lehetett kimaradni a társaságból. A töltés tetején Gölöncsér Attila és Tóth Tamás motorjukra támaszkodva beszélgettek. Csupa véletlen, hogy arra motoroztak — mondták, a csapat szétszéledt, nincs miért visszajárni. — Minden este itt voltunk, még télen is. Meglehetősen furcsán néztek ránk, amikor a legnagyobb hóba kihoztuk a gépet és a szán- kózók mellett mi is leereszkedtünk a parton. De hiába mondom neked mi vonzott minket ide, miért akart minden srác, de még a lányok is motorozni. Ezt ki kell próbálnod, ha itt lettél volna heteken keresztül, te is sajnálnád ... Attila bánatosan mutat a hajdani pályájukra, a terepet benőtte a fű, de sokkal rosszabb, hogy több kupacban is gyűlik lent a szemét: betondarabok, rozsdásodó vasak. — Gyere, nézzünk körül, megmutatom, milyen volt a pálya — int felém Tamás. A két húszéves fiú összemosolyog, félek, hogy nem sül ki semmi jó a dologból,, de azért fölkapaszkodók az MZ hátsó ülésére. — Volt rajtgépünk is, hogy igazi versenyeket lehessen rendezni. Persze csak eső után, amikor bokáig érő sár vagy uszoda épül. Az éjjeliőr sem tudta pontosan. Szerinte is kár volt elrabolni a gyerekektől ezt a helyet. Egyetértésül a rossz bőrben levő korcs őrkutya is vak- kantott egyet, mintha azt mondaná, hogy ő is szívesebben látja maga mellett a huncutkodó gyerekeket, mint a malteros ruhájú építőket. A motor és a bicikli felváltotta a labda szerepét? A cseri parkban kisiskolás fiúkkal találkoztam, akik szintúgy hallani sem akartak a fociról mint Attila és Tamás. A sárvédő nélküli BMX-nek nem árt a kátyus földút, a kiálló gyökér: fák között is ugyanúgy lehet egvkerekezni, mint kint a flaszteren. — Motoros rendőrök is szoktak kijárni, mert van azért köztünk olyan is, akinek nincs még jogosítványa és mégis kismotorra ül — hencegett egy kerékpáros fiú. A körülötte állók jót nevetek a megjegyzésen, majd töbebn is mondták: nem sikerült még elkapni itt senkit, de az utóbbi időben baleset sem volt a parkban és a srácok egytől egyig megtanultak motorozni. Mindenki azt hiszi, falun annyi a szabad tér, hogy keresni sem kell. Így igaz, hely van elég, ám olyan, ami egyenes és sima, s alkalmas focipályának is — nos ilyen hely már nincs is sok. Éppen ezért az ilyen területnek legalább akkora a becsülete, mint egy városi grundnak. Bárdudvarnokon szerencsések a srácok, mindjárt a falu elején ott a hatalmas füves terület s rajta a két kapu. Focipálya! Itt nincs kerítés — nem is kell —, messze a legközelebbi ház — nincs lelátó és nincs háló, de van labda és vannak fiúk és ez már elég is a játékhoz. A játék itt még — a foci. Itt nincs, aki ne ismerné a legfontosabb szabályokat, s olyan sincs, aki ne tudná volt, mert különben nagyon gyorsan mentek volna a motorok. Keréknyom-széles ösvényen hajtunk, lépésben, csak egy- egy emelkedőn bőg fel a gép, olyankor vizet fakasztok a nikkelezett fogantyúból. A crosspálya valóban szakszerűen épített — már amennyire én meg tudom állapítani — nem véletlen, hogy hivatásos versenyezők is felnőttek a terepen. És a foci? — Focizni, azt nem — hárítja el nevetve a kérdést Attila — addig nyaggattuk szüleinket, amíg nem vettek nekünk biciklit, aztán meg motort. Pedig nem volt olcsó egyik sem. A grundnak — ez valóban az volt — vége. A völgyben építőanyagraktárat rendeztek be, elpakolják majd onnan a téglát és a gerendákat, s helyére betonos pálya, játszani ezt a játékot. Van, aki jobban, akad aki kevésbé, de focizni mindenki tud. És — ami a legfontosabb — szeret is. A tízéves fiúk elmosolyodtak a kérdésre. Mást? Mi mást lehetne játszani? Hisz már ketten is játszható ez, lehet egyérintőzni, s ha megérkezik a harmadik, kapust sorsolnak ki és indul az egy- kapuzás. Négyen már lábteniszeznek, ha hat ember ösz- szejön, kész a két csapat, s vészkapussal indul a meccs. De az sem baj, ha húszán összejönnek, legfeljebb távolabbra kell tenni egymástól a két kaput. Focizni mindig lehet. Jó ezt hallani a lakótelepi motoros srácok után, meri talán még a focizni vágyók vannak többen. Lehet, hogy egyszer métát játszó gyerekekkel is találkozunk a grundokon?
